Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deftones: Koi No Yokan

deftones_koiHa valakikre rá lehet sütni azt az elcsépelt közhelyet, hogy főnixmadárként támadtak fel, a Deftones egészen biztosan sokak eszébe fog jutni – még ha ez a feltámadás nem is egészen a halottaikból történt. Ismerjük a történetet: szürkébb lemezek sora, tagok közti folyamatos és kibékíthetetlen ellentét, majd egy baleset, amelynek következtében Chi Cheng kómába esik. Ennek már négy éve, ami alatt a többi tagnak is volt elég ideje átértékelni a saját életét. Elkészült egy „visszatérő” lemez, amiről most sem tudok mást mondani, mint amit a megjelenésekor megfogalmaztam. Néhány ottani dallal azóta is szimpatizálok, a többség azonban nem lett a kedvencem az azóta eltelt időszak alatt sem. Az új album kapcsán nagyjából hasonló szintet vártam, ám Chino Moreno-éknak sikerült komolyan meglepniük.

megjelenés:
2012
kiadó:
Reprise / Magneoton
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 62 Szavazat )

A Koi No Yokan ugyanis egyszerűen hibátlan. Már elsőre éreztem, hogy ez most más, de mégis vegytiszta Deftones. Lüktet, él, formálódik a kezed alatt, ráadásul végre eltűnt az a végtelenül nyomasztó hangulat, ami a Deftones zenéjét a kezdetek óta jellemezte. Mindezt úgy, hogy közben semennyire nem veszítették el egyéniségüket. Ha valaki nagyon akar, azért találhat magának szenvednivalót, de a Koi No Yokan igenis egy életigenlő, pozitív energiákkal teli lemez. Még akkor is valahogy mindenütt ott van benne az optimistább életszemlélet, ha Chino ma sem az élet napfényes oldaláról énekel.

Az utóbbi években egyre ritkábban fordul elő, hogy egy lemez elsőre és azonnal beüt, a Koi No Yokannal mégis ez történt. Meghallgattam egyszer és nem hittem el, hogy tényleg ilyen jó. Ráfogtam, hogy biztos csak üdítő volt két teszteset között Deftonest hallgatni Slayer helyett. Aztán meghallgattam ismét és ismét, és ez így folytatódott elég sokáig. Nemhogy ráuntam volna a dalokra, de a kritika megírásának napjáig újabb részleteket fedezek fel, és tengernyi pontot találtam már, ami éppen az adott pillanatban a legjobban tetszik. A Deftones észrevehető módon tágította a határait, mégis pontosan és kifogástalanul önmaga maradt a csapat, és így a szinte leheletfinom újdonságok miatt lett jóval sokszínűbb, izgalmasabb a lemez, mint – kimondom bátran – akármelyik korábbi. Ha öndefiniálásnak szánták volna, annak is tökéletesen megállná a helyét. Sőt.

Súlyos a mostani Deftones, de ez alatt ne a korai időszak zabolátlanságát értsd, hanem kifinomult, mondhatni rafinált, de ízléses súlyosságot képzelj el. Az elszállós részekkel sem spóroltak, de szerencsére nem arra mentek rá az ilyen jellegű számoknál, hogy kizárólag betépve mondjanak valamit. Ötvenegy percen keresztül tart a 2012-es utazás, és egyáltalán nem volt olyan érzésem – ami szintén ritka mostanában – hogy valamelyik dalt szívem szerint kukáztam volna. Egytől-egyig mindnek helye, értelme van.

Így év vége felé eluralkodik rajtunk a listamánia, így én is listaszerűen emelem ki azokat a számokat, amelyek számomra a csúcspontokat alkotják: a nyitó, pulzáló riffel indító Swerve City azonnal a kedvencemmé vált, a Leatherstől konstans libabőrök nőttek a hátamra, akárcsak a hipnotikus, fátyolszerű Alice In Chains hatást rejtő Tempesttől. Hosszasan sorolhatnám, melyik számot miért kedveltem, meg, de hadd legyek közhelyes: ha szereted a Deftonest, nem fogsz csalódni a lemezben, ha pedig fogalmad sincs a zenekarról, tökéletes kiindulópont a Koi No Yokan. Másrészt betűket spórolok magamnak, és nem csak azért, mert nem egyszerű kiemelni bármit is, hanem mert kivételesen VALÓBAN úgy érzem, hogy nincs töltelék a Koi No Yokanon. Ez ritka erény.

