Shock!

február 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Dream Theater: Systematic Chaos

Furcsa szerzet ez a Dream Theater, lehet szeretni meg nem szeretni, de abban mindenki egyetért, hogy enélkül a zenekar nélkül máshogy alakult volna a progresszív metal színtér a kilencvenes évektől kezdve. Az már egy másik kérdés, hogy ez a nagy invenció sokak szerint már lecsengett.

megjelenés:
2007
kiadó:
Roadrunner / CLS
pontszám:
8,8 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Valahogy így gondolom én is – ezzel lehet egyetérteni vagy berzenkedni ellene. Szerintem ugyanis a Dream aranykorára (Images / Awake lemezek) alakult ki az a rendszer, hogy korábbi alapbandákból (Rush, Iron Maiden, Queensryche) valami teljesen újszerűt és egyedit hozott létre a zenekar, és ez a pár lemez azóta is a rocktörténelem része.

Azóta viszont az újabb lemezeken – a tagcserék következtében, vagy más miatt, ki tudja – inkább csak azt érzem, nagyszerű zenei tudású emberkék közös munkáiról van szó, akik még mindig előkapnak ilyen-olyan hatásokat, ám már nem alkotnak ezekből valami teljesen sajátosat, inkább mintha játszanának a témákkal és stílusokkal – nem elítélően mondom, félreértés ne essék, ez inkább olyasmi, mint amikor az öreg Picasso rajzol egy három vonalból álló női nemiszervet (meg is tette az öreg jó párszor). Még ezen a három vonalon is látszik a mögöttes tudás, csak valahogy mégsem ilyesmit képzelünk el a Louvre falán.

Az ezt megelőző lemezek tökéletes bizonyítékai voltak ennek a furcsa változásnak, a Train Of Thought progresszív Metallica kópiája és a Muse-tól átitatott Octavarium után a fene se tudta, merre fordulnak most a mesterek.
Hát... Most összevissza forognak, eklektikusabb a kép. Gondolkodtam, hogyan írjam le képszerűen a dolgot, és rátaláltam a progmetal esetében sokszor emlegetett eszközre, a matematikára. Nos, essünk neki – szokásunktól eltérően most dalonként.

IN THE PRESENCE OF ENEMIES PT.1. = (1 x LTE) + (1 x ÚJKORI DREAM)
Furcsa indítást választott a csapat: A track tulajdonképpen két, szinte teljesen különálló dalt takar. Fogalmam sincs, miért vették egy kalap alá. Az első pár percben egy Liquid Tensiont idéző gyors, pattogós, fifikásan tekert, de sodró ütemű instrumentális darabot hallunk, nagy megfejtések nélkül, de hangulatosan. Aztán egy fade out, és elindul egy amolyan Scenes-korabeli, kissé fellengzős, középtempós énekes dal, ami tényleg tök más, mint a track első fele. Hallgatni jó, de valahogy ez a rész nem az igazi, valahogy jobban tetszett volna, ha a track első felét bontják tovább énekkel, így szimplán nem értem.

FORSAKEN = (1 x MODERN ROCK)
Talán a lemez legegységesebb képet mutató dala, és talán pont ezért is tetszik annyira. A régóta mostohagyereknek számító refrénre végre hangsúlyt fektettek, nem is akármekkorát, szimplán rohadt jó a kórustéma, meg egyáltalán, az egész dal is – viszonylag (a csapathoz képest) egyszerű, sodró modern rockdal. Koncerten nagyon szívesen venném!

CONSTANT MOTION = (1 x LTE) + (10 x METALLICA)
A dal eleje ismét Liquid Tension, feszes, groove-os, a szinti is inkább effekteket, színezéseket hoz... Na de aztán? Elindul egy furán karcos riff, és az ének, az bizony akkora klasszikus Metallica, hogy a staccato-s szövegdarálás hallatán Hetfieldék rögtön tárcsáznák az ügyvédeiket! Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy bár totál nem Dream a versszak és a dal pár többi része, a Metallicának viszont kötelező jelleggel írnám elő, hogy csakis ilyet volna szabad játszaniuk 2007-ben! A refrén valamelyest enyhít a párhuzamon, de az utolsó soraira mindig visszatér Jaymz, és még a szöveg is rímel a Batteryre. Hihetetlen. Miért? A nótát csak a fifikás, lüktető szólórész menti meg, ahol az alapot a tempós, mégis megtekert basszus adja – ráadásul először érzem azt, hogy egy Dream lemezen a bőgőhangzás leszaggatja a fejem. Aztán RETURN, PLAY METALLICA, PLAY REFRÉN, PLAY REFRÉN 2, ÜVÖLT METALLICÁS REFRÉNBEFEJEZÉS, END.

