Shock!

1981. április 24-én, vagyis a napokban pont negyven éve adta első koncertjét minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb amerikai rockbandája, a Mötley Crüe. Noha minden bizonnyal idén nem fogják tudni megünnepelni a jubileumot a tavalyról elhalasztott, a Def Lepparddal és a Poisonnal közös, már elővételben is több mint egymillió jegyet forgalmazó észak-amerikai stadionturnéval, azért jó tudni, hogy a zenekar némi kihagyás után ismét létezik. A négy évtized tiszteletére most ők kerülnek elő sorozatunkban, ahol távirati stílusban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Mötley Crüe karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Too Fast For Love (1981) // Shout At The Devil (1983) // Theatre Of Pain (1985) // Girls, Girls, Girls (1987) // Dr. Feelgood (1989) // Motley Crue (1994) // Generation Swine (1997) // New Tattoo (2000) // Saints Of Los Angeles (2008)

Valentin Szilvia

1. Dr. Feelgood / Motley Crue
2. Girls, Girls, Girls
3. Shout At The Devil
4. Saints Of Los Angeles
5. Too Fast For Love
6. Theatre Of Pain
7. New Tattoo
8. Generation Swine

Életem első találkozása az anyaszomorító Mötley Crüe zenekarral egész pontosan 1986 januárjában történt, amikor anyukám hozott a gyárból egy Magyar Ifjúság című, akkoriban futó, fiataloknak szánt magazint, amiben volt egy kétoldalas cikk az amerikai fiatalokat megrontó rockzenéről és egy rockzenekarról, néhány fekete fehér képpel illusztrálva. Feltúrt hajú srácok, az egyiken egy szőkített fickó két csajjal fetrengett az ágyban. Fogalmam sem volt akkor, hogy milyen zenét játszhatnak, de vakuemlékként megmaradt, amint megbabonázva néztem a képeket, hogy ezek aztán mennyire menők lehetnek a számomra akkoriban istenített Amerikában... Valószínűleg hallottam valahol a slágerdalokat később az első pár albumról, a Girls, Girls, Girls lemezt pedig biztos, hogy megismertem az elejétől a végéig, de a rajongás mégis később jött. Amikor pár év múlva láttam a Dr. Feelgoodról a Kickstart My Heart klipjét, és másodpercek alatt újra megbabonáztak, de most már tudtam képet zenéhez kötni. A többi már a saját kis történelmem.

Too Fast For Love 1981-ben kijönni egy ilyen lendületes – és a legfontosabb – már jellegzetes zenével, hihetetlenül előremutató volt, noha a világ még nem ért meg a Mötley Crüe-jelenségre, és Vince Neil orgánumára – ahhoz kellett még pár év, és a '80-as évek közepének zabolátlansága. Nem emlékszem, mikor hallottam először ezt a lemezt egészében, valószínűleg az első visszaásás alkalmával a Dr. Feelgood után. Azóta már szerves része lett a sokat hallgatott lemezeimnek, a nyitó Live Wire meg negyvenéves (!) alapdal lett a maga műfajában. A legtöbb dal persze egy kicsit összevissza még, de bőven szerethető mai füllel is, és már itt megmutatkozott pár zenei védjegy a későbbi Mötley-repertoárból. Felejthetetlen még számomra innen a Piece Of Your Action.

Shout At The Devil A második lemez gyakorlatilag egyenes folytatása a bemutatkozásnak, ám jóval kiérleltebb formában, ahol még mindig garázshangzással kellett megbarátkozni a rossz srácok hajmetál-zsengéivel. A négyes brigád már bőven élte a rockandrollt, túlságosan is, aminek nem sokkal később meg is lett a bötjtje. Ez sem faltól-falig hibátlan lemez, de Looks That Killt a mai napig loopban vagyok képes hallgatni, ahogy bejön ebben a basszusgitár, az Maga A Nyolcvanas Évek és a Napsütés (és lélekben újra feltupírozott hajú húszéves vagyok). És hogy a Knock 'Em Dead, Kid riffjét később mennyi zenekar és milyen formában hasznosította újra, az szinte megszámlálhatatlan. Felejthetetlen még számomra innen a Too Young To Fall In Love.

Theatre Of Pain A tragikus eseményeket követő harmadik lemezzel sosem sikerült igazán megbarátkoznom. A hangzás is egy erejét vesztett zenekart mutatott, pont az a zabolátlan nyers erő veszett oda, ami talán segített volna néhány dalon, például a Keep Your Eye On The Money akár még jó is lehetett volna, fel-felbukkan benne a dög, de elég gyorsan tova is tűnik (bár az is tény, hogy a Looks That Kill formájában már megírtak ebből egy sokkal jobb verziót korábban). A zenekar történelmének egyik legihletettség-mentesebb lemeze. Egyetlen dal felejthetetlen számomra innen, és az a szívbemarkoló Home Sweet Home.

Girls, Girls, Girls Két évvel később úgy összekapták magukat, hogy elkészítették a műfaj egyik legjobb lemezét, máig tündöklő örökzöldekkel. Ha nem lesz azonnali adrenalinlöketed már a nyitó Wild Side-tól, ez TÉNYLEG nem a te zenéd. Bármikor hallgatom, előjön az akkor idők hangulata, a mai napig frissnek érzem az egészet. Arról nem is beszélve, hogy tengernyi zenekar épített fel ezekre a riffekre is életművet. Ez a lemez maga a napsütés, Amerika, a pálmafák, cabriós autózás a naplementébe, még úgy is, hogy közel sem tökéletes, akad rajta töltelék bőven, amit persze meg lehetett kedvelni pár évtized alatt. Nyilvánvalóan a két kezdő Wild Side és a Girls, Girls, Girls, totálisan felejthetetlen számomra, nem véletlenül tartották ezeket műsoron az utolsó (ó, persze) pillanatukig.

Dr. Feelgood Faltól falig tízpontos lemez, az itt hallható klipdalokkal estem örök szerelembe annak idején a zenekarral. Pazar hangzás, szenzációs dalok, minden együtt volt a még nagyobb robbanáshoz – ami idővel szépen a zenekart is felrobbantotta. Tökéletes minden itt hallható másodperc, és elmondható, hogy életem egyik „sorsfordító" lemeze, az örök nyár és örök fiatalság szívfájdító, mégis felemelő szimbóluma. Igen, ez a mikiegérhang szorosan hozzátartozik sokunk fiatalságának tűpontos megidézéséhez. Mindamellett Mick Marsot még ezek a dalok sem emelték olyan magasságokba, ami őt megilletné. Az egész lemez felejthetetlen számomra – tényleg megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam meg –, de ha csak egy örök kedvencet kellene kiemelni, ami szimbolizálja számomra a zenekart és AZT a korszakot, az (nem meglepő módon) a Kickstart My Heart lenne.

