Shock!

Szinte hihetetlen, de a Moby Dick idén már a 45. születésnapját ünnepli. Mert igaz ugyan, hogy a Soproni Ászok legelső lemeze, az Ugass kutya! csak 1990-ben jelent meg, az ősfelállás első mozgolódásai valamikorra a '80-as évek legelejére tehetőek. Ha pedig innen számoljuk, akkor bizony tényleg kijön ez a döbbenetes szám. A zenekar alaposan meg is ünnepelte egy minden szempontból monstre koncerttel.

Meg egy különleges vendéggel, a Kolozsvárról érkezett Masterpiece formációval (előttük játszott még a Flout is), akik Metallica-feldolgozásokban utaznak, és meglehetősen jól is csinálják. A koncertet felvezető intro szerint minden idők legnagyobb dalait tolják Hetfieldéktől, és ez a megállapítás tulajdonképpen ült is, hiszen a nyitó Hardwiredot – meg talán a Ride The Lightningot – leszámítva csakis a legnyilvánvalóbb slágerek voltak terítéken: One, Master Of Puppets, Seek & Destroy, Nothing Else Matters satöbbi. Az Enter Sandman imájának elcincogását mondjuk a helyükben kihagytam volna, de ezt leszámítva nem nagyon lehetett belekötni az erdélyi thrashtestvérek szűk órányi műsorába.

Az előzetes promó minden idők leglátványosabb Moby Dick-koncertjét ígérte erre a péntek estére, méghozzá illusztris közreműködőkkel, illetve meglepetésvendégekkel, meg kétórás szettel. Ez aztán csak annyiban bizonyult fals infónak, hogy Smiciék alaposan ráhúztak a dologra, így 120 helyett végül a játékidő valahol 150-160 (!!!) perc között állhatott meg. Mindezek ismeretében számomra kicsit csalódást keltő volt az őket megnéző, laza félháznyi közönség, de tudjuk be ezt annak, hogy karácsony előtt bő másfél héttel azért már nyilván jelentős mennyiségű forint szivárgott el máshova a zsebekből, ráadásul december 12. egy olyan szerencsétlen péntek volt, amit munkanap követett. Viszont így is nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy aki valaha szerette a zenekart, és mégis kihagyta ezt az estét, az most igencsak vakarhatja a fejét. És ennek oka nem is az volt, hogy a zenekar tényleg nagyon igyekezett odatenni a látványt a folyamatos háttérvetítéssel, a rengeteg és szépen megkomponált fénnyel, a füsttel meg a komoly mennyiségű piróval, hanem sokkal inkább a tényleg párját ritkítóan terjedelmes és színes dallista.

A koncert napján jelent meg az Indul a Boksz újrakiadása, a Golgotáé pedig szintén nemrég vált újra elérhetővé, így várható volt, hogy ezek a lemezek is terítékre kerülnek a koncerten, de még így is nem egy olyan különlegesség bukkant fel, amit annak ellenére nem – vagy maximum egy-két alkalommal – hallottam eddig élőben, hogy 1997 óta követem őket rendületlenül. A koncert felépítése is rendhagyó volt annyiból, hogy nem az első három lemez klasszikusaival igyekeztek hangulatba hozni a közönséget. Advent szellemében a Mennyből az angyal indította a szettet, majd rögtön meg is kezdték a ritkaságok sorát a jövőre jubiláló, 1996-os Bokszról ezer év után előrántott, meglehetősen aktuális, szupersúlyos Politikussal. Szét is esett tőle Márkus Dominik alatt a duplázó, így csak kisebb kényszerszünettel tudtak belekezdeni a következő Durván akár a vulkánba. A Zsibbad az agyam előtt megint szerelni kellett egy kicsit, de ezzel szerencsére véget is ért a technikai gikszerek sora, a még hátralévő bő két órát nem akasztotta meg semmilyen további malőr.

A régi vágású klasszikusokra a Na, mi van? – Ámen – Jusson eszébe trió után fordultunk rá a Körhintával, amit az Ugass kutya! címadója, majd a Gumiszoba követett, és ezt követően kezdtek el sorjázni a vendégek is. Kezdetnek Katona Főnök és Arany Máté csatlakozott az Akelából, hogy háromgitáros felállással kerüljön terítékre egy rég nem hallott, elsőlemezes deep cut, a Talpak, majd a Legyél jó után Gőbl Gábor hosszabb pihenőre vonult, hogy előbb Horváth Tamás (ex-Bloody Roots), majd Giczy Kurt helyettesítse a basszusgitárnál. Ha jól számoltam, Tamás kerek öt számon keresztül színpadon is maradt, ebből kettőt pedig a zenekarban három évet lehúzott dobossal, Budai Bélával közösen toltak el. Az első Bloody Rootson megjelent Ne add fel volt az egyik, amiben Farkas Zotya is csatlakozott, és ötödik iksz ide vagy oda, a faszi még mindig hozta azt a kirobbanó energiát, amit anno az Ektomorf indulásakor is lehetett tőle látni a deszkákon.

Tamás az Indul a boksz végén köszönt el a közönségtől, és ekkor érkezett a színpadra Kurt, meg a csapat örökös, tiszteletbeli tagja, Rozsonits Tamás, hogy a nagy és a kicsi Schmiedl velük idézze meg azokat az ősidőket, amikor Smici kábé feleannyi idős lehetett, mint Balázs most. Ez egészen pontosan a Pokolrock, a Tobacco Road és egy újabb igazi kuriózum, a Moby Dick első és egyetlen szerelmes balladája, a Zokog a lelkem előadását jelentette. És hiába jártunk ekkor már közel a beígért két órához, még messze nem volt vége az estének, hiszen csak ekkor következett a Múló álom, meg a nemrégiben szintén újrakiadást megélt Fejfa helyett-blokk a címadóval és a totál kuriózum Rossz helyennel. A rendes játékidőbe a Kártyavár, a legutolsó Moby Dick-nagylemez, a 2019-es Terápia címadója, meg ideiglenes elköszönésként a Good Bye fért még be. A ráadás aztán már a szokásos volt a maga Prometheus – Gazember – Keresztesvitéz triumvirátusával, de annyival azért ezeket is megfűszerezték, hogy a dalok előtt/közben johannita lovagok, két apáca meg egy csuhás adtak elő egyszerű, rövid jeleneteket a színpadon, a záróakkordra pedig Smici maga is keresztesi gúnyába bújt.

Ha jól számoltam, nem kevesebb mint huszonkilenc (!!!) dalt játszott el a Moby Dick, ami nemcsak saját születésnapjuk megkérdőjelezhetetlenül méltó megünneplését, de a koncertre jegyet váltó közönség maximális kiszolgálását is jelentette. Mint írtam, lassan harminc éve követem a zenekart, de egyértelműen ez volt a legkompaktabb, egyben pedig az egyik legjobb koncertjük, amit valaha láttam.

Fotó: Barba Negra