THE DARK ETERNAL NIGHT = (1 x ERŐLTETETT PANTERA) + (1 x ÚJKORI DREAM)
Dimebag feléledt, írt egy nagyon Panterás riffet, csak most kevésbé szőrösen játszik. Így indul a dal, már megint nem önmaga a csapat (persze az eljátszás professzori). Aztán az ének ismét meglepő, a verze ugyanis üvöltős-ordítós-Panterás, viszont amit Anselmo izomból nyomott, arra itt valami teljesen elvetemült elektrogrowl effekt szolgál, meg sem ismerni mögötte az eredeti, emberi hangot. Talán nem is Labrie??? (Már az előző dal refrénjében is előfordulnak válaszolgatások, amelyek mintha valamelyik másik tag képzetlenebb torkából származnának, ám a nem túl infódús promó miatt ezt csak találgatni tudom). A dalban a nyitóriff és a refrén dallama szolgálhat kapaszkodóként, középen persze megint ott a prog szólóorgia, ahol végre eleresztik magukat, zuhog a kétlábgép, neothrash, tetszik. Mondjuk Rudess naná, hogy beleszöszmötöl az egészbe a vurstli hangszíneivel, de sajna ezt kénytelenek vagyunk megszokni, nála ez stílusjegy, bárhogy is imádkozunk Szent Kevinmúrhoz. A dal végén újabb, az eddigiekkel totál nem összefüggő dél-texasi málha riff, amire Rudi mester a másik kedvencét, a szintis műgitár hangot sikálja – jó, csak itt fura, főleg, hogy szimpla lekeveréssel vége is. A fül és a farok tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

RECEPTANCE = (10 x PINK FLOYD) + (1 x TOOL) + (1x OPETH)
11 perces „dalocska", szép lassan, melankolikusan indítva – valami kiadatlan Pink Floyd lenne? Jó egy perc eltelik az első énekhangig, ez viszont furcsa effektjével inkább Tool – aztán a bridge és a refrén ismét Floydos, kevés hang, inkább középmély témák, de bizisten jobban tetszik, mint a nyávogás. Nagyon nem Dream (ez se), de nagyon kellemes hallgatnivaló. Középtájt, még mindig a hömpölygő, nyugodt alapra több hang szaval, monologizál, nem tudni, hogy csapattagok beszélnek, vagy hangmintákat használtak, bár hallásra inkább az előbbire voksolok. Ez is finom. Még a dobolás is visszafogott, a dobsound is finomabb mint a dzsunga dalokban, Mr. Portnoy Is Stoned. Kellemes és szép 11 perc, még ha nem is saját kútfőjük a stílus.

PROPHETS OF WAR = (5 x MUSE) + (1 x CYBER-U2) + (1 x ÚJKORI DREAM)
Puttyogós alappal indul a dal, a zaklatott zenére furcsán ellenpontoz a Rudess-érára jellemző kissé musicales énekdallam. Aztán minden gyorsul (nem metalos, mint inkább érzelmi sűrűség tekintetében), a bridge környékére már az Octavariumon is megismert Muse hatások dominálnak némi neo-U2-val keverve. Furcsa, de még furcsább lesz, amikor egy 70-es éveket idéző disco dobolás indul el – aki a Pain Of Salvation Disco Queenjénél kiakadt, itt is a xanaxért nyúl majd. A hangzás miatt ez a rész nem annyira retro mint a Gildenlöw-értelmezés, de a hangszerkezelés és a feeling dettó ugyanaz. Kíváncsi lennék, melyik volt előbb. Az ének továbbra is Muse, még homo-britpopos nyávogás is felbukkan, jaj nékem. A refrén valamelyest visszább lép a metal felé, sőt, még Manowar-os csordahöjjögés (!!) is akad. Van itt minden, mint a retkesbütykösi búcsúban, mégis azt kell mondanom, hogy eklektikussága ellenére (vagy azért?) szerethető darab. És nem Dream. Újat mondtam?