Ugyan a tavalyelőtti szigetes koncertet fáradtság miatt nem néztem végig, ha valami fura véletlen folytán újra erre tévednének, képtelen lennék kihagyni akár egy percet is a műsorukból. Mestermunkát tettek le az asztalra. A Diamond Eyes-nál hiányoltam a katarzist, most bőségesen kárpótoltak: noha két évet kellett várnom erre, de megérte. És csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni: jól van ez így.

 

Hozzászólások 

 
#10 Dead again 2020-09-27 17:38
Csak nemrégi ismerkedtem meg vele behatóbban, de fantasztikus lemez.
Idézet
 
 
#9 GTJV82 2020-09-17 12:12
Óriási album, súly, érzelem, hangulat, minden a helyén, remek hangzásba csomagolva (mint mindig).
10/10
Idézet
 
 
+5 #8 cápaidomár 2015-01-28 09:49
Hatalmas lemez. A cikk meg király lett. Szóval így utólag is, de gratula, az év(tized) egyik legjobb lemezéről írottakhoz. Baromi részletes, mély, kidolgozott a Koi no Yokan, kifejezetten progresszív jellegű. És tök jó, hogy most ennyi teret hagytak a sampleresnek. Az egész lemezt áthatja valami (élet) filmzenés jelleg. Határozottan képszerű, képeket fakasztó. Egyetlen másodrendű pillanat sincs a lemezen. Pedig valószeg már mindent eljátszottak ami rajta van, de így még senki. Jobbnál jobb témák, mindenki baromira odateszi magát, még Chino is, pontosan úgy, és azt hozza, amit már ki tudja mióta vártam tőle, és a szeretni való kissé szomorkás hangulat, az "új baszer", az atom hangzás mind-mind egy remekül működő csodálatos egésszé növi ki magát. Chi hiányzik ugyan, így a Deftones nem is tudta maradéktalanul követni a hagyományait, de amit letettek az asztalra, azt évekkel később már történelemnek fogjuk hívni. Ha a csapatok többsége csak fele ennyire tudná tisztelni saját magát, és csak huszad ennyire menne a talpra állás, már az elég lenne. A Deftones (az AIC mellett) egy példaértékű csapat. Messze az egyik legjobb albumukat tették le az asztalra. 10-ből 11! :-D Simán.
Idézet
 
 
+4 #7 norbonc 2013-01-04 09:05
2012-legjobb lemeze.Számomra.Ennyi:)
Idézet
 
 
+8 #6 M 2013-01-03 00:04
a 2012-es év egyik kiemelkedő lemeze.
koncertet idénre!
Idézet
 
 
+6 #5 .Dani. 2013-01-02 17:07
Pont most hallgatom a lemezt, és tökéletesen egyet értek a róla leírtakkal, mestermunka! :)
Idézet
 
 
+6 #4 revdav11 2012-12-30 23:47
Köszönöm a kritikát, már vártam!
Nem olyan rég ismertem csak meg a Deftones-t, de eléggé megfogott a zenéjük. Személy szerint jobban tetszik a Diamond Eyes, de lehet idővel ez változni fog.
Idézet
 
 
+10 #3 maradonnna 2012-12-30 11:42
köszi a kritikát, már vártam!ha "szürkébb lemezek sora"résszel nem is értek egyet,akkor is egyértelmű a feltámadás!ha nem is a zenei oldal,inkább Chi balesete miatt!nálam a Slayer mellett Ők sem tudnak hibázni!MESTERM Ű!
Idézet
 
 
+12 #2 matheusthemaggot 2012-12-30 10:49
Tényleg mestermű lett ez a lemezük is, bár nekem a Diamond Eyes is hatalmas kedvencem. Úgy gondolom, az kicsit direktebb, súlyosabb lemez volt. Ez pedig kicsit 'progresszívabb', merengősebb, de mindezt úgy sikerült kivitelezni, hogy ha odateszem a Diamond mellé, akkor sem tudom eldönteni melyik tetszik jobban! Egy szó mint száz, ismét hatalmasat alkottak, köszönjük!
Idézet
 
 
+12 #1 Chris92 2012-12-30 09:35
Köszönöm ezt a fantasztikusan megírt kritikát, mert már nagyon vártam. Az év egyik legjobb lemeze, betonkeményen!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.