Shock!

Portugáliából érkezett egy új progresszív reménység dupla albuma. 2000-ben jelent meg első lemezük Fiction Edge I címmel, sajnos erről még csak nem is hallottam annak idején és azóta sem... Mielőtt ez a lemez megérkezett volna, a netről tök véletlenül már sikerült levadásznom a lemez egyik dalára (Senses) készült videoklipet, melynek hangulatos, misztikus világa és a korai prog nagyságokat (Marillion, IQ) idéző zenéje azonnal megfogott.

Ez a lisszaboni kvartett olyan igényes és izgalmas prog muzsikát alkot ezen a korongon, ami manapság már nem túl sok akad. A progresszív zene manapság egyre inkább kettéválik, a lájtosabbak elhajlanak a jazz felé (majd bele is gabalyodnak), a keménykedőbbek a Dream nyomdokain szigorodnak és magamutogató hangszerhősökké válnak. Igen kevesen tudnak a prog rock egyszerre művészi és rockos, vékony és csúszós kötelén egyensúlyozni (ilyen például a Spock's Beard vagy a szintén mostanában felfedezett francia Parallaxe), ezért is megbecsülendő a Forgotten Suns munkássága.

Érzékeny, hol simogató, hol felrázó dalok sorakoznak a két korongon, a produkció ugyan nem beton, de mégis érthető és szép, nem akadályozza semmi a hallgatót abban, hogy belemerüljön a négy srác lelkének és művészetének megannyi szegletébe. Talán csak a dobok tompábbak a kelleténél, de a második dal környékén már ezt is elfelejtem. A dalok között nincsenek kifejezetten domináns hangszerek, a gitár, vagy a szinti (melyet Linx, az énekes kezel) ugyanannyi szerepet kap a hangszerelésben, a vokálok, a furfangos bőgőszólamok és az okos dobolás mind egy nagy egész részei.

Nagy Dével írt Dalokat hallgathatunk, hol elandalítóan, hol energiával telítve. Legtöbb szerzeményük hat-nyolc perces, de van itt 20 perces eposz is Dream Killer címmel, szépen felépítve, az elején misztikusan, lassan, majd egyre hangosabban, félelmetesebben eljátszva. A Floating Spirit Dimension egy kristály-finomságú, alig több mint egy perces átvezető, majd a Pay The Price egy Rush-ra, vagy némelyest a legelső, méltatlanul elfelejtett Dream Theater albumra emlékeztető, energikusabb dal következik, lezárva az első korongot. A második ott folytatja, ahol az első abbamaradt: Rövid a capella bevezető után 13 perces prog rock orgia következik, sötétebb hangvételű verzék váltakoznak misztikus átkötésekkel (itt-ott a Pink Floydot idézve) és felemelő szólórészekkel. Egy rövid Death című átvezető után következik az album - számomra - leggyönyörűbb pillanata, az Angels' Embrace. A suttogó női énekkel színezett lírai dal olyan, mint dalba foglalt egyetlen boldog könnycsepp, amin, mint egy prizmán, átszűrődik a világ minden érzése. Gyönyörű. A záró dal (The Final Sentence) visszafogott akusztikus gitárral indít, majd monumentális, középtempós, hamisítatlan zárónótává terebélyesedik.

Csak megköszönni tudom az Elfeledett Napoknak, hogy megajándékoztak a zenéjükkel.