Shock!

augusztus 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Devildriver: Trust No One

devildriver_trustTeljesen döbbenetes, de jövőre már tizenöt éves lesz a Dez Fafara által vezetett Devildriver, mely zenekar az indulásuktól kezdve stabil pontot jelent a durvább zenék világában. Igaz, ez a stabilitás megingott, amikor a csapatból két alapember távozott 2014-ben (Jeff Kendrick gitáros, és John Boecklin, aki egy igazi vadállat és egyéni dobos). Nyilván lehet hasonló(an játszó) zenészekkel pótolni a hiányt, de félő volt, hogy a Devildriver védjegyszerű gyalu-jellege a múlt ködébe fog veszni. Meglehet, hogy a Coal Chamber akkori újjáéledése segített a két zenekartag döntésében, mivel két évre Fafara fel is függesztett mindenféle devildriveres tevékenységet.

Azóta már tudjuk, hogy igencsak kérészéletű volt ez a fellángolás, az új lemez és a nagy összeborulás sem segített az egykori Chamber-tagok (vélhetően drogos) problémáin, így a szénketrec ismét a múlté. A két év szünetből sem lett végül semmi, hiszen már 2015-ben bejelentették a két új Devildriver-zenészt: a valamelyest hasonló zenei világban mozgó Chimaira-dobos Austin D'Amond és a tengernyi névtelenebb csapatban (a Burn Halo talán még mondhat valamit a nagyközönségnek) megforduló Neil Tiemann gitáros került a csapatba.

megjelenés:
2016
kiadó:
Napalm Records
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Az utolsó Devildriver-lemez, ami maradéktalanul tetszett, a 2009-es Pray For Villains volt, és azóta is azt hallgatom meg a legszívesebben. Az utána következő Beastet mélységes csalódásként tartom számon, és a három évvel ezelőtti Winter Killst is túl egysíkúnak találtam. Ezek után nem mondom, hogy remegve vártam az új albumot, de természetesen érdekelt, mit hoz össze a mindig kedélyesen üvöltöző, magát a sokadik tetoválásréteggel lefedő Dez. Azt már előre le lehet szögezni, hogy gyökeres megújulást dőreség várni tőlük, nem is az a céljuk, meg azért elég mereven meghúzták a saját határvonalaikat a kezdetektől fogva, így csak annyi a kérdés, hogy sikerül-e valamennyire változatosabb, groove-orientált gőzgép-metal dalokat írniuk. A kérdésre a válasz igen, és ez már elsőre lejött. Már a nyitó Testimony Of Truth előrevetíti, hogy sokkal dallamosabb lett az összkép, sőt, néha már-már bosszantóan kommersznek is tűnhetnek a riffek és a gitárszólók a zenekartól megszokott közegben.

Persze a durvaság rovására nem ment mindez, megmaradtak ugyanolyan gyomorba maró, agresszió-levezető ökölcsapásnak, csak már mindezt egy kicsit merészebb fűszerezéssel adják elő. Austin D'Amond is igyekszik legalább annyira színesen dobolni, mint elődje (hozzáteszem, aránylag nehéz a dolga, mivel Boecklin baromi karakteres dobos, megjegyezhető a stílusa és könnyű megkedvelni), de ami a legnagyobb meglepetés, hogy végre Dez is újra sokkal változatosabban ordít, hörög, kiabál, köpködi a szöveget. Dallamokra még most sem fakadt (csak amolyan majdnem-dallamokra), de tán utoljára az említett Villains albumon volt ilyen sokszínű a vokál. Pont ezért kedvenc számokat is ki tudok emelni a lemezről. A sejtelmes, őrlő témákkal játszadozó My Night Sky rendkívül tetszetős (csak halkan jegyzem meg: ha odafigyeltek, valami furán slayereset lehet felfedezni a riffekben, képzeld hozzá Kerry King mániákus bólogatását), meg a himnikus, felemelő Daybreak vált számomra rokonszenvessé, utóbbiban a Marty Friedmant idéző szdóló pedig sokakat meglephet. A címadó Trust No One-t is a favoritok közé sorolnám, már-már vidáman dallamos gitártémák váltakoznak death metalos riffekkel, és ennek az elegynek képtelenség ellenállni, főleg, ha Fafara az örök (metalklisé) igazságot üvölti a világba. A Feeling Ungodlynál konkrétan az ugrott be, hogy Chuck Billyt milyen jó lett volna ide meghívni, pont az ő gyomros bömbölése hiányzik ebből a kompakt dühbombából. A záró For What It's Worth kimondottan buzdítóra, a korábbi dühbombáktól eltérően lelkesítőre és optimistára sikerült, de talán direkt ez lett a „fény az alagút végén", hogy a pozitív érzések domináljanak így negyvenegy perc elteltével.

A Trust No One rövid, velős, frappáns, nem húzták túl, nincs igazán töltelékdal, ennek megfelelően simán végig lehet pörgetni egymás után néhány alkalommal. Év végéig biztos a helyére fog kerülni még az idei megjelenések között, de egyelőre a kellemes meglepetések kategóriába soroltam, amit biztos fogok még hallgatni jó párszor. Egyelőre úgy tűnik, Dez került ki győztesen a harcból, noha simán a földbe is állhatott volna a csapat a két ex-tag lelépése után. De Fafara most jobb formában van, mint valaha, érdemes esélyt adni neki, hálás lesz a törődésért.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 bogar 2016-06-15 16:27
Idézet - NOLA:
viszont "az év legrondább borítója" kategóriában már most oda állítom a dobogóra...


Akela felling! :-)
Idézet
 
 
#2 NOLA 2016-06-15 13:31
Még nem volt hozzá szerencsém, de meg fogom hallgatni..., viszont "az év legrondább borítója" kategóriában már most oda állítom a dobogóra...
Amúgy bocs, de szerintem inkább "szénkamra", mint "szénketrec"... ;-)
Idézet
 
 
+6 #1 Sárvári Gábor 2016-06-14 18:08
Az előzőnél mindenképp jobb, de amennyire vártam, hát nem estem tőle hasra. De örülök hogy nem álltak földbe és nyomják még. Klassz kis zenekar ez!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.