Shock!

Idén is óriási sikerrel rendezték meg az észak-németországi Wackenben a kontinentális Európa legnagyobb metalfesztiválját, ahol közel 80 ezer ember élvezte végig az idei fellépők műsorát. A rendezvényről jó ismerősünk, rendszeres olvasónk és korábbi alkalmi szerzőnk volt olyan kedves, hogy részletesen beszámolt nekünk. Második rész.mad

A beszámoló első része itt olvasható.

2. nap – július 31.

Wacken nagyságát nem az előző napi szuperkoncert érzékelteti igazán, hanem hogy a sok helyen fő attrakciónak számító Epica is csak a délelőtti „matinéban" kapott itt játékidőt, a Stratovarius meg csak a délután közepére fért be – s mindkettő a „másodosztályú" színpadra. Emiatt az utóbbiról is inkább lemondtam az alvás javára, főleg azon megfontolásból, hogy ősszel úgyis találkozhatok velük Pesten, ráadásul jóval hosszabb koncert keretében. Az alvásigényből és a menetrendi kötöttségekből eredően a Queensryche fellépésének csak a felét csípte el, de most is megállapítottam, hogy jó minőségű, dallamos muzsikával tudnak szolgálni, és hogy a legutóbbi tagcserék sem voltak rájuk rossz hatással. Ezek után ismét kiütközött a bőség zavara, mert az Annihilator és az Opeth is pont egyszerre lépett fel... de nem volt kérdés, hogy a svédeket válasszam. Mikor a legutóbb Pesten láttam őket, akkor is csak arra jutottam, hogy mennyire méltatlanul ölik ki a mindennapok ezt a zenekart az életemből, hiába szállítanak folyamatosan jó lemezeket, és álltak át jó érzékkel a kevésbé hörgős, durvulós oldaluk előtérbe helyezésére. Néhány sárdagasztó germán persze nem tudott teljesen ráállni a finom pengetésekre és zongora-témákra – nem is véletlenül jegyezte meg Akerfeldt (aki most sem fukarkodott sajátos, mástól talán még fárasztóan is ható humorával), hogy a Damnationről játszott To Rid The Disease nem éppen ilyen fesztiválra illő. A zenekar azonban ide nem szórakoztatni jött, hanem valami többet adni: valami olyat, amihez egyébként jól illett a környemen lengedező fűszag is. A fellépést indító két új szám is ennek szellemében íródottt, de egyébként a Blackwater Parknál nem merészkedtek hátrébb az időben, onnét is jelzésértékű volt a The Drapery Falls. Az egy és egynegyed órába így is sikerült nyolc számot betenni, a végén a Deliverance-szel, amely csak „eszükