Shock!

szeptember 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sziget Fesztivál 2011 - Budapest, 2011. augusztus 9-12.

Sokszor és sok helyen lehetett olvasni már elég hosszú évekkel ezelőtt is – és ezzel természetesen a rock/metal rajongókra kívánok utalni, hogy a Sziget már rég nem az, ami volt, és nem is elsősorban nekünk szól. Ezt mind alá is írom, ahogy azt is, hogy a fesztivál már rég kinőtte magát, túllépett a klasszikus értelemben vett rockfesztivál léten, és egy nemzetközi szinten is meghatározó, sokszínű zenei és kulturális szempontból is grandiózus rendezvénnyé nőtte ki magát. Ha tehát az ember hajlandó elfogadni, hogy ez bizony nem metalfesztivál, akkor az idei felhozatalra panaszkodni azt hiszem, végképp nem lehet.

időpont:
2011. augusztus 9-13.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Olyan fellépőkkel, mint a Motörhead vagy a Judas Priest, végképp elmondható, hogy – ahogy a tavalyi Maiden vagy az azt megelőző Faith No More bulikkal is – idén is igen komolyan ráfeküdtek a szervezők a rock/metal zenére. Ráadásul fentiek mellett azért szerdán volt még Within Temptation és Suicidal Tendencies is, csütörtökön meg Helloween, úgyhogy ez a két nap abszolút tíz pontos felhozatalt kínált. Ráadásul a pénteki eresztés sem volt gyenge, hiszen a Deftones/The Haunted párosítás csípőből leszaggatja a fejed, mindehhez pedig hozzácsapták a szervezők a Skunk Anansie-t és a Prodigyt is, az első három nap így végképp nem adhatott okot a fanyalgásra. Bár pénteken is terveztem kimenni, sajnos ez végül meghiúsult, így az idei szigetelés részemről az első két napra korlátozódott.

1. nap – augusztus 10., szerda

Szerda délutáni programomat a nagyszínpadon nyomuló Rise Against nyitotta, akik jóféle dallamos punkot nyomtak nagy vehemenciával és botrányos hangzással. A dobon és Tim McIlrath énekén kívül semmit nem lehetett hallani, ráadásul mindehhez még a szél is igen erősen fújt, így a gitárok zsizsegését is ide-ode csapkodta, még inkább megnehezítve ezzel a hallgató dolgát. Kár, mert szimpatikus a banda, nyomultak is rendesen, és a főleg tizenévesekből álló közönség is kellően bemozdult rájuk. Bár ez a fajta muzsika nem kifejezetten nekem szól, azt a hegyaljás Pennywise óta tudom, hogy megfelelő körülmények között nagyot tud ütni az ilyen zene élőben. Talán majd legközelebb, egy önálló bulin.

A Rise Against műsorának nagyjából háromnegyedénél aztán átballagtam a Rock-Metal Nagyszínpadhoz, ahol megbizonyosodhattam róla, hogy ezúttal végre valóban nem csak nevében nagy az a bizonyos színpad, ahol a számomra legérdekesebb koncertek zajlanak majd. Egy meglehetősen széles és magas pódium tárult elém, oldalt és a deszkák fölött kivetítőkkel, így az olyan csapatok, mint a nap fő attrakciójának számító Motörhead méltó körülmények között léphettek fel itt.Within Temptation

Addig azonban hátravolt még a Within Temptation, akikből sajnos egy esetleges Mikkey Dee interjú reményében elég keveset sikerült elcsípnem. Mr. Dee végül nem randizott velem, amit duplán sajnálok, hiszen nem elég, hogy így hiába reménykedtem, még egy kiváló koncert nagy részéről is lecsúsztam. Bár Sharon den Adelék műsorára is igaz az, amit a Rise Againsttel kapcsolatban fentebb leírtam – elsősorban nem nekem szól – mégis remekül szórakoztam utolsó néhány nótájukon. A csapattal kapcsolatban még valamikor a bemutatkozó Entert követően vesztettem el a fonalat, de annak ellenére nagyon tetszettek élőben, hogy azóta meglehetősen messzire kerültek attól a világtól, amit a kilencvenes évek közepén képviseltek. Egy poposabb, emészthetőbb, slágeres irányba megy a banda már régóta, de Sharon varázslatos hangja és az okosan, fogósan, ragadósan felépített nóták valóban első hallásra magukkal ragadják az embert. Nem az a fajta zene, amit otthon rongyosra fogok hallgatni, de élőben bármikor megnézném őket újra. A fő vonzerő persze Sharon, aki a kifogástalan énekteljesítmény mellett vizuális szempontból sem elhanyagolható élmény, ráadásul a kisugárzása is nagyon pozitív és természetes. És ha már a mindent a szemnek résznél tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, milyen hihetetlenül igényes, profi kisfilmek mentek a háttérben a dalok alatt. Kifogástalan volt vizuális oldal is, csakúgy, mint maga az egész koncert.

Bár a Motörhead épp egy éve járt nálunk a Hegyalja fesztiválon, a jó öreg Lemmyék felbukkanása mindig esemény, amit az is mutatott, hogy nemcsak a színpad előtti rész telt meg csontra, de a színpad környékén mindenhol annyi ember zsúfolódott össze, hogy egy gombostűt se nagyon lehetett volna leejteni. Lemmyékről sokszor leírtuk már mi is, mennyire időtlenek, meg a Motörhead egyébként sem az a zenekar, akikről sokáig lehetne osztani az észt, úgyhogy én sem kívánom sokáig húzni, legyen elég annyi, hogy bár Mr. Kilmister ezúttal meglehetősen fáradtnak, hogy azt ne mondjam, enerváltnak tűnt, mégis mindannyian megkaptuk azt, amiért jöttünk. A buli onnantól, hogy Lemmy a szokásos „We are Motörhead and we play Rock N’ Roll” üdvözléssel köszöntött minket nemes egyszerűséggel kurva jó volt. Ezeknek az arcoknak vérében van a rock n’ roll, iszonyúan érzik ezt a muzsikát, megfáradásnak, kiégésnek pedig még a leghalványabb jele sem fedezhető fel rajtuk. Ezen az estén számomra egyértelműen Mikkey Dee kapta meg a „meccs embere” trófeát, az ő teljesítményétől ugyanis ismét csak leesett az állam. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kell rock n’ rollt dobolni, egyszerűen csak elcipelném a Motörhead bulira, rámutatnék Mikkeyre, és azt mondanám, „hát így bazmeg!” Az ürge feszesen, precízen, de marha látványosan és iszonyú svunggal játszik, ezúttal nem lehetett belekötni a játékába. A setlistről sokat nem kívánok regélni, a régi klasszikusok (Iron Fist, Stay Clean, Metropolis, stb.) mellett későbbi dalok is befértek minden korszakból (Going To Brazil, One Night Stand vagy In the Name of Tragedy természetesen ezúttal is dobszólóval), a legutóbbi albumot két nóta, a Get Back In Line és az I Know How To Die képviselte, a The Chase is Better Than the Catch képében pedig egy meglepetést is kaptunk. Alapjában véve amúgy nagy különbség nem volt a tavalyi buli és az idei között, talán csak annyi, hogy tavaly Lemmy pörgött jobban, idén meg a zenekar volt feszesebb, így a végeredmény Motörhead 2010 – Motörhead 2011: 1-1.

Motörhead

Budapest lakosságának kilencven százalékával ellentétben, ha azt hallom: West Balkán, nekem nem a három fiatal életét követelő januári tragédia ugrik be azonnal, hanem a 2010-es ottani Suicidal Tendencies buli. Aki ott volt, tudja miért. Mike Muirék akkor nemes egyszerűséggel földbe döngöltek minket, engem pedig koca esztí rajongóból egyből fanatikusukká tettek. Így nem is volt kérdéses, hogy bár a Motörhead régi favoritom, mikor csúszásuk miatt átfedésbe kerültek a Suicidallel, biza otthagytam a Killed by Death közepénél járó bandát, így épp időben érkeztem a nyitó You Can’t Bring Me Downra. A színpadon első perctől az a kép fogadott, ami anno a klub bulin beégett az agyamba. Mike Muir elmebeteg, csak rá jellemző indiánszökellésekkel rója a köröket, miközben a többiek szintén fel-alá rohangálnak, a háttérben pedig a gigászi feka dobos Eric Moore csépeli a cájgot valószínűtlenül hosszú dobverőivel. Tíz pont, ennyi!

Motörhead setlist:

Iron Fist
Stay Clean
Get Back In Line
Metropolis
Over the Top
Rock Out
One Night Stand
The Thousand Names of God
I Know How to Die
The Chase Is Better Than the Catch
In the Name of Tragedy (incl. drum solo)
Just 'Cos You Got the Power
Going to Brazil
Killed by Death
Ace of Spades
---
Overkill

Bár Lemmyék nagy tisztelője vagyok, be kell vallanom, hogy a Suicidal bizony lemosta a jó Motörheadet, annak ellenére is, hogy míg Lemmyék kifogástalanul szóltak, addig Cyco Mikóéknak meglehetősen fos hangzás jutott. De kit érdekel mindez, mikor olyan nóták sorjáznak, mint legnagyobb kedvencem, az Institutionalized rögtön másodiknak, a Freedumb vagy a War Inside my Head. És ez csak az első negyedóra volt, de már ezek alatt a nóták alatt totál megőrült mindenki. Közben a Join the Army alatt Mike perecelt egy marha nagyot, de öt másodperc múlva már ugyanúgy nyomta az indiánszökelléseket és az idegbeteg hadonászást, mint a buli elején. Hihetetlen, hogy a csóka már 48 éves! Aztán volt még Posessed to Skate meg I Saw Your Mommy, de be kell vallanom, a setlist pontos memorizálására nem maradt energiám, annyira kicsavart a banda. A záró Pledge Your Alliance alatt aztán feltették a koronát a műsorra, a nóta kezdetekor ugyanis Mike elkezdte szépen felinvitálni a rajongókat a színpadra, minek következtében a koncert végére vagy ötven fan nyomta együtt a bandával. Az egyik cimborám meg is jegyezte a buli után, hogy ő bizony ilyet még nem látott! Azt hiszen, nem kell majd győzködnöm, hogy a következő Suicidal bulin is ott a helye.

2. nap – augusztus 11., csütörtök

Csütörtökön csak késő délután értem ki a fesztiválra, így első, és egyben utolsó előtti koncertem a Helloween bulija volt héttől a Rock-Metal Nagyszínpadon. A tökfejes germánok legutóbbi, 7 Sinners címmel megjelent albuma igencsak erősre sikeredett, és ezért Stratovariussal közös bulijuk után meglehetősen értetlenül álltam a tény előtt, hogy vajon miért erőltetik Helloween18 évvel Andi Deris belépése után is még mindig a régi, Michael Kiske által felénekelt dalokat? Mindezt ezen koncert után is kérdezhettem volna magamtól, hiszen a banda ismét nem vitte túlzásba az 1993 utáni számokat. A medleyben elhangzó rövid King for a Thousand Years részletet leszámítva egészen pontosan kettő – a nyitó Are You Metal? és a Where the Sinners Go, mindkettő az utolsó lemezről - került be a programba. A többi mind ősrégi klasszikus volt 1988-ig bezárólag. Nagyon szeretem a régi Helloween lemezeket is, de azt is ki merem jelenteni, hogy hatszázhatvanhatodszorra hallani az Eagle Fly Free-t nem egy nagy élmény, ráadásul nem is fekszenek túlzottan ezek a témák Andi Derisnek, akinek teljesítményébe ennek ellenére sem lehetett belekötni. Teljesen más orgánum, mint Kiske, de becsülettel nyomja a régi témákat is. Nem játszottak túl sokat egyébként, és a hangzásuk is lehetett volna erősebb, a setlistről nem is beszélve. Remélem, legközelebb egy speckó „Deris Years” programmal csípem majd el őket.

Néhány héttel ezelőtt Schmidt Peti tollából olvashattál már nálunk a Judas Priest prágai és bécsi bulijairól. Jómagam szintén ott voltam a sógoroknál tartott szeánszon, ahol le is nyűgöztek a brit veteránok, és azt is be kell valljam, K.K. bizony cseppet sem hiányzott. Bérmennyire is furcsa a legújabb Priest felállás, az igazság az, hogy Richie Faulkner egyetlen hibája az, hogy nem ő K.K., ettől eltekintve azonban tökéletesen helytállt, ráadásul fizimiskáját tekintve is olyan, mint egy fiatal Downing, engem tehát ő is maradéktalanul meggyőzött Bécsben. Csakúgy, mint a Sziget második napján, ahol a fesztiválfüzetben szereplő másfélórás program helyett csontra elnyomták ugyanazt a műsort, amit az önálló turnéállomásokon. Több mint két órát voltak színpadon tehát, és bár az osztrák koncert sem volt piskóta, ez a buli egyszerűen zsebre tette. Ennek legfőbb oka Rob Halford volt, aki többet és jobban énekelt. Hála istennek kevés volt a „Halford-rap”, ami azt jelezte, az öreg jobban bírja szuflával a bulit, mint legutóbb. Egyebekben nem látom értelmét megismételni Peti beszámolóját, hiszen gyakorlatilag ugyanazt tudnám leírni, amit ő is papírra vetett. Nevezetesen: kétórányi Priest esszenciát kaptunk a Szigeten is, melybe csaknem az összes fontos klasszikus belefért. Mindezt piróval, vetítéssel, fényekkel és kiváló hangzással kiegészítve. Akár másnap megnéztem volna őket újra.

Judas Priest 2011

Sajnos úgy alakult az életem, hogy a csütörtöki volt az utolsó napom a Szigeten, annak ellenére, hogy a pénteki programot is nagyon szerettem volna meglesni. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam, és az új helyszínre költöztetett monumentális metal színpad, valamint a fellépők illusztris névsora meggyőzött arról, hogy a metal műfajnak ezen a fesztiválon is van jövője.

Kiss Gábor

Bevallom őszintén, ha az első két nap illusztris szereplői nem jelentettek volna ekkora csáberőt, eszem ágában sem lett volna kimenni a fesztiválra. Utoljára – egy nap erejéig – 2007-ben Szigeteltem, és már akkor is számtalan olyan jelenséggel szembesültem, amik aztán a mostanáig tartó pauzához vezettek nálam a rendezvény kapcsán. Sok jóra tehát eleve nem számítottam, azonban az általános összkép még így is eléggé mellbe vágott. A jegyárak még hagyján (bár a 12 ezres napijegyhez képest 13.500 ft-ban megálló percalapú jegy bevezetését – ebben a formában - bicskanyitogatónak tartom), elvégre aki szemfüles volt és időben lépett, megvehette korábban, kedvezménnyel a jegyét-bérletét, úgy kell annak, aki nem volt elég gyors. De az étel-ital és sörárakra (530 ft a műanyag korsóba csapolt Dreherért, khm…) már tényleg a horrorisztikus jelző illett, nem hinném, hogy ne lehetett volna tisztes haszonra szert tenni egy általános emberbarátibb árfekvés kialakításával is – hogy a sajnálatosan csekély számban jelenlévő hazánkfiai se érezzék teljesen körön kívül rekesztve magukat az ország szívében rendezett eseményen. Arról nem is beszélve, hogy lényegében mindenféle olyan kontúr eltűnt, ami egykor valamiféle karaktert adott ennek a fesztiválnak, a szemmel látható egyedüli szemponttá érzésem szerint a pénzcsinálás lépett elő. Tudom persze, ez a korszellem – és a bizonyos játékszabályok, alapelvek mentén megszerzett tisztes üzleti haszonnal alapvetően nincs is problémám, de sajnos mára a Sziget éppen ellenkezőjébe fordult át annak, amit az első esztendőkben jelentett. Míg egykoron egyfajta menedék volt a főváros szívében a nagyvilág elől, addig manapság már a nagyvilág lett őrületesen bepréselve erre a kis területre, esélyt sem hagyva például teszem azt egy nyugodtabb elvonulásra, csöndes baráti beszélgetésre. Öregszem persze én is, de messze nem olyan tempóban, mint ahogy megfordultak a szelek a fesztivál felett…

Hogy azért jókat is mondjak: a kiszolgálást meggyorsító Metapay kártyás rendszer bevezetését például jó ötletnek tartom, tényleg pörgősebben és egyszerűbben lehetett így ételhez-italhoz jutni. A Rock-Metal Nagyszínpad felállításával jó pár év után a keményebb zenék is újra méltó körülmények között szólalhattak meg – bár a kisebb kaliberű bandák lehetőségei ezzel párhuzamosa beszűkültek. Összességében ezt mégis pozitív fejleménynek tartom, hiszen a műfaj ázsiójának újbóli emelkedését bizonyítja…

1. nap – augusztus 10., szerda

Within Temptation setlist:

Our Solemn Hour
Faster
Angels
In The Middle Of The Night
Stand My Ground
Fire And Ice
The Howling
What Have You Done
Iron
Shot In The Dark
Sinéad
Mother Earth
Memories
Ice Queen

Az énekesnős vonal egyik legfontosabb csapatának számító Within Temptation műsorának kezdetét rengeteg holland szurkoló várta – szemlátomást nem csak rock/metal orientáltságú arcok, hanem egy valóban vegyes képet mutató közönség, akik azonban fújták együtt rendesen a szövegeket Sharonékkal. Afféle nemzeti büszkeségei lehetnek ők hazájuknak, ami valahol érthető is, lévén, hogy ennek az irányzatnak valóban az egyik alapcsapatává lettek az évek során. Sajnos a hangzás nem állt melléjük ez alkalommal, és hát ehhez a muzsikához a kora esti, még jócskán napsütéses fényviszonyok sem igazán illettek, de ettől függetlenül akik értük jöttek, azok szemlátomást jól érezték magukat a fellépésük alatt. Nálam egy kisebb helyszínen, rendesen érvényesülő világítás és jobb megszólalás mellett bizonyára jobban működött volna a produkciójuk, és az is tény, hogy az én agyam ekkor már Lemmyékre volt ráállva, úgyhogy a mostani találkozás alkalmával leszűrteket bizonyos szempontból nem tekintem mérvadónak velük kapcsolatban. Számomra ez egy viszonylag korrekt, de semmiképpen sem kiemelkedő koncert volt, azonban azt is elfogadom, ha egy lelkes, felkészült és valóban rájuk hangolódott rajongó másként látja.

A Mester szokásos felkonfja után az Iron Fist-Stay Clean kettőssel színpadra röffenő Motörheadet már egy jóval homogénebb tábor várta. Karrierjüket viszonylag jól átfogó, szikár és masszív programot toltak az öregek, szerencsére nem csak a jól bevált klasszikusokra alapozva, hanem olyan újabb kori darabokat is elővéve, mint a Get Back In Line, a Rock Out vagy az I Know How To Die. Mikey Dee dobszólója az In The Name Of Tragedybe ágyazva persze ütött, mint mindig, a műsort záró Killed By Death-Ace Of Spades-Overkill trió pedig össznépi ünnepléssé fajult, ahogy az máskor is történni szokott. Alapvetően egy jó koncert volt ez, nem tökéletes, de azért korrekt megszólalással - azonban azt nem hallgathatom el, hogy a kb. 75 perces játékidőt én igencsak keveselltem, főleg annak fényében, hogy elvileg ennek éppen kétszerese állt volna a rendelkezésükre (másnap a Priest éppen egy órával játszott többet náluk…). Oké, tudom én, hogy a Motörhead sosem a hosszú fellépéseiről volt nevezetes, de azért 90-100 percet simán megérdemeltünk volna.

Motörhead

2. nap – augusztus 11., csütörtök

Nálam a vizovicei Masters Of Rock fesztiválon is erős fejcsóválásra késztetett a Helloween – akkor főzenekari státuszú – műsora, különös tekintettel a setlistre és az általános hozzáállásra. Nos, a német brigád szigetes koncertjére sajnos még hatványozottabban bizonyultak igaznak az ottani észrevételeim. Két nóta (Where The Sinners Go és Are You Metal?), valamint a Keeper-trilógiából gyúrt medley „újkori” részeinek kivételével csakis az első két Keeper-korong unásig játszott, csontig rágott slágereit nyomta a banda, ami engem személy szerint így sokadjára már borzasztóan fárasztott. Főleg a teljes életműben sorakozó, egyébként nagyszerű, ám itt totál hanyagolt Deris-korszakos dalok ismeretében. Rosszul esik leírni, de egész egyszerűen egy haknifellépést abszolváltak Weikathék, ráadásul Derisre – a cseh bulihoz hasonlóan – itt is rájött a szófosás, az amúgy sem hosszú játékidőből jó néhány perc ment pocsékba azzal, hogy lényegében saját magát szórakoztatva húzta az időt. Egy ilyen tartalmas életművel rendelkező, amúgy jó színpadi teljesítményre képes zenekartól kiábrándító volt ezt látni. Remélem, legközelebbre összeszedik magukat, mert ez így meglehetősen illúzióromboló volt…

Judas Priest setlist:

War Pigs
(Black Sabbath song)
Battle Hymn
Rapid Fire
Metal Gods
Heading Out to the Highway
Judas Rising
Starbreaker
Victim of Changes
Never Satisfied
Diamonds & Rust
(Joan Baez cover)
Dawn of Creation
Prophecy
Night Crawler
Turbo Lover
Beyond the Realms of Death
The Sentinel
Blood Red Skies
The Green Manalishi (With the Two Pronged Crown)
(Fleetwood Mac cover)
Breaking the Law
(Rob Halford let audience sing entire song)
Painkiller
(Drum Solo before the song)
---
The Hellion
Electric Eye
Hell Bent for Leather
You've Got Another Thing Comin'
---
Living After Midnight

Az Epitaph turné keretében éppen búcsút imitáló Judas Priest ellenben jött, látott, és irgalmatlan nagyot szakított. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a körút keretében június végén már kétszer – Prágában és Bécsben – láthattam a bandát, így van összehasonlítási alapom. Nos, a bécsi bulit mindenképpen körözte a budapesti, a prágaival volt ez egy szinten, sőt bizonyos szempontból – elsősorban gesztusok tekintetében – még annál is többet nyújtottak nálunk Tiptonék. A turnén ugyan végig ugyanazt a programot tolta a csapat (lásd: setlist), azonban mivel ez önmagukhoz képest extra hosszú volt a maga 135-140 percével, és tényleg az egész karriert felölelte (a Ripperes lemezek kivételével minden albumról szerepelt legalább egy dal), még így harmadszorra sem találtam unalmasnak vagy fárasztónak. Vannak pletykák bizonyos zenekaron belüli, illetve néhány tag és a menedzsment közötti komoly feszültségekről – ezeket (főleg az utóbbit) magam sem tartom elképzelhetetlennek, azonban az is tény, hogy a színpadról ebből semmi nem jött le, sőt. Éppenséggel egy – komoly múltjához képest – éhes, bizonyítási vágytól sarkallt csapatnak tűnik a Priest 2011-ben, és ebben messze nem csak az van szerintem, hogy a kurtán-furcsán eltávozott K.K. Downing után az ifjonc (különben kiválóan helytálló) Richie Faulknerrel a rendezői balon kell meggyőzniük estéről estére a publikumot. A tagcsere is benne lehet persze a pakliban, de akárhogy legyen, bomba formában van most a zenekar (igen, Halford hangja is!), cseppet sem összeaszalódott öregemberek benyomását keltik, akik alig várják, hogy a kötelező slágermúzeumos köröket letudva bekászálódjanak a limuzinba, és húzzanak vissza a szállodába. Minden korábbinál grandiózusabb látványvilággal, tiszta, de brutálisan súlyos hangzással (hogy szólt már Ian Hill bőgője!) támasztotta alá a csapat, hogy negyven évnyi munkásság után is bizony ők a régisulis metal pápái. Ez a fellépés egyébként az európai kanyar utolsó bulija volt, ami után egy hónapnyi pihenő (illetve gyaníthatóan stúdiózás) következik, így aztán minden energiát kipréseltek magukból, nem kellett a következő koncertek miatt esetleg spórolósabbra venni magukat. Szívmelengető pillanat volt, amikor Halford megköszönte a turnéstáb és a háttérben dolgozók munkáját, arról már nem is beszélve, amikor a magyar zászlót magára terítve jött ki a színpadra (ilyen gesztusra sem Bécsben, sem Prágában nem került sor…). Nagyszerű formában van a zenekar, egyre erősebben kétlem, hogy ne az eddigi lendülettel hajtanák majd tovább a szekeret a későbbiekben.

Schmidt Péter

Divatos és jóféle hazai szokás jó előre szidni, miért szar az azévi Sziget, mert az már lerágott csont, hogy az első pár év volt az igazi. Pedig a széles értelemben vett kínálat valóban rengeteg csemegét nyújt, és minden évben nem kevés olyan előadót, koncertet, bármit vagyok kénytelen kihagyni, amire nem értem át, vagy éppen mást néztem, netalán már megint elnéztem, hogy hova és mikor kell(ene) átsétálnom. Az sem igaz, hogy a rock/metal kínálat szegényes, minden évben jön néhány olyan csemege, amit egészen egyszerűen látni KELL. Az más kérdés, hogy a hazai zenekarok közül nagyjából ugyanazokat lehet megnézni, és közülük is egyre kevesebbet, de mondjátok meg, ki az, aki itthoni csapat miatt megy ki a Szigetre? A 2011-es kínálat több olyan koncertet is sejtetett, amit év végén simán oda lehet rakni a dobogósok közé, néhányat pedig kíváncsian vártunk, néhány, lapunkon is bőven dokumentált esemény miatt. Az meg saját sirámom, és senki nem tehet róla, hogy az idei nyár egészen egyszerűen elmaradt, és az elmúlt évek szigetes időjárása után nehezen hittem volna el, hogy az idei ott töltött pár napot szinte végig fogom vacogni dupla hosszúujjúban, az meg azért nem túl metal.

