Shock!

Nem túlzottan ismerős az Enforsaken neve, noha '98-ban már megalakultak. Igaz Chicago a szülővárosa a zenekarnak, ráadásul dallamos death metalt játszanak, erősen svéd ízekkel, ami a tengerentúli csapatoknál nem mindennapos, ugye.

Kissé hosszúra nyúlik a majd' 60 perces lemez, noha a dalokban megtalálható Göteborg minden jellegzetessége. És igazából ezért is nehéz a zenéről írni, mivel nagyjából nulla eredetiség, neadjisten, fél molekulányi saját ötlet helyezkedik el a dalokban. Az összes riffet, szólót, üvöltést hallottuk már korábban, náluk sokkal jobb zenekaroktól, ráadásul évekkel ezelőtt, és azok a zenekarok ma már nem ott tartanak, mint ahol ma az Enforsaken. Oké, fiatalok, ránézésre még nagyon pelyhesállúak, van idejük fejlődni, de ez a lemez még csak azt mutatja meg, hogy miket szeretnek hallgatni és milyen feldolgozásokat játszottak sokat, amelyek hatására megszületett ez a tíz dal. Ahogy említettem, 60 perces a cd, már ez is kissé fárasztó, ebből a műfajból bőven elég egy ütős háromnegyed óra, de igazi dalokkal, nem unalmasnak ható másolatokkal. Nincs egy épkézláb téma, refrén seholsem.

Bevallom, nehezemre esett újra és újra nekifutni a lemeznek, nem kicsit untatott a dalok semmilyensége. Ráadásul a hangzás sem a legjobb, kb. annyira középszerűen csörög-zörög minden hangszer, mint amilyen középszerűek maguk a nóták. Még az sem menti meg őket, hogy az utolsó, epikusnak szánt dalában maga James Murphy szólózik egy picit. Mondjuk ez a szóló magasan a legjobb az egész lemezen, ebben vannak érzések. Nos igen. Talán a szóló köré kellett volna 10 dalt építeni? Továbbá felmerül bennem ismét az a kérdés: miért kell egy rakás kiforratlan zenekarnak normális kiadónál lemezt megjelentetnie? Ettől nem lesz jobb a zene.

Ahogy a végére érek a lemeznek, egyre lejjebb kúszik a pontszámom. Ez még harmatgyenge. Kimondom: unalmas.