Motley Crue Ha kiveszel egy összetevőt egy tökéletes formációból, és beteszel a helyére egy másikat, vajon összeomlás lesz a vége, vagy valami teljesen új, másképp jó dolog? A pöttyeit vesztett Motley Crue néven futó formáció más csillagállásnál talán többre vihette volna, a dalok alapján megillette volna ezt a lemezt és a produkciót – és főleg John Corabit – az elismerés. Az öndefiniáló címet viselő lemez annak idején is azonnali szerelem volt, valahogy jóindulatúan átsiklottam a személycserén, különösebb emlékem nincs az időszakról, de arról igen, hogy mennyire megbabonázott a Hooligan's Holiday klipje. Ez a szerelem odaáig fajult, hogy a sárga és a piros frontborítós cd is a polcomon van, dedikálva Corabi által – ami jó, annak meg kell adni a módját! Skizofrén módon a Dr. Feelgood és eközött egyenlőségjelet teszek, képtelen vagyok egyiket a másik elé emelni a „melyiket szeretem jobban" versenyben. Megismételhetetlen, egyszeri alkalom volt, egy korszak különleges, időtálló lenyomata. Az előzőeket meg akár megismételhetném (sorsfordító, hányszor hallgattam, tökéletes az egész, hogy szól már satöbbi-satöbbi). Ez a lemez is felejthetetlen számomra úgy, ahogy van, de ha egy dalt kellene kiemelnem, az a Til Death Do Us Part lenne.

Generation Swine Annak idején megvettem cd-n, hátha „jóra hallgatom", és hát nem. Nagy nehezen sikerült eladnom, azóta talán egy-két alkalommal próbálkoztam újrahallgatással, meg most a lista miatt, de nem szépítette meg az idő. Mindenki a komfortzónáján kívül szerepelt itt, nem véletlen, hogy ennyire kellemetlen lett a végeredmény. Rettenetesen rossz az egész, kínszenvedés volt újra végighallgatni. Az egyetlen nagyjából hallgatható dal a Let Us Prey, kár, hogy Dave Mustaine már megálmodta azt a riffet három évvel korábban a Train Of Consequencesben.

New Tattoo Három évvel később próbáltak visszatérni a saját ösvényükre, több-kevesebb sikerrel, de hát Tommy Lee nélkül? Szegény Randy Castillo persze becsületes munkát végzett, de két évvel később már az égieknek zenélt. Hiába segített be a dalszerzésbe James Michael, nem túl izgalmas a végeredmény. Néhány alkalommal lepörgettem, de azóta sem került elő, és most sem érzem, hogy mély kapcsolatot fogok kialakítani ezzel a lemezzel. Ha nagyon muszáj kiemelnem innen bármit is, akkor ugyan felejthetetlennek nem nevezném, de a Punched In The Teeth By Love az, amit nem tekerek át, bár az itt hallható témákat máshol, mások is felhasználták már.

Saints Of Los Angeles Ki hitte volna, hogy nyolc évvel később újra együtt A Banda, ráadásul egy egész pofás lemezt hoznak össze? Annak idején egész sokat hallgattam, azóta is előkerül olykor, igazából jobbá érett, mint aminek akkor éreztem, tényleg tisztességes mennyiségű az elsőre fülbe tapadó téma. Persze olyan érzelmi faktor már nem kerül az itteni dalok mellé, mint amikor a régi klasszikus slágereket hallgatom, de tisztességes stúdiólemezes lezárása (legalábbis eddig) ez a zenekar történetének. És még itt is megvillan néhány klasszikus Mötley-pillanat: a címadó Saints Of Los Angeles, a Just Another Psycho és az Animal In Me pazar darabok. De a legfelejthetetlenebb számomra a Motherfucker Of The Year.

Draveczki-Ury Ádám

1. Motley Crue
2. Shout At The Devil
3. Dr. Feelgood
4. Too Fast For Love
5. Saints Of Los Angeles
6. Theatre Of Pain
7. Girls, Girls, Girls
8. New Tattoo
9. Generation Swine

Too Fast For Love Rendszerint ez a lemez nálam a tankönyvi példa, ha felmerül, hogy egy rockalbum esetében mindenáron kéz-a-kézben kell-e járnia a technikai tökéletességnek az átütő erővel. A válasz nyilvánvalóan nem, a Mötley Crüe debütálása pedig tökéletesen megmutatja, miért nem. Ha ugyanis a hangzás minőségét, a kiérleltséget, a hangszeres játék precizitását, az ének hamisságát és az összes többi hasonlót nézzük, a Too Fast For Love amatőr és rossz lemez. Amennyiben viszont az a kérdés, erőteljes-e, illetve benne van-e az a bizonyos szükséges plusz, ami kiemel egy zenekart a hasonszőrű alakulatok tömegéből, kiváló. Klasszikusan az az eset, ahol nem a forma, hanem a tartalom a lényeg. A magam részéről mindig is kedveltem az efféle bemutatkozásokat: semmi matek, semmi túlgondolás, csakis ami szívből és ágyékból jön a tizenéves korból épp kinőtt, sem embert, sem istent nem tisztelő fiatal srácokból.

Kedvenc dalok: Live Wire, Piece Of Your Action

Shout At The Devil Nem annyira szokás kiemelni, de a Shout At The Devil minden téren nagyon komoly minőségi ugrást jelentett a bemutatkozáshoz képest. Nálam három csont nélküli lemezt készített a Mötley Crüe, és mindenképpen ez közülük az egyik: a '80-as évek elejének egyik legmeghatározóbb amerikai rockklasszikusa, tele óriási dalokkal és – bizony! – gyilkos riffekkel. (Mick Marsot ritkán dicsérik, mert nem tartozik a villantós gitárosok közé, pedig baromi jellegzetes stílusban játszik ám, legyen szó akár ritmusozásról, akár szólókról.) Az imázs mai fejjel persze nyilván röhejesen túlpörgetett, a buta ál-sátánistáskodás is csak egy fokkal kevésbé nevetséges, mint az igazi, azt azonban tanítani lehetne, hogyan teltek meg sötét, delejező erővel a naiv dugóhimnuszok mindössze másfél-két év leforgása alatt. Imádom.

Kedvenc dalok: mind, de ha muszáj választani, akkor Red Hot, Too Young To Fall In Love

Theatre Of Pain Vannak a rockszíntéren bizonyos axiómák, amiket mindenki alapigazságként fogad el, és ezek sorát gyarapítja, hogy a Theatre Of Pain szar lemez. Ebben a formában sosem értettem egyet az állítással, bár azzal természetesen nincs okom vitatkozni, hogy a hármas album hangzás, dalok és összeszedettség terén egyaránt visszalépést jelentett a Shout At The Devilhez képest. A közvetlen előzményeket, illetve a zenekar akkori életvitelét tekintve persze semmi meglepő nincs ebben utólag... A Shouthoz képest habosabb, cukrosabb album egy része mindenképpen töltelék, de mindig is úgy gondoltam: ami jó róla, az viszont nagyon jó. A Smokin' In The Boys Room feldolgozástól ellenben már kölyökfejjel is kirázott a hideg, és nem a jó értelemben... Szerencsére a másik slágernóta Home Sweet Home azért egyensúlyban tartja a mérleget.

Kedvenc dalok: City Boy Blues, Louder Than Hell

Girls, Girls, Girls Nem osztják túl sokan ebbéli véleményemet, Nikki Sixx viszont igen, tehát igazolva látom magamat: szerintem nem a Theatre jelentette a klasszikus éra igazi mélypontját, hanem a Girls, Girls, Girls. Két szerencséjük volt: hogy a zenekar 1987-re akkorára nőtt, hogy gyakorlatilag akármit csinálhattak, vitte a közönség, mint a cukrot, másrészt, hogy a lemez két húzónótája zseniális, és szó szerint bármilyen albumot elvitt volna a hátán. Mert hát bizony valljuk be: ez a lemez gyakorlatilag egy EP-nyi hasznos tartalmat rejt – a címadó és a Wild Side mellett a harmadik klipszámot, a You're All I Needet, meg esetleg még a Dancin' On Glasst sorolom ide –, a többi legjobb esetben is maximum töltelék. A felszínen neonfények, Harley meg csajok, alatta totális szétzuhantság, heroin és személyi feszültségek, és ez hallatszik is rajta a mai napig. Szerintem ebből az érából egyetlen alibilemez sem fogyott ennyire kiugró példányszámban, és csak nagyon kevés ilyen alibilemezt emleget a '80-as évekből mégis mindenki egységesen klasszikusként.

Kedvenc dalok: Wild Side, Girls, Girls, Girls

Dr. Feelgood A diszkográfia második csont nélküli állomása, pedig nem sokan fogadtak volna arra előtte, hogy Nikki Sixx egyáltalán megéri a harmincadik születésnapját. De a menedzsmentnek valahogy mégis sikerült őket kipofozni a drogbarlangok és sztriptízbárok mélyéről, hogy aztán Bob Rockkal a pilótaülésben elkészüljön a lemez, ami bizonyos szempontból az egész '80-as évekbeli Sunset Strip-éra betetőzését jelentette. Hangzás tekintetében gyakorlatilag nem volt párja akkoriban ennek az albumnak (hadd ne mondjam, ki volt az a dán dobos, aki a meghallgatása után egyből tudta a következő lemeze producerének nevét...), de a dalok is méregerősek, összeszedettek, nem nagyon akad közöttük üresjárat. Hajmetál at its best – és mint utólag tudjuk, itt értek fel az abszolút csúcsra is, méghozzá abszolút megérdemelten.

Kedvenc dalok: mind, de ha muszáj választani, akkor Dr. Feelgood, Slice Of Your Pie

Motley Crue A fentebb linkelt Klasszikushock-cikkben nagyjából mindent leírtam erről a lemezről, ami lényeges volt, ezeket nem feltétlenül ismételném el. Röviden: első hallásra is messze a legjobbjuknak gondoltam, és soha, egyetlen másodpercre sem ingott meg az ebbéli véleményem. Igen, John Corabival borult a korábbi dinamika, és igen, vastagon benne volt a dalokban a '90-es évek hangulata is, de nem igaz, hogy semmi Mötley-íz nincs ebben az albumban. Pont, hogy nagyon is Mötley, csak éppen egy előrehaladott verzió, nem is Mötley 2.0, hanem inkább Mötley 3.0. Végig bikaerősek a dalok, hangszeres szempontból soha senki nem teljesített jobban ebben a bandában, mint itt, és szintén soha, egyetlen másodpercre sem ingott meg az abbéli véleményem sem, hogy ez minden idők legfantasztikusabb hangzású rocklemeze. A világ igazságtalansága, hogy sokan a mai napig nem képesek megadni neki az esélyt...

Kedvenc dalok: mind, de ha muszáj választani, akkor Uncle Jack, Droppin' Like Flies

Generation Swine Mindig is mulattatónak találtam, amikor a közönség keményvonalas része azzal fújolta ki a '94-es lemezt, hogy az nem Mötley, mire visszajött Vince Neil, és megkaptak vele egy olyan albumot, amiben a Corabi-féle anyaghoz képest is szó szerint alig emlékeztet valami a banda klasszikus hangzás- és érzésvilágára. Persze igazságtalanság lenne a szégyent szerencsétlen Vince számlájára írni, amilyen kaotikus körülmények között ez az album született, már egyáltalán az is csoda, hogy végig lehet hallgatni... bár persze nem jelent nagy élvezetet az élmény. A lassú dalokon kívül gyakorlatilag semmit sem szeretek róla igazán, totálisan szétesett, koncepciótlan zagyvaság az egész, ami már a megjelenéskor, 17 éves fejjel is egyértelmű volt.

Kedvenc dalok: Glitter, Brandon

New Tattoo Nem volt nagy megfejtés, hogy a mögöttük álló évtized vergődését követően a Mötley a múltat fogja majd buherálni, miután valamennyire összeszedték magukat. Ám a New Tattoo sajnos csak stílusilag kanyarodott vissza a legsikeresebb, '80-as évek végét idéző érához, mert összességében olyan, mint valami fénymásolat: ihletük nem nagyon volt, ráadásul továbbra is rühellték egymás fejét rendesen, szóval nem véletlen, hogy bő egy évtizeddel korábban félretett dalokból is válogattak ide... Mivel Tommy épp rapper akart lenni ekkoriban, szegény Randy Castillo mindent megtett a vállalkozás sikere érdekében, és nem rajta úszott el a dolog. Még egy bónusz: a lemez a hangzását tekintve is gyengébb, mint a tizenegy évvel korábbi Dr. Feelgood. Összességében akad rajta pár jó nóta, de sosem voltam oda érte.

Kedvenc dalok: Hell On High Heels, Fake

Saints Of Los Angeles Ha azt mondom, semmit sem vártam annak idején ettől a lemeztől, még finoman is fogalmazok – ehhez képest mellbevágó élmény volt először szembesülni a címadó dal videójával és a hamisítatlan Mötley-érzéssel, ráadásul a New Tattoo megfáradtsága nélkül. Stílusát tekintve vérbeli Crüe ez az anyag, még ha valódi zenekari lemeznek nem is tekinthető: Nikki James Michaellel írta meg a dalok oroszlánrészét, nyilván nem véletlenül, hiszen egyértelmű, hogy a régi tagság bandaként mindent elmondott már ekkorra, ami csak benne volt. Ezzel együtt sem gondolom, hogy készíthettek volna ennél erősebb albumot visszatérésként/hattyúdalként – és nem is látnám értelmét egy újabb nekifutásnak. Kerek, élvezetes finálé ez, a mai napig szívesen hallgatom.

Kedvenc dalok: Saints Of Los Angeles, What's It Gonna Take

Bertli Zoli

Helyszín: nappali. Műsorforrás: tévé. Csatorna: MTV? Hogyhogy melyik? Hát az egyetlen, tehát a Magyar Televízió, ami 1987-ben volt minálunk. Műsor: Rockstúdió. Vezette Kőmíves Péter. Klipek, felkonfok, klipek, csodálkozás. Van ilyen is? Mekkora színpad már! Azok a lámpák! Wild Side. Fele után lekeverve, kevés az idő, kell a Pokolgépnek is hely...

Így ismertem meg őket. Aztán videókazettára kerültek, a klip első másfél perce örökké belém égett. Utána sokáig semmi, errefelé nem nagyon voltak összeköttetéseim, forrásaim, aztán jött a Dr. Feelgood, és vele a kazetta. Hogy mi volt a pontos oka annak, hogy elment mellettem az egész, már nem is emlékszem, egyszerűen meghallgattam, és kész, nem kapott el, nem csípett belém, nem is nagyon érdekeltek a bulvárfejlemények sem velük kapcsolatban, de simán lehet az is így utólag, hogy a gitárjáték nem nyűgözött le, mert annak idején eléggé az határozta meg az érdeklődésemet, hogy milyet szólózik benne a srác. Oké, van egy jó dallam, egy jó refrén, és aztán? Mintha beszélgetnél egy jó csajjal, mondjuk, akik a Mötley körül sertepertéltek, de úgy nem az igazi, mivel tudod, hogy indul a buszod, és esélytelen is megdugni, mert nem pezseg annyira, vagy ha igen, semmilyen nem is volt, na, ilyen nekem a jó szólók nélküli rock'n'roll, hát ezer bocs érte.

