Shock!

július 11.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Battle Beast: No More Hollywood Endings

battlebeast_cAmikor azt olvasom egy heavy metal (egyszerűbben: metál-) zenekar nevében, dalának címében, hogy „battle", onnantól kezdve tisztes távolságból indulok neki, hogy megismerjem a zenéjüket, annyira elkopott már ez az „irány a csatába, magasra a zászlót, hősként küzdj stb." jeligés arculat. Láttam ezt a finn csapatot is Budapesten a Nightwish előtt, az Arénában, és emlékezetemben annyi maradt meg belőlük, hogy csupa bőrben heavy metalt játszanak, és egy énekesnő vezényli a tempót a frontvonalban (talán nem is véletlen, hogy a katonai szavak maguktól jönnek, ugye?), de se egy dallam, se más nem fogott meg. Innen nézve nem is csoda, hogy fikarcnyit sem érdekelt, merre újítottak a srácok, amikor új énekesnő került a felszínre, mivel Nitte Valo megelégelte a turnézást, pontosabban a családi életet helyezte előtérbe. Őt Noora Louhimo váltotta, és mint a továbbiakban kifejtem, jelentős szerepet játszott abban, hogy a zenekar legfrissebb műve át tudta ütni azt a gátat, amelyet a Battle Beasttel szemben emeltem.

Nem lenne ugyanakkor helyes a teljes folyamatot csakis az energikus frontleány számlájára írni, mivel a csapat egyértelműen lazított a láncok és feketeség által behatárolt metálos szigorúság keretein, és több helyen is beemeltek motívumokat a dallamos, már-már szintis-szirupos hard rockból. Kinek hogy, természetesen olvastam elutasító rajongói hozzászólásokat is szép számmal, de legalább annyi üdvözlégyet is, az idő meg majd eldönti, mennyi hozadéka volt ezeknek a változtatásoknak a zenekar számára.

megjelenés:
2019
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

A finnek nem bíztak a véletlenre semmit abban, hogy a nyitány után egyből bólogatni kezdjen a hallgató: szimfonikus betétekkel felütött menetelés veszi kezdetét, a feszes tempót szépen díszítik a billentyűs részek, Noora hangja pedig hasít. Eleinte nem is tűnt fel, milyen erővel szakadnak ki a dallamok a torkából, csak valami olyan ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hol hallottam már korábban ezt a hangszínt. Mindegy, el is könyveltem, hogy oké, egy jó énekes, aztán jött a dal szóló utáni részében egy átkötő rész, ahol aztán a lemez folyamán először robbannak a dinamitok: tényleg bestiális, amilyen hangon Noora beleordítja a térbe, hogy „I'm free at last, won't waste my hate". Oké, sokan énekelnek magasan, sokan erősen, sokan jól, de ez így egyszerre több mint megkapó.

A következő, címadó dal a mai Battle Beast találó keresztmetszete, a csapat minden zenei és hangzásbeli elemével. Teátrális felépítése és hangszerelése nem is lehetne északibb, akármit is jelentsen ez, főleg, ha hozzávesszük, milyen videót forgattak rá, kosztümöstül, giccses koreográfiával és romantikával együtt. Van benne klasszikus zenei vezérdallam, ragadós refrén, zakatoló riffek, egész jól összerakott szöveg, és ismét nagyot villant főhősnőnk, amikor a nyilvánvalóan klasszikus énekképzésnek is köszönhetően megjárja a tiszta magasságokat, illetve játszi könnyedséggel megy át ráspolyos középbe, mit sem veszítve az erőből.

Nem láttam infót arra nézve, hogy tudatosan csomagolták-e a lazább, könnyedebb, slágeresebb számokat az album első felébe, vagy csak így jött ki, mindenesetre nagyjából ez a figura. Amikor a „slágeres" jelzőt használom, arra a vonalra kell gondolni, amire Tuomasék ráhajlottak a Nemo / Amaranth / By Bye Beautiful / The Poet And The Pendulum-jellegű, kettő-négy alapra rápakolt szintis-csilingelős, fülbemászó, kicsit negédes, de kapós dallamokkal szerelt darabokra. Ennek a receptnek 1:1 arányokkal elkészült terméke az Eden is, amibe viszont Joona Björkroth egy ujjgyakorlatos, de nagyon pazar kis szólót főzött, remek kis házibuli-sláger lett így. Az Unfairy Tales tovább lazítja a metálszigor kereteit, sóhajtozós hangmintákkal jelzi, hogy van itt '80-as évek a tarsolyban, majd az Endless Summer szégyentelen popdalával pakolja be a napfényt a nappaliba. Sok szintetizátor, sok hard rock, sok rekedtes vokál, visszafogott tempó, nyáridéző szöveg, pompás ez így. Ha valaki ezzel a dallal ismeri meg a zenekart, készüljön fel a továbbiakban, mert nem voltak még hasonlóan könnyed számaik, továbbá Betagen használata nem kizárt, kockázatok és mellékhatások tekintetében...

