Shock!

Gyerekkoromban egy csomó mindentől féltem. A szomszéd németjuhászától, aki a sátán kutyájaként tépte a kerítést, ahányszor csak meglátott. A részeg ruszki kiskatonáktól, akik a szovjet laktanya ablakából üvöltöztek és dobálták a galambokat, miközben védték a baráti szocialista állam békéjét. Meg attól a köcsög Gusztostól, aki terrorizálta a nálánál kisebb és gyengébb gyerekeket, köztük engem is. És természetesen féltem Freddy Kruegertől.

Freddyt először nem rémálmaimban pillantottam meg, hanem kábé 11-12 évesen, néhány haverom társaságában, amikor egyiküknél összegyűltünk egy JVC videomagnó előtt, hogy csoportosan rettegjünk, amint feltűnik a színen (vagyis inkább a szarrá másolt VHS-kazettán) egy szétégett arcú, piros-sötétzöld csíkos pulóverbe bújt, puhakalapot és pengékkel ékesített bőrkesztyűt viselő rémpofa. És ott egy csapásra váltam Freddy-, horror- és Wes Craven-rajongóvá. Olyannyira, hogy valamennyi folytatást végigszenvedtem (a 2010-es reboot kivételével), és hiába volt nagy részük szemétre való, Fred Krueger, a Springwood Gimnázium egykori gondnoka az egyik kedvenc horrorfigurámmá vált. Gunyoros röhögése, irtózatos faviccei és dumája markánsan megkülönböztette őt Michael Myerstől és Jason Voorheestől, akiknek sosem volt erősségük a verbális kommunikáció. És hát ő ugye az álmok világában élt, ahol bármi megtörténhetett, aludnia pedig mindenkinek kell, többek között Johnny Deppnek, Patricia Arquette-nek és Laurence Fishburne-nek is, hiszen az említettek közül mind szerepelt Rémálom-filmben.

Aztán jött a Sikoly-széria, amelynek első részénél jobb slasher film szerintem még sosem készült, éppen azért, mert Wes Craven (és a forgatókönyvíró Kevin Williamson) kiröhögte benne nemcsak az egész zsánert, hanem saját magát és teremtményét is (az megvan, hogy a csak pár pillanatra feltűnő, a gimnázium folyosójának padlóját mosó, puhakalapos és csíkos pulcsis fazont itt is Frednek hívják?). Erre pedig korábban még sosem került sor.....illetve hazudok, hiszen a Rémálom az Elm utcában 7. részében – az egyetlen, amit a legelsőn kívül maga Craven rendezett, és az egyetlen, amit a folytatások közül el tudott viselni –, pontosan ugyanerre tett kísérletet, csak akkor még kevesebb sikerrel, mint a mindent elsöprő sikerű Scream-franchise esetében. Ezek után persze vissza kellett ásni a korai filmjeihez is, és Az utolsó ház balra és a Sziklák szeme nem véletlen számítanak igazi rejtett gyöngyszemeknek a műfajon belül (illetve már nem is olyan rejtettek, hiszen mindkettőből készült egészen nézhető remake a 2000-es években).

És hiába, hogy a Sikoly-széria óta nem sok jó dolgot csinált Wesley Earl Craven mester (kivétel talán a valóban gyomorba markolóan feszült Éjszakai járat), én bizony feltétlen rajongója maradtam – egészen haláláig, és sajnos most már így kell befejeznem ezt a mondatot. Mert hogy vasárnap, 76 éves korában, agydaganatban elhunyt a világ egyik legismertebb, nem mellékesen egyik legműveltebb horror-rendezője (a másik természetesen John Carpenter), ez a szigorú baptista nevelést kapott, diplomáját angol – filozófia szakon megszerző, majd angol irodalmat és írást is tanuló, több nyelven folyékonyan beszélő, mosolygós úriember. Irodalomtanárként két egyetemen is oktatott, de a tanári katedrát gyorsan otthagyta a pornófilmekért (!), különféle álneveken operatőrként közreműködött több felnőttfilmben, de igazából már ekkor is a horror világa vonzotta. Míg végre 1972-ben, harminchárom éves korára összekamerázott annyi pénzt, hogy elkészíthesse első filmjét, Az utolsó ház balrát, amely mára több filmes iskolában tananyag, könyvek tucatjait írták róla (a legjobbat ráadásul nem más, mint a Blood Farmers nevezetű doom banda gitárosa, David A. Szulkin). A többi pedig – ahogy mondani szokás – már történelem.

Egy bizonyos: Wes Craven távozásával már a rémálmaink sem lesznek a régiek!