Pár évvel később elkezdtem felgördíteni a diszkográfiát, ebben benne volt a Ford Fairlane-féle felhajtás is, Steve Stevens Vince Neillel közös, mesés kitérője, meg úgy általában az, hogy felmérjem, miről maradhattam le, illetve megértsem a csapat körüli csillogás alapjait.

Too Fast For Love: tisztára menő, ahogy a Live Wire belehasít a térbe, főleg korabeli szempontok felől közelítve, kár, hogy csakis egy DeLoreannel tudnánk átérezni, mit jelenthetett ez Amerikában 1981-ben. Jövünk kifelé a progrockból, optimista '80-as évek, az eleve fogyaszthatóbb válfajú punk Amerikában belecsúszik a glambe, a csillogás és giccs rámászik a popkultúrára, naná, hogy bejön ez sokaknak. Ja, Neilnek tényleg mikiegér-hangja van, mérsékelten idegesítő.

Shout At The Devil. A címadó már fenyegetőbb itt, vagány kis dal. Egész színpadias. Tudom, ciki, de a Looks That Killt hamarabb hallottam a Pink Cream 69-tól, mint eredetiben, de így se rossz. Szerintem is az egyik legmenőbb Mötley-dal. Van benne metál bőven, de glamster felfogásból jobban hangzik, meg lehet rá kántálni, közönséget hedbengeltetni. A Helter Skelter is frankó, nagyjából ebből a számból foganhatott és élte első jobb éveit a Poison. Red Hot, Too Young To Fall In Love, Knock 'Em... színtiszta heavy metal, kevésbé izgalmasak.

Hja, volt közben egy kis koccanás, Vince Neil egészsége nem, de a Hanoi Rocks akkori dobosáé ráment, így a Theatre Of Paint az ő emlékének szentelték. Úgy-ahogy. A lemez mindenesetre jóval lazább lett, mint elődei, és ha úgy tetszik, akár mondhatjuk érettebbnek is. A hangzás is sokat javult, a stílus itt glamesebb, Smokin' In The Boys Room, ugye, tudjátok, már megint a Poisont nyúlják... ja, nem. Mindegy is, jönnek a sikerek egyre-másra, úsznak benne és a kokainban, elképzelni is hajmeresztő, mit össze kellett dolgoznia a menedzsmentnek, hogy ezeket a széteső figurákat estéről estére és buliról bulira egyben tudják tartani, vagy legalább életben. Ez is bravúr volt.

Girls, Girls, Girls. Hát ja, ismeretségünk okozója. Mit is mondhatnék, jókedvű, dögös, de számomra kissé érdektelen témákkal telepakolt lemez, egyenes következménye a Theatre-nek, de ha el kell képzelnem egy koncertet a két lemezből, még az is lehet, hogy indulnék oda azonnal.

Dr. Feelgood. Mindent vittek vele. Sikerek sikere, egyfajta újjászületés, Bob Rock, MTV, pénz, nők, csillogás. Vagy azok már megvoltak? Ja, tényleg, már csak a zenét kell tovább finomítani. Ez is megvolt itt, kis híján minden dal sláger. Eszembe jut Tommy Lee nemzetközi csillagvizsgáló frontlencséjének méretével vetekedő lábdobja, Vince Neil fejkendője, és a libabőr nélkül meghallgatni lehetetlen, házibulik kötelező kelléke, a Kickstart My Heart, ami teljesen a korszellem terméke, ugyanakkor csodásan utal vissza a banda korai időszakára, egészen koraira is. Ez a lemez kiválóan fogja meg a Mötley Crüe lényegét, annak is zanzát jelent, aki nem akarja/tudja/hajlandó szeretni őket, és a rajongóknak is bonbon. Engem nem fogott meg, mint írtam korábban, de ez semmit nem von le jelentőségéből, és senkit nem is érdekel. Tudjátok, egymilliárd légy nem tévedhet.

A Motley Crue-t még meghallgattam, de azt is minek, egy hang se maradt meg belőle, és most, hogy hallgatom, se kap el a lendület. Megfáradt, ihlet nélküli kísérlet, szokott, blúzos panelek mélyebbre hangolása másik énekessel, oké, hagyjuk.

És van egy sajátos, személyes gondom a Mötley-vel kapcsolatban. Arcvakságot okoznak nálam. Vince Neil megvan, Tommy Lee nagyjából, de Mick Marsot nem ismerném fel az utcán, Nikki Sixx ábrázata teljesen kimaradt. Mostanában a szakállas fickót látom YouTube-on, de nem bírok emlékezni rá. Nem velük nőttem fel, ez tény.

Nos, ennyi a Mötley-élményem.

Cseke Feri

1. Motley Crue
2. Dr. Feelgood
3. Shout At The Devil
4. Saints Of Los Angeles
5. New Tattoo
6. Theatre Of Pain
7. Too Fast For Love
8. Girls, Girls, Girls
9. Generation Swine

Too Fast For Love Kezdem azzal, hogy a későbbiekkel ellentétben a nagyon korai Mötley zenéje szinte semmilyen hatással nem volt rám. Olyannyira nem, hogy a bemutatkozó albumukat úgy elfelejtettem már, hogy csupán a DiszKgráfia-rovat kedvéért hallgattam meg újra párszor, így sokadszorra is feltűnt, hogy az egyébként elsőrangú frontember, Vince Neil sípoló gumibabát idéző hangszíne abszolút nem illett a hard rockos zenei alapokhoz. Szabályosan megrémített a zene és az ének közötti kontraszt: a hatás továbbra is olyan, mintha egy tízéves, lázadó gyermek ordítozna rockzenére. A címadó és az On With The Show félreintonált nyafogásai drasztikusan alá is támasztják mindezt. Szerencsére a fő dalszerző (Nikki Sixx basszer) korrigálta e nehezen elviselhető dolgokat az ütős dalokkal...

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Public Enemy No 1, Merry-Go-Round, Take Me To The Top, Too Fast For Love

Shout At The Devil Az összhatás itt már jelentősen javult. A jóképű, kivarrt tagokból álló zenekar rosszfiús attitűdje és az állandó botrányok nemcsak a csajok körében váltottak ki szimpátiát, hanem kábé mindenkinél, akinek bejött ez az életstílus. Nekem sem volt nehéz azonosulni a rebellis viselkedési formákkal, azonban a glam metal akkori külsőségeit ezzel szemben nem nagyon komáltam (tupír hajak, kifestett ajkak, púderezett arcok...), viszont a második lemezen a zene is némileg feljavult az előzőhöz képest. Kevesebb volt az üresjárat, és ide már sikerült igazi bivaly szerzeményeket is komponálni (Too Young To Fall In Love, Looks That Kill), bár a The Beatles-feldolgozás (Helter Skelter) messze nem ér fel az eredeti alkoholtól bűzlő szutykosságához. Sajnos Vince hangszálaira még mindig nem nőtt elég szőrszál az ilyesmihez...