A The Hero című tétel viszont nagyon nem engedett nyugodni, honnan vannak a motívumok, és aztán beugrott nagy sokára. Nem, nem nyúlásról van szó – bár tudjuk, ihletmerítés szokott lenni –, hanem markáns dallamok, kicsi díszítőelemek felbukkanásáról. Az egyik a Michael Sembello jegyezte Maniac a Flashdance-ből, amiben hasonló billentyűs vezérdallam van, a másik pedig a Push It To The Limit, amelyet Paul Engemann énekelt bele a kultúrtörténetbe A sebhelyesarcú betétdalaként, ezt is Giorgio Morodernek köszönhetjük. Felépítésre, lendületre rokonok, csak a mostani nyilván izmosabb megfogalmazásban, Noora itt is teli tüdőből kiereszti energiáit, szuper kis erőbemutató.

A Piece Of Me-től kezdve inkább már a szigorúbb hangvétel érvényesül, a szellősebb zenei megfogalmazás a háttérbe szorul. Ennek örömére azét még belefért egy lírai dal, az I Wish, és bár ebben a műfajban könnyű elcsúszni, a csapat ezt is jól oldotta meg. Homály fedi, hogy a megindító hangulat kialakításában mennyire volt szerepe Noorának, de az énekdallam fülbemászó, nagyon szépen is tolmácsolja a turbóhangú lány, szenvedéllyel, fölösleges kilengések, sallangok nélkül. A mindezek folytatásaként érkező, hősmetálos ritmusú Raise Your Fists egy némileg kiábrándítóan jellegtelen nóta lett, nomen est omen, ököl- és fejrázós tétel, koncertekre valószínűleg jó lesz üdítőért menni, és mondanám, hogy a The Golden Horde is ebből a válfajból való, mert hát tényleg ebből való, viszont a pofás neoklasszik virga, de főleg Louhimo kisasszony kriptonitot is megrepesztő hangja megmenti a darabot. Kapunk egy másik érzékeny tételt is, ez a Bent And Broken. Itt is Nooráról szól minden, kelléktárából előveszi az andalító mesélőt és az egekben járó erőművészt egyaránt. Ennek ellentétele az albumzáró My Last Dreams, ami a zenekar legzabolátlanabb, már-már bohókás oldalát mutatja be az eddigiekhez képest még egészen punkos acsarkodásával.

A No More Hollywood Endings önmagában is jó kis lemez, viszont nem szabad emlegetni anélkül, hogy énekesnőjüket ne magasztalnánk még ezen felül is. Torkából minden olyan ikon hangszíne visszaköszön, akit méltán szokás jellegzetes, eltéveszthetetlen, vagy épp korszakos előadóként meghivatkozni. Noora Louhimo orgánumában megbújik Janis Joplin ereje és fésületlensége, Alannah Myles érzékisége és bársonyossága, de vétek lenne nem előhozakodni Kovács Katival, aki talán a nyugati rockvilág legnagyobb vesztesége, hiszen nem ismerhette meg őt a Vasfüggönyön túli közeg. Na, szóval azt az elementáris energiát is hajlamos vagyok kihallani a finn csaj hangjából, amit Kati is magáénak mondhatott.

Nem gondoltam volna évekkel korábban, hogy ez lesz egy Battle Beast-lemez végeredménye, de ez stabil 9 pont, ismétlem, az ének extra pontot dob a teljes műre. Az éves listám egyik színes bekezdése.

 

Hozzászólások 

 
#3 Camoranesi 2020-01-09 15:33
Én is a Nightwish előtt láttam őket anno, és engem akkor totál eltalált az az előadás, szerintem a komplett debüt lemezt eltolták ott, amit rögtön be is szereztem, és nekem azóta is bejönnek a dolgaik. Igen, pop-osodtak, de qrva jól áll nekik...
Idézet
 
 
#2 én vagyok 2020-01-07 19:23
Az a helyzet, hogy amikor elsőnek hallottam az első lemezüket , lementem hídba. Első lemeznek annyira erős lett,mint annak idején a Hammerfall elsője. De aztán elmentek valami popba ami már nem annyira bejövős ...Sajnos..
Idézet
 
 
#1 Camoranesi 2020-01-06 14:46
Végre, tök jó olvasni egy jó kritikát az elmúlt év - számomra - egyik legjobb lemezéről! Noora pedig egy zseni, ehhez kétség sem fér. Annyi megjegyzésem lenne, hogy nekem az előző lemez, a Bringer of pain egy hajszálnyival - ha lehet - még jobban bejött mint a No more...

A Hammerfall előtt remélem kapnak egy szűk órát a Barba Negrában!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.