THE MINISTRY OF LOST SOULS = (1 x MUSICALES DREAM) + (1 x HIM ÉS VILLEVALLÓ)
Rudess világa újra. Ha az előző lemezeken sok volt a Portnoy-Petrucci uralkodópáros hatása, akkor bizony itt már a sokadik Rudi-dallamvezetéssel találkozunk. Vontatott, grandiózus musical, ám itt kissé a finn világfájdalmas popmetallal keverve. Leheletfinom akusztikus alapok, ultra-elhúzott éneklés, a Villevallósághoz már csak pár elcsukló nyögés hiányzik. A refrén ugyanebben a vontatott tempóban érkezik, csak a zenei aláfestés bóvül kissé, még pár sáv gitár és doom-lírainak nevezném... A dal felénél, azaz a hetedik percben tér magához a dal, jönnek az instrumentális megfejtések, Portnoy is előkapja szokásos pörgetéseit (és Jordan is megvillant pár idegesítő hangszínnel tarkított prüntyögést) – viszont végre kapunk jófajta billentyű-gitár unisonot, az ilyesmit tüntetőleg hanyagolták az Awake óta, itt meg jólesik nagyon. A tizenharmadik percnél, már az izmosabb alapra tér vissza az ének, és egy grandiózus, bár annyira nem megjegyezhető refrénnel zárja le a dalt.

IN THE PRESENCE OF ENEMIES PT.2. = (1 x ÚJKORI DREAM) + ( 1 x ICED EARTHALLICANOWAR) + (1 x KLASSZIKUS DREAM)
Sejtelmesen és lassan kúszik be a dal, mint egy balettos csiga, aztán újra Jordan-féle pátoszos Dream-musical nyílik ki előttünk. Hosszú záródalhoz méltóan aztán szép lassan előbukkan szinte minden, ami eddig is a lemezre került, csak most egyetlen dalba sűrítve, jön újra Labriefield egy kis Metallica éneklésre, sőt, néhol már az Iced Earth egyes futamait hallottam ki a sorok közül (vagy lehet, hogy inkább Trivium? nagyon hivatkoznak rá a mesterek egyes interjúkban). Középrész – természetesen szólók, de most önkéntelenül is vigyorogni kezdtem, amikor ismerős fordulatokat véltem felfedezni, elbújva a sorok között. És tényleg – apró Metropolis és Learning To Live utalások, felszabadult klasszikus Dream jam – kár, hogy csak most, kár, hogy csak ennyi... A dal végére összejön minden stílus egybe, mint egy szép nagy család, az alap sodrós, az ének musical, a szinti pátosz, én mégis azt az egy kis valamit hiányolom innen, a nagy hangorgiából, ami nekem a legfontosabb – a dalt.

Végül... Senki ne várjon okos összegzést, meg hát eleve az olvasók egy része már kitépett hajszálaimat gyurkálja vudubabákba, hogy aztán kötőtűvel illesse a gyomrom és egyéb nemesb szerveim helyét – azt mindenesetre gyorsan le kell szögeznem (mielőtt engem szögeznek le): ez egy kifejezetten erős és érdekes Dream lemez az újkoriak között. Semmiképp sem egy Images vagy Awake, sőt, megkockáztatnám, hogy nem is egészen Dream Theater, hanem inkább amolyan „így játszunk vegyesfelvágottat Dream-módra" jellegű kísérletező játék, zsonglőrmutatvány, ahol a legtöbb feldobált buzogány tényleg szép színes és királyul pörög. A többit meg majd megszokom.

 

Hozzászólások 

 
#1 DRAZSEN 2015-02-04 00:29
Én a kritika helyett,ha meglenne a képességem informatikailag akkor a betűkből egy kövér gigantikus méretű 10-est tettem volna.Minden más felesleges.
Bizony ez egy zseniális album,konkrétan hibátlan.
A különböző stílusjegyek dalokba pakolása pedíg nem bűn hanem ellenkezőleg ÉRDEM,és egyfajta tisztelgés.Mivel egy riff,egy téma sincsen lopva csupán maga a hangulata....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.