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Too Young To Fall In Love, Shout At The Devil, Looks That Kill, Red Hot

Theatre Of Pain A Theatre Of Pain a banda legveszélyesebb időszakában készült. A nyakukba szakadt óriási siker nyomása alatt még túl kellett élniük a bűnös partikat, a különböző ügyekben való bűnrészességeket, valamint a pia és a heroin okozta függőséget is. A lemez összességében nem is lett olyan jó, mint az előző, bár Mick Mars gitáros egyre több Randy Rhoads-féle riffet pakolt a dalok közé, ha már a szólókkal nem nagyon próbálkozott. Vince persze még mindig egy kicsit fura a magasabb tartományokban: elég csak a hasonló stílusban és idősíkon mozgó Twisted Sister énekesével, Dee Sniderrel párhuzamba vonni, és érthető lesz, miről is beszélek. Az anyag viszont így is klasszikussá minősült, és a remaszter is elég jól szól.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Keep Your Eye On The Money, Home Sweet Home, Fight For Your Rights

Girls, Girls, Girls A siker több összetevős dolog. A Mötley esetében nagyon nagy százalékban a külsőségek, a botrányok és a kiállás is hozzásegített ehhez, ezt kár lenne letagadni. Nem túlzás a jó öreg klisével sem dobálózni: itt MINDEN összetevő megvolt ahhoz, hogy sikert sikerre halmozzanak, és csak az Államokban eladjanak 4 millió példányt az épp aktuális lemezből – még ha az nem is lehengerlően jó. A legnagyobb pozitívum viszont Vince egyre inkább kifejlődő stílusa, ami már korántsem annyira szokatlan és zavaró, mint korábban, de ettől függetlenül és a vidám partihangulat ellenére sem győztek meg túlságosan az itt hallható dalok az ökölrázós (pre-Skid Row-nóta) Wild Side és a címadó kivételével. Viszont a Mötley Crüe-t mint jelenséget egyszerűen nem lehetett nem szeretni a '80-as években...

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Wild Side, Girls, Girls, Girls

Dr. Feelgood Tom Werman producert leváltotta Bob Rock, aki nem csupán zeneileg, de emberileg is összegereblyézte a drogokba és a piába totálisan belefulladt zenekart. A Dr. Feelgood globális sikeréhez persze nagyban hozzájárult az MTV és a zene kommerszebb irányba való terelgetése is, azonban a két fő dalszerző (Sixx és Mars) itt rendesen odatette magát. Azt pedig mindig is nagyra becsültem náluk, hogy a Beatlest néha-néha felidézgették az aktuális anyagaikon, amire az itt hallható Slice Of Your Pie levezetőjében is akad példa, ahol a valaha megírt egyik legzseniálisabb nótával, az I Want You-val játszadoznak el, meglehetősen ízlésesen. Kíváncsi lennék rá, hogy a vájtfülű zeneőrülteket leszámítva hány rajongó figyelt fel ilyesmire annak idején. A túlpörgetett siker persze mégis megremegtette a bandát, és Vince végül le is pattant a fedélzetről.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Dr. Feelgood, Kickstart My Heart, Slice Of Your Pie, Don't Go Away Mad, Time For Change, Same Ol' Situation

Motley Crue John Corabi személyében egy igazi, füstös rockhang érkezett a frontvonalra, aki miatt végre nem kellett lesütnöm a szemem, s az érkezésével egyetemben a zene és a dalszövegek is megkomolyodtak egy kicsit, ami szintén előnyére vált az anyagnak. Bob Rocknak köszönhetően pedig az album úgy dörren meg, mint állat, és olyan érzetet kelt bennem, mintha egy fekete széndarabot ropogtatnék a számban: dögös, karcos, mocskos, kicsit grunge-os, Tommy Lee dobjai pedig szabályosan bemásznak a szobába. A dalok is rendben vannak, húznak, mint a vízibivaly, bár szerintem nem mindegyik lett mestermű. Viszont ahogyan Corabi leköveti a Hammered főtémáját, az bőven az életmű csúcspontjai közé tartozik, és csak azért nem szórom meg maximális pontszámmal ezt a lemez, mert az az Ain't Life Grand a Slash Snakepittől – ha már témánál vagyunk.

Pontszám: 9,5

Kedvenc dalok: Hammered, Poison Apples, Power To the Music, Smoke The Sky, Hooligan's Holiday

Generation Swine Vince újra a csapatban, de sajnos a nagy visszatérés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nekem jobban tetszett volna, ha Corabival folytatódik a történet, de becsületükre váljon, hogy legalább lehangolva hagyták a gitárokat, így az énekes hangja is emberesebb regiszterekben szólal itt meg. A korra jellemző trendekre is rácuppantak: alternatív felhangok, gépies ritmusok és indusztriális ütemek is helyet kaptak itt-ott, ami nem feltétlenül baj, csak valahogy nem illenek bele a Vince által fémjelzett Crüe vidám, beleszarós muzsikájába. Nem lett volna gond a kísérletezés, ha kaptunk volna méregerős dalokat, de azokra sajnos itt nem nagyon akad példa. Erőltetett, feleslegesen modernkedő lett ez a lemez, egyértelműen a diszkográfia mélypontja.

Pontszám: 6

Kiemelkedő dalok: Generation Swine, Glitter, Anybody Out There?

New Tattoo Már a címmel is valami mást akartak kifejezni, ami történetesen egy visszakanyarodás volt a kezdeti sikerekre jellemző mocskos rákenrollhoz, és egyben eltávolodás is az előző kísérletezésektől. Dalok tekintetében persze a New Tattoo nem mindig veszi fel a versenyt a korábbi, sikeres lemezek legerősebb tételeivel, sőt, Vince kilépése után megjelent szólólemezével sem (Exposed), ami nagyrészt akkori gitárospartnere, Steve Stevens érdeme is volt. Na persze, Billy Idol gitárosáról tudjuk jól, hogy az egy egészen más kávéház, de ettől függetlenül a New Tattoo egy kellemes, letisztult, veszélyek nélküli Mötley Crüe-ről szól, amit néha jól esik lepörgetni, csak hát a reveláció perzselő érzését sajna már csak nyomokban tartalmazza.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Treat Me Like The Dog I Am, New Tattoo, Dragstrip Superstar, Punched In The Teeth By Love, White Punks On Dope

Saints Of Los Angeles Az érzéseim szinte ugyanolyanok, mint az előző lemeznél: produkciós szempontokból tökéletesen össze van rakva itt minden, és sokkal inkább egy kiegyensúlyozott csapatot mutat az összkép, mint egy éppen felrobbanni készülő dinamitot. Bizonyos tekintetben ezek a dalok is érettebbek, összeszedettebbek, mint az egészen koraiak, sőt az együtténeklős címadó, így újra felidézve is egy vadállat nóta, ami jól kiállta az idő próbáját. Vince-nek pedig végre megtalálták a megfelelő hangnemet, de nyilván a kor is megtette a pozitív hatását. Ha ez lenne a Mötley hattyúdala, annak tökéletesen meg is felelne.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Saints Of Los Angeles, Going Out Swingin, MF Of The Year, White Thrash Circus, The Animal In Me, Welcome To The Machine, Just Another Psycho

Danev György

1. Motley Crue
2. Dr. Feelgood
3. Shout At The Devil
4. Girls, Girls, Girls
5. Generation Swine
6. Too Fast For Love
7. Saints Of Los Angeles
8. New Tattoo
9. Theatre Of Pain