0. nap – augusztus 9., kedd

Prince setlist:

We Live (2 Get Funky)
Stratus
Prince & The Band
D.M.S.R.
Pop Life
Musicology
The Question of You/The One/You Will Be With Me
The Look of Love (sang by Andy Allo, Prince on keyboard)
Take Me With U
Raspberry Beret
Cream
Cool
---
Purple Rain
When Doves Cry/Sign 'O' The Times/Hot Thing (sampler, played with the band,… more Prince on bass)
Kiss
If I Was Your Girlfriend
Gold
Let's Go Crazy
---
Delirious
1999
Nothing Compares 2 U
---
The Bird
Jungle Love
A Love Bizarre
---
Sometimes It Snows in April

A nulladik napi programok nem kimondottan az én szájízem szerintiek voltak eddig, de az, hogy maga a Herceg, azaz Prince látogat el ide, kétségtelenné tette, hogy ott a helyem kedden a Nagyszínpad előtt - vagy legalábbis a környékén. Túlságosan nem óhajtom borzolni a T. Olvasók idegeit, és egy esetleges kommentcunamit is elkerülnék, így hosszan nem taglalnám itt, hogy mikor és miért szerettem meg és hallgattam agyon Prince bizonyos lemezeit. Bizony egy Prince koncert ott figyelt a bakancslistámon, hogy majd egyszer talán, noha nem sokat tettem volna arra, hogy sor fog kerülni arra, hogy a miniatűr popistent itthon láthassam.
Már ha egyáltalán láttam volna, mert tömeg az volt, nem is kicsi, így jobbára a kivetítőt néztem, és nagy ritkán örömmámorban úszva kiáltottam fel, egy két centis pálcikaember láttán, hogy „látom Prince-t”! A koncert pontosan olyan volt, mint amit várhattunk: grandiózus, kiszámíthatatlan, és olykor még spontán is - legalábbis maradjunk meg ebben a hitben. Az első óra után például levonult - és természetesen akkor játszotta a kevésbé izgalmas dalokat - aztán vissza, ráadás, majd még egyszer ugyanennyi. Kaptunk színes konfettiesőt a Purple Rain alatt, és a koncert végén néhány szerencsés még a színpadot is megoszthatta az önfeledten vigyorgó Herceggel. Az meg, hogy máson rettentő idétlenül és idegenül mutatna a szőrös fehér csizma és más hasonló nonkonformista öltözék, ellenben Prince még ezt is ízléssel tudta viselni, nem vita tárgya. Mint ahogy az sem, hogy a kísérőzenészei nemcsak a (férfi)szemnek kellemesek, hanem piszok jól tudnak muzsikálni. Ellenben engem valahogy mégsem kapott el a hangulat teljesen, és Prince ide vagy oda, nem vártam meg a koncert végét, mert a kivetítő ugyan szép és hasznos, de Youtube-ot otthon is tudok nézni. Viszont azért a pillanatért csak megérte, amikor a kifutón láttam (és akkor tényleg láttam) Prince-t a nagy magyar naplementébe besétálni.

1. nap – augusztus 10., szerda

 Másnap pedig maga az isteni Lemmy tette tiszteletét nálunk, de előtte még meg kellett nézni a Nagyszínpadon az egyre népszerűbb Rise Againstet. Tipikusan az a fajta zenekar, akiknek néhány alkalommal ugyan meghallgattam a lemezeit, de mindig rájövök, hogy ez nem az én zeném. Viszont ha már jöttek, meg kellett nézni, mire fel ez a nagy népszerűség. És tényleg jók élőben, ráadásul láthatóan tudtak is mit kezdeni a terebélyes színpaddal, nem voltak elveszettek, főleg a frontember Timothy "Tim" James McIlrath, aki pörgött, forgott, élt, és vitte a hátán a produkciót. Mellette a gitárosok bemutatták a standard terpeszben ugráljunk a gitárral tornagyakorlatokat, de ehhez a zenéhez pont ez dukál, mint ahogy a folkmetalhoz a cobolyprém-mellény. Mindamellett hiába voltak meggyőzőek, de legalábbis lelkesek egészen biztosan, ismét rádöbbentem ott a helyszínen, hogy ez bizony valóban nem az én zeném, és bizonyos távolságból hallgatva (nem kellett akkora) rendkívül gyorsan kiütközött, hogy az énekdallamokat (is) teljesen egy kaptafára húzták fel.

Rise Against

A metal színpad máshová került - már megint, ráadásul már nem sátorban kellett szaunáznunk, hanem a szabadtéri szellő fújdogálta szárazra a homlokunk. Már ha épp izzadt volna, az idei nyár ugye meglehetősen hűvös formáját mutatta, így első napokat meleg felsőben cidriztem végig. Jóval nagyobb színpadot kaptak a rockzenekarok - de úgy is fogalmazhatnék, hogy végre normális méretű fesztiválszínpadot kaptak, és még a fényeket is nekieresztették - ha a fénytechnikus és a zenekar úgy akarta.

A Within Temptation műsorába belenéztem egy rövid ideig - ha már úgyis arra jártam. Sharon den Adel tenyeréből eszik a közönség, vonzza a tekintetet, és nemcsak azért, mert mellette a komplett zenekar halálosan jellegtelen arcokból áll, hanem valóban kedves a leányzó kisugárzása. Az esti metalszínpados főzenekarhoz képest érdekes volt ez a kontraszt, de a közönség kajálta őket, főleg, hogy a Sziget lakosságának jelentős része holland, így szinte hazai pályán játszhatott a csapat.

Na de aztán jött a Motörhead. És én meg rájöttem, hogy a sors néha engem mégis szeret, mert megajándékozott két egymás utáni nap a Mocifejjel és a Judas Priesttel. Ami azért érdekes, mert ha már zsenge gyerekfejjel erre a két zenekarra ugráltam otthon, mikor a tesóm hallgatta szalagos magnón, és ugyan akkor gőzöm sem volt még, mi az az észofszpédsz meg júgátönádörtingkámin, azért később, mikor beleástam magam ebbe a világba, illett volna megnézni ízlésvilágom alapítóit. Valamiért ez mégsem történt meg, ami TUDOM, hogy rettentő kínos, és nem kevés rosszalló tekintetet kaptam már emiatt (illetve a Priestet Riperrel láttam, de az nem ér), így most boldog vigyorral mentem megnézni őket. A Motörhead jó volt, hangos volt, és az konkrétan hátborzongató, ahogy ez a hatvanöt éves, láthatóan fáradt, és aznap talán nem túl jó passzban lévő koros rockandroll ikon kimegy és azt mondja: We are Motörhead and we play rock and roll. A koncerten meg nem történt semmi különös, legalábbis ahhoz képest, ami egy Motörhead koncerten történni szokott – legalábbis az elmondások és a videók tanúsága szerint. Lemmy egy helyben tolta a rockandroll himnuszokat, Phil Campbell olykor elsétált a színpad két oldalára, Mikkey Dee meg nem normális. Úgy alakult, hogy a koncertet hátulról sikerült megnéznem, Lemmy hátsóját, illetve Mikkey dobolását mustrálva, és utóbbi komoly élményszámba ment. Mikkey bármilyen parasztvakítást elsüthet a dobszólóban, egy cseppet sem számít, élmény figyelni, AHOGY játszik. Motörhead kipipálva – jobb későn, mint soha alapon, majd kicsit fázósan hazagyalogoltam a nagy magyar éjszakában, noha talán ez volt a hét legkevésbé üdítő élménye.

Motorhead

2. nap – augusztus 11., csütörtök

Másnap kizárólag a Judas Priestre voltam kíváncsi, de ha már ott voltam, belenéztem a Helloweenbe is, főleg, mivel Michael Weikathon remekül lehet szórakozni – egészen biztos, hogy elmebeteg a fickó. A zenekar még mindig a régi dalokat erőlteti, amit nemhogy én nem értek, de a Helloween rajongók sem. A gigantikus hiperszuper három lábdobot tartalmazó dobcucc parasztvakításnak is marhaság, amúgy meg szokásos fesztiválformát hozták, nem lettem nagyobb rajongójuk, mint eddig (gyk.: a fekete báránynak titulált Dark Ride lemezüket szeretem kizárólag).Judas Priest

Majd szépen beesteledett, és megtöltötte a színpadot Rob Halford és a Judas Priest – illetve ez sajnos már nem AZ a Priest, K.K. Downing helyett már egy fiatal Kennek is beillő srác penget a színpad bal oldalán, a rettentő lelkes és valóban ügyes Richie Faulkner. Másfél órás programra számítottam, ennek ellenére saccra bő két órát (vagy két és felet) játszottak, ráadásul ritkaságokkal, meg persze a kötelező slágerekkel, pirotechnikával, szegecsekkel, fényorgiával, én meg tíz perc múlva azon vettem észre magam, hogy fülig érő vigyorral csak azt ismételgetem: hevimetálos lettem, hevimetálos lettem. (aztán persze ez a következő napi The Haunted koncert alatt arra módosult, hogy: mégis tresser vagyok).

Rob Halford kimondottan jó formában volt, és tőle egyáltalán nem hat viccesnek az, amint komótosan járkál ide-oda tizenöt centis szögekkel díszített bőrkabátban – egyébként meg többet öltözött át a koncert folyamán, mint Lady Gaga. Nem kevés csúcspontot lehetne kiemelni, de az egyik mindenképpen az, amikor a Breaking The Law-t gyakorlatilag a közönség énekelte végig, abban a pár percben nem csak a hideg miatt voltam libabőrös. És pár méterről úgy tűnt, Rob is remekül érzi magát, nem csak mi.

Az év egyik koncertjét ők adták, ez nem kétséges, számomra meg komoly flash volt a korai dalokat látni-hallani, ráadásul mindezt pár méterről. Nem vagyok közeli barátja a legtöbb heavy metal zenekarnak, sőt, de bizony a Judas Priest egy metal szörnyeteg még 2011-ben is, Rob Halford meg csak sétálgasson sokáig bármilyen bőrcuccban a színpadon. A legjobb idei koncertek egyike volt, komolyan.

3. nap – augusztus 12., péntek

Pénteken már megint kihagytam jó sokmindent, amin persze utólag sajnálkozom, de elemi erővel tört rám a fáradtság, ezért csak az év lemezét (legalábbis eddig) hozó The Haunted műsorára értem ki. Nagy volt nekik a színpad, illetve a színpad előtti tér, nem mondhatom, hogy tömegek voltak rájuk kíváncsiak – de ez nem is az a zene, főleg nem ezen a fesztiválon. Ez is hiánypótló koncert volt, mert hiába vagyok fan az első lemezük óta, koncerten eddig kimaradtak (tudom…). Ellenben az Unseen megjelenése óta elemi erővel tört fel bennem a vágyakozás, hogy muszáj látnom őket, lehetőleg minél előbb. Ez a kívánságom pedig most teljesült is, noha egyáltalán nem hagyott annyira maradandó nyomokat ez a fesztiválprogram, amivel meg is szivattak, meg nem is. Azért igen, mert jóval több dalt játszottak a Dead Eye-ról, mint amit szerettem volna bármikor is hallani – noha élőben nem találtam annyira tragikusnak ezeket a dalokat, mint lemezen, viszont az új anyagról jóval többet játszottak, mint amire számítottam. Ráadásul nagyjából úgy is játszották ezeket, mint amire számítottam (a borzongás megvolt).

The Haunted setlist:

Never Better
99
The Flood
The Medication
Unseen
Trespass
Motionless
The Drowning
No Compromise
The Fallout
The Guilt Trip
No Ghost
Dark Intentions
Bury Your Dead

Peter Dolving pedig elmebeteg színpadon, most éppen csúnyára hizlalta magát, és előnytelen bozontos nagy szakállal parádézik. Sajnos azonban nem szabadultak fel azok az energiák, melyeket egy klubkoncerten egészen biztosan magunkba szippanthattunk volna, de a zenekar azért így is megtett mindent, hogy felrázza azt a pár száz embert (hátra sem mertem nézni), akik kíváncsiak voltak rájuk. Nem tudok nem eléggé lelkesedni az új lemezért és bizony élőben is megvolt az a mágia, amit vártam, bár ez az új lájtos-toolos irány vegyítve a régebbi színtiszta thrash-sel azért némi bizarr kontrasztot mutatott. Dolving viszonylag sokat dumált, folyamatosan hergelte a közönséget, olykor kiszúrt valakit, és hozzá intézte a mondanivalóját, provokált, de hülyeséget azért nem mondott sosem. A koncert végére megszabadult a pólójától is, és ugyan nem túl esztétikus látvány, ahogy reng a hasa lelkes ugrálása közben, ám ha eltolják a képüket a közeljövőben egy fullosabb koncert erejéig hozzánk, képes leszek túllépni ezen a megrázkódtatáson.

The Haunted

Deftones setlist:

Diamond Eyes
Rocket Skates
Birthmark
Engine No. 9
Be Quiet and Drive (Far Away)
My Own Summer (Shove It)
Digital Bath
Knife Prty
Korea
Minerva
Bloody Cape
You've Seen The Butcher
Sextape
Kimdracula
Feiticeira
Elite (Chino came down to the audience.)
Change (In the House of Flies)
Passenger
Root
7 Words

És aztán jött az est fő attrakciója, a Deftones, akik eddig csak egyszer fordultak meg nálunk, bár az a szaunaisztikus este a Pecsába felejthetetlen élmény volt minden jelenlévő számára. Azóta szegény Chi Cheng kómában fekszik, a zenekar készített egy lemezt a fióknak (egyelőre), aztán egy másikat, ami sikeres lett, kerítettek egy kisegítő basszusgitárost, Chino Moreno pedig lefogyott és jobb formában van, mint valaha. És ezt az első perctől fogva meg is mutatta, pörgött, forgott, ugrált, közben énekelt, kiabált, és természetesen nyöszörgött. Üvöltött róla, hogy benne élt a zenében – de ezt a többiekről is ugyanúgy el lehet mondani, nem tudom, minek köszönhető, de nagyon együtt voltak. Ha a The Hauntednek jobban állt volna egy kisebb színpad, a Deftones-nak talán pont az ereje fele veszett volna el ott – egészen egyszerűen uralták a teret. Ráadásul ismét megtréfáltak, mert egy átlagos fesztiválprogramra számítottam, de hosszabb műsort kaptunk. A Minervát Chinek ajánlották, a végén Chino meg a közönség közé is bemerészkedett, amúgy meg mindenkinek megvoltak a saját kedvencei.

Furcsa ez a sírós, mégis hihetetlenül energikus zene, amit a Deftones művel, voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy nekem sok ebből a szenvedésből, semmi kedvem a depresszió mocsarába mártóznom velük együtt, ám a következő másodpercben meg pont az ellenkezőjét mutatták, egyszerűen magukkal rántottak felfelé. Nem voltam már túl friss, így nem mondanám, hogy elemi erővel taglózott le a koncert, és bizony ez a negatív energia a következő két nap rajtam uralkodott, így bizony kihagytam a szombati 30 Seconds To Mars koncertet, és a vasárnapi Gogol Bordellót, amit pedig beterveztem.

Deftones

Nem ez volt életem Szigetje, voltak korábban pörgősebbek, izgalmasabbak, de azért néhány koncertet biztos bántam volna, ha kihagyok, meg azt is, hogy pár napig valami más dimenzióba kerülök, ami csak ott létezik. És nem zavar, hogy sok a külföldi, meg az sem, hogy kevesebb a rockzenekar – ugyan, kit érdekeltek az utóbbi években a huszadrangú metal zenekarok, nem? –, az viszont már bosszantott picit, hogy már nemcsak a Nagyszínpad nagyobb fellépőire lehetetlen bejutni fotózni (esetleg jövőre külföldi bloggernek álcázom magam, és kis kompakt géppel pofátlankodom be, mert az működik), hanem a metal színpadnál is listáznak (bár jövőre azért mélyíthetnék a fotósárkot, botrányosan lehetett nem elférni). De ha kérhetném, jövőre legyen azért nyár ezen a pár napon, köszönöm.

Valentin Szilvia

További fotók:
Rise Against
Within Temptation
Motörhead

 

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.