Motley Crue A kakukktojás, ami ironikus módon toronymagasan emelkedik ki a teljes életműből. A The Scream ex-énekesével, John Corabival készített lemez az addig ismert Mötley-stílushoz képest radikálisan formabontóra sikeredett, mert a teljesen más karaktert hozó új énekhang mellett a zenei irányvonal is eltért a megszokott Mötley-stílustól. Volt benne grunge (Uncle Jack, Dropping Like Flies), '70-es éveket idéző klasszik rock szteroidon (Hammered, Hooligan's Holiday, Misunderstood, Loveshine) négy sarkából kifordított, vagány street rock (Poison Apples, Power To The Music), újragombolt Mötley-érzés (Welcome To The Numb, Smoke The Sky - a Kickstart dobtémájával és a Too Fast For Love átértelmezett riffjével, illetve a lírai Driftaway), továbbá egy olyan előremutató dalóriás ('Til Death Do Us Part), amit egyetlen skatulyába sem lehetett bepréselni. Egy dolgot nem találtál a lemezen: hibát. Na és az a hangzás... Minden idők legerőteljesebben megszólaló lemeze, ma is felfoghatatlan, letaglózó az a sound, amit a zseniális Bob Rock összerakott erre az anyagra. Életem tíz legfontosabb lemezének egyike.

Kedvenc dalok: 'Til Death Do Us Part, Uncle Jack, Power To The Music, Hammered, Smoke The Sky, Driftaway és a többi.

Dr. Feelgood A hajmetál-éra csúcsán egy olyan lemezt szállítottak le Nikki Sixxék, amivel újradefiniálták saját magukat és a műfajt is. Minden benne volt, ami a számított a Mötley esetében, csak éppen magasabb szinten, mint azt megelőzően. Ekkor dolgoztak először Bob Rockkal, kinek professzionalizmusa megfelelő katalizátornak bizonyult ahhoz, hogy a négyes zeneileg sokrétűbbé és izgalmasabbá váljon. Azelőtt is írtak hatalmas himnuszokat, ezen a lemezen viszont már a kivitelezésbe sem lehetett belekötni. A Dr. Feelgood volt az első albumom tőlük és ma sem csodálkozom, hogy egyből beleszerettem. A címadó és a Kickstart a Mötley-stílus alfája és omegája.

Kedvenc dalok: Dr. Feelgood, Kickstart My Heart, Don't Go Away Mad, Same Ol' Situation, She Goes Down

Shout At The Devil Ma is emlékszem, milyen hátborzongató volt először találkozni a Looks That Kill és Shout At The Devil dalokkal, amikor a '89-es Moscow Music Peace fesztivált néztem: sosem hallottam azt megelőzően olyan rockzenét, ami ennyire vad és rebellis lett volna. A két téma hűen reprezentálta a teljes '83-as lemezt. Elképesztő bizonyítási vágy és sikeréhség munkálkodott akkor bennük, ami egy tökéletesen koherens anyag képében manifesztálódott. A legklasszikusabb korai Mötley-lemez, nem kétséges.

Kedvenc dalok: Shout At The Devil, Looks That Kill, Bastard, Red Hot, Too Young To Fall In Love, Ten Seconds To Love, Knock'em Dead Kid

Girls, Girls, Girls A '87-es lemez volt az első, aminél azt lehetett érezni, hogy zeneileg magasabbra tették a lécet. Persze volt honnan feljönni, a teljesen szétesett Theatre Of Pain után muszáj volt nagyot gurítaniuk. Az eszelős Tommy Lee-témákkal megbolondított Wild Side tokostul rúgta rá az emberre az ajtót, ugyanolyan vagány volt, mint a motoros imázs. Noha van 1-2 dal rajta, ami inkább közepes szintű, túlnyomórészt kiemelkedő témák adják a gerincét. Mick Mars talán itt produkálta a legmocskosabb rock & roll-riffeket, talán ettől is olyan konzisztens és feszes ez a korong. A You're All I Need pedig az egyik legjobb balladájuk.

Kedvenc dalok: Wild Side, All In The Name Of Rock & Roll, You're All I Need, Girls, Girls, Girls

Generation Swine Tudom, hogy sokan utálják az indusztriális megközelítés miatt, én viszont mindig szerettem. Elismerem, hogy nem egy letisztult munka a koncepcióját illetően, sőt, akár zavarosnak is tekinthető, ettől függetlenül mindig bejött. A Find Myself szétbrutalizált rock & rollja, az Afraid hipermodern slágertémája és a címadó punkos lüktetése ugyanúgy vérbeli Mötley nekem, mint a teljesen agyament Beauty, a szélsebes Anybody Out There? vagy a groove metálos Let Us Prey. Ez volt az utolsó lázadó lemezük.

Kedvenc dalok: Afraid, Generation Swine, Let Us Prey, Glitter, Anybody Out There?

Too Fast For Love Cro-magnoni Mötley. Igen, kiforratlan és faragatlan, de olyan szexi témákat azóta sem írtak, mint a Piece Of Your Action, a Live Wire és a Too Fast For Love. A zenei minimalizmust egyedülálló módon fordították át örökzöld himnuszokba. Buta lemez, de baromira szerethető.

Kedvenc dalok: Live Wire, Piece Of Your Action, Take Me To The Top, Too Fast For Love, Starry Eyes

Saints Of Los Angeles Amikor megjelent, nem igazán tetszett: sem a megszólalása, sem a dalai. Többet vártam, nem biztonsági játékot. Persze akkor már nem csóró punkok szerelemgyereke, hanem mindent elért rocksztárok üzleti vállalkozása volt a Mötley és ez azt hiszem, hallatszott ezen a kevésbé spontán, kiszámított anyagon. Később aztán megszerettem ezt is.

Kedvenc dalok: Motherfucker Of The Year, The Animal In Me, Saints Of Los Angeles, Down At The Whisky

New Tattoo A kísérletezős korszak után visszamentek a kályhához, de már Tommy Lee nélkül. Nyilván Randy Castillo is pengén ütött, az extravagáns dobisten Lee viszont kicsit magával vitte a Mötley lelkét. A megjelenésekor szerettem ezt az alapra vett albumot, de mai füllel már csak pár olyan dalt találok, ami kiállta az idő próbáját. A hangzása viszont most is jobban tetszik, mint a Saint Of Los Angelesé.

Kedvenc dalok: Punched In The Teeth By Love, Porno Star, 1st Band On The Moon, Dragstrip Superstar

Theatre Of Pain Amikor a corabis lemez kijött, Nikki Sixx előszeretettel savazta az interjúkban a hármas számú korongot. Tök jogosan. Sosem értettem, hogyan voltak képesek egy ennyire gyenge albumot írni a Shout At The Devil után. Vagyis dehogynem... Szerintem ez az egyetlen valóban rossz Mötley-anyag.

Kedvenc dal: Louder Than Hell

Kántor Tamás

Hatodikos-hetedikes koromban a Dr. Feelgood lemez MTV-s klipjei hatására kattantam rá a bandára, és a nagyvárosban tanuló, már gimis szomszéd srácnak odaadtam az összes zsebpénzemet (300 forint!), hogy szerezze be nekem az akkor döbbenetesen vadnak ítélt zöldcsempés-kényszerzubbonyos borítójú kazettát. A húszéves jubileumi kiadáskor elgondolkoztam azon, hogy beszerzem CD-n, de a lemezt újrahallgatva megállapítottam, hogy ma már csak a címadó és a Kickstart my Heart a két tényleg kimagasló momentum rajta. Utóbbi dalban annak idején ledöbbenve hallgattuk és fejtegettük a „szájgitár" (talk box) megoldásokat, és máig megemelem kalapomat az már akkor bácsinak látszó Mick Mars gitárjátéka előtt.

Sajnos viszont bárhol, bármikor és bármin hallgatom is újra a lemezt, a lassú daloknál egy fura időkapszulába kerülök: a nagyszülőknél töltött, zeneileg ingerszegény nyár alatt sziszegősre-kotyogósra hallgatott kazetta enyhén húzó szalagjának az érzése kísért a „vidáccsú" és a „támfocsé" alatt is, és hiába voltak a hihetetlen poszterarcú csávók a maguk módján a szuperhőseim annak idején, hiába táncolgattunk rájuk önfeledten a sulis teadélutánokon, ezek a balladák mai füllel már abszolút nem helyezhetőek oda egy 18 and Life, Living in Sin vagy Sailing Ships mellé. Sajnos Vince Neil nyuszihangja nem adja el nekem a dolgokat. Pedig valamiért a hasonlóan nyúlós-mázas sleaze-glam Pretty Boy Floyd lemezét máig meg tudom hallgatni. Sőt, akár Tatabányáig is elmegyek egy koncertért. (Na jó, ott a Mötleyt is megnézném, de inkább Corabival.)

Visszafelé csak a Girls, Girls, Girls lemezig merészkedtem, de a klipnótákon, a Dancing On Glass tekergő riffjén és a bágyadt balladákon kívül mást nem tudok felidézni belőle. Egy szó, mint száz: Kövezzetek meg beszáradt hajlakk-tubusokkal, de egyszerűen nem ér(e)z(t)em bennük azt a tartalmi mélységet és zenei/hangulati kidolgozottságot, ami a nagy kedvencek (Europe, Bon Jovi, Whitesnake, Cinderella, Steelheart és Skid Row) albumain a '80-as évek végén azért minden cicoma ellenére ott volt. Legalábbis a fentieket máig előveszem, míg a Mötley-diszkográfiából egy lemezt érzek igazán jónak – pont a méltatlan sorsú, pöttyeit vesztett 1994-est. Az a hangzás, a tökös-szőrös ének és az imidzsváltás nagyon telibe talált annak idején. Emlékszem a Motley-borítós Hammerre, a motivációtól duzzadó, téli hangulatú bandafotókkal kísért cikkre, és éreztem, hogy ők nagyon egymásra találtak, a gyenge láncszem helyére egy öklömnyi Tuto-lakat került, és hogy totális szintlépés várható. És én is szintet léptem, mert már én vettem meg a lemezt a nagyvárosi lemezboltban. Bár a végeredményt emészteni kellett, de nem csalódtam.

Kicsit később, az egyetemi évek alatt még egy részletes elemzést is írtam az első single-ként kijött Hooligan's Holiday klipjéről, mindenféle posztmodern-szubkulturális-intertextuális elemeket lelve benne. Na, hát az a dal tökéletes. Ahányszor hallom, mindig úgy érzem, hogy azt a rövid slide-gitáros szólót körülbelül a Dire Straits Money For Nothing témája mellett illene emlegetni, annyira markáns. A másik nagy kedvenc a Misunderstood című, a korszellemnek megfelelően nem-szerelmes lassú is, amit Nikki anno a Stairway to Heavenhez hasonlítgatott, ha jól emlékszem. Bár annak legjobb szándékkal is csak az előszobájában van, de tényleg egy bőr alá mászó monstre ballada, ami kellően be is vastagodik a hét perce alatt. Erre már nem lassúztunk a teadélutánokon. Harmadiknak meg az eredetileg a lemez címadójaként készült Til Death Do Us Partot emlegetném (mennyit fejtegettem ezt a dalcímet a kezdő gimis angoltudásommal annak idején!), a bontogatott akkord alá bezökkenő, sötét, szinte doomos alaptémájával. A később használt zokniként levetett John Corabi dalszerzőként és gitárosként is zseniálisat domborított ezen az anyagon. Vajon mi jöhetett volna még tőlük, ha nem ülnek vissza a szőke ciklonnal a régi hullámvasútra?

Részemről az újjáalakulás utáni anyagokat fedje jótékony homály. Egyszer-kétszer azért próbálkoztam, meg azért az egyéb kiadványokat figyeltem: a The Dirt film a maga nemében vicces volt, Nikki könyve eléggé sokkolt, de a Sixx A.M.-debütön kívül nem szólítottak meg már.

Kiss Gábor

Too Fast for Love Egy ösztönös, zsigeri zsenge, melynek néhány pillanatából már világosan látszott, mivé fogja kinőni magát a zenekar. A nyitó Live Wire zseniálisan adja meg az egész banda karakterét, és ugyan a lemez kábé fele szerintem inkább csak töltelék, az olyan dalok, mint a Merry Go Around, Taste of Your Action vagy a címadó elviszik hátukon a lemezt.

Shout At The Devil Ami Alice Coopernek a Poison, a Nirvanának a Smells Like Teen Spirit vagy a Metallicának az Enter Sandman, az a Mötleynek kétségtelenül a Shout At The Devil címadója. Az a dal, amivel a tömegek (vagy ha úgy jobban tetszik: az átlag zenehallgatók) azonosítják a bandát. Ami 10-ből 9 embernek azonnal beugrik, ha megemlíted a banda nevét. Én viszont unortodox leszek: sosem szerettem igazán a kettes Mötley címadóját; sőt, kissé sarkítva úgy gondolom, hogy szinte csak nála jobb dalok kerültek fel a róla elkeresztelt, 1983-as anyagra. A dögös, húzós Looks That Kill, a csordavokálos Bastard, a Tommy Lee veszettül lüktető dobolására épülő Red Hot vagy a Too Young to Fall in Love például kapásból hazavágják a Vince Neil mai füllel leginkább csak megmosolyogtatónak ható éneklésével hazavágott címadót. Maga a nagylemez viszont ettől függetlenül csont nélkül klasszikus, egyben egyike a rocktörténelem megkerülhetetlen anyagainak. Azt viszont valaki árulja már el, ezzel a kinézettel hogy a francba lettek csajmágnesek a srácok?

Theatre Of Pain A klasszikus éra leggyengébb eresztése, tele közepes dalokkal. Viszont már csak a Smokin' in ther Boys Room miatt is megérte megszületnie, ami egyike a legnagyobb kedvenceimnek a teljes életműből. Utólag már maguk a tagok sem voltak elragadtatva az itt nyújtott teljesítményüktől, ráadásul a csilivili, agyonpolírozott sound sem tesz jót az anyagnak. Nem véletlen, hogy a Smokin'-on és a gigasláger Home Sweet Home-on kívül nem is tudott megragadni róla semmi a koncertprogramban.

Girls, Girls, Girls Az abszolút favoritom a klasszikus érából. Tökéletes Mötley-esszencia; elejétől a végéig hibátlan, és a borító is tízpontos. Ezen a lemezen minden megvan, amiért a Mötleyt szeretni – vagy épp gyűlölni – lehet. A dalok veszettül húznak, élnek, lüktetnek, és előkerül bennük minden, amiről a Sunset Strip szólt. A Wild Side, a címadó, a Dancing on Glass mind ott vannak a zenekar legjobb szerzeményei között. Számomra megunhatatlan, örök kedvenc.

Dr. Feelgood Ha te is jártál anno a fehérvári úti Wigwamba tinédzsreként, tuti, hogy ez a lemez, pontosabban a Kickstart My Heart minden egyes alkalommal nosztalgikus érzéseket okozva hozza majd vissza a rockdiszkós élményeket. Medvegy vagy Paplan, teljesen mindegy, tuti volt ugyanis, hogy ez a dal valamikor az éjszaka folyamán felcsendül majd a Wigwam söráztatta karámjában. Amúgy meg egyértelműen ez a Neil-féle Mötley csúcsteljesítménye; produkciós szempontból legalábbis biztosan, de esélyes, hogy a dalokat tekintve is. Még akkor is, ha nálam a Girls, Girls, Girls egy hajszállal azért veri.

Motley Crue Tudom, ez nem is igazi Mötley, de mégis: számomra nem kérdés, hogy ez a zenekar legjobb anyaga. Corabi miatt is, meg a régi polírozottságot utcai mocsoktól szennyes veszkó csizmával az ablakon kirugdosó nyers, dögös megszólalás miatt is. Az egész cucc tízpontos, elejétől a végéig, a rajongótábornak mégsem kellett. A műfaj nagy kérdéseinek egyike, hogy merre fordult volna a csapat, ha Corabival mennek tovább? Valószínűleg az arénáktól elfelé, de talán izgalmasabb, kreatívabb vizek felé.

Generatrion Swine A zenekar történetének abszolút mélypontja, melyről ordít, hogy egy kiadói nyomásra összetákolt, szájhúzós, izzadságszagú tákolmány, amihez olyan nagyon azért senkinek sem fűlött a foga. A modernnek szánt megközelítés mögött, néhány riffen még érezni az 1994-es anyag irányvonalát, de a lemezt ez sem menti meg- A Shout at the Devil '97-es verziójánál, illetve a záró, negédesen gyomorforgató és geil Brandonnál pedig tényleg nincs lejjebb.

New Tattoo Emlékszem, megjelenése táján az egyik legjobb barátom éppen Amerikában nyaralt, és mivel odaát a New Tattoo egyik dalát (már meg nem mondom, melyiket, de feltételezhetően a Hell On High Heels lehetett) egyfolytában nyomták a rádióban, haza is hozta a lemezt. A még Mötley viszonylatban is kifejezetten rádióbarátra vett korong pedig akkor számomra tényleg maga volt a napfényes Amerika. Azóta is imádom minden pillanatát, és meggyőződésem, hogy a felvizezett stílus ellenére tele van tízpontos dalokkal, a nyitó Hell on High Heelstől egészen a záró The Tubes-feldolgozás White Punks on Dope-ig. A Treat Me Like a Dog, a Dragstrip Superstar vagy a She Needs Rock and Roll mind óriási kedvenceim. Akárcsak a 1st Band on the Moon. Even if they're outta tune!

Saints Of Los Angeles Egy minden tekintetben méltó búcsúanyag. Hagyományőrző, de mégis friss, lendületes, korszerű. Motherfucker of the Year, Down at the Whiskey, Chicks=Trouble, Saint Of Los Angeles; tele van a lemez olyan dalokkal, amik a régi klasszikusokkal is simán állják a versenyt. Kár, hogy a The Dirt könyv filmváltozatának zenéhez írt számokkal, bő tíz évvel később már megközelíteni sem tudták ezt a szintet.

Oravecz Zoltán

Sajnos rájöttem, hogy a Mötley nemhogy igénytelen szar volt mindig is, de még önmagamat gyaláztam meg azzal, hogy valaha is ilyen műanyag, karaktertelen hígfos-színvonalú diznimetál-hulladékkal szennyeztem a fülemet. A Corabi-lemez korrekt, a többinek az újrahasznosított anyagból készült olcsó vécépapír a háztartási megfelelője. Köszönöm.

 

Pálinkás Vince

Too Fast For Love Egy állóvízbe dobott kő lehetett ez a bemutatkozás a maga idejében. Érdekes módon ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban az ilyen beleszarós dolgokat stílustól függetlenül (helyet az ifjúságnak!), köztük ezt a hibákkal, de remek dalokkal is teli, baromi feelinges anyagot.

Shout At The Devil Érettebb, profibb, metálosabb, de nem kevésbé nyers és igazi alapmű, rajta az egyik legalulértékeltebb dalukkal (Danger).

Theatre Of Pain Talán nem véletlen, hogy meredek színvonalesés következett, mert ekkoriban kezdett igazán szétesni a banda, illetve az egyes tagok. Persze a Home Sweet Home jelentőségét nem lehet elvitatni, abszolút túlnőtt saját magán és a zenekaron, ez egy igazi Nagy Amerikai Életérzés Himnusz, amit odaát zenekarnév-ismeret nélkül is mindenki kívülről fúj. Nem véletlenül csendült fel olyan retro-kikacsintós közkedvencekben is, mint az American Horror Story kilences évada vagy a Stranger Things. Emellett csak ajánlani tudom a House Of Bly Manor című sorozathoz készült feldolgozását a Think Up Anger által és hogy a másik szélsőséget is megemlítsük: Idol-os countrysztár is csinált belőle saját verziót.

Girls, Girls, Girls Itt a két nyitódal a halhatatlan, mindkettő iszonyat nagy nóta, de sajnos nem viszik el a hátukon a többit, mert a maradék – számomra legalábbis – uncsi és egykaptafa.

Dr. Feelgood Tanítanivaló visszatérés, ez a lemez tökéletes. Mondhatja rá bárki, hogy ezt kellett volna kiadni a Shout után, de ez nyilván nem lett volna lehetséges, a dolog nem így működik. Annyira szimbolikus és annyi történés kötődik hozzá, hogy tulajdonképpen egymagában képes reprezentálni a dallamos rockzene irreális, soha vissza nem térő és a már maga idejében is kissé túlmisztifikált csúcskorszakát.

Motley Crue Gyakorlatilag nem tudok másik lemezt mondani, amelyhez annyi közhely tapad, mint erről – abban a tekintetben, hogy „ez a legjobb, de...". Nekem mindenesetre az öt-tíz legnagyobb kedvencem között van.

Generation Swine A maga idejében nem csíptem, később, már a Dirt könyv elolvasása után nagyon is megszerettem, manapság is ez a különdíjas kedvencem a zenekartól. Nagyon jó példa arra, hogy igenis fel lehet rúgni a papírformát reunionkor. Más kérdés, hogy még Corabival kezdték el összerakni a lemezt, de éppenséggel félre is tehették volna az egészet Neil visszatérésekor.

New Tattoo Akármennyire is erőltetett volt itt a régi stílushoz való visszakanyarodás, lemezként sokkal jobb, mint a Theatre vagy a Girls, nem kevés alulértékelt momentummal és nem mellesleg a turnéját az egyik legjobb hivatalos koncertanyag dokumentálta.

Saints Of Los Angeles Nosztalgikus is, energikus is, modern is – ez meg a New Tattoo-nál sokkal erősebb, de ez sem jöhetett volna ki ahelyett. Így viszont kihozták a legjobbat a helyzetből és nagyon bölcsen utána már nem erőltették az új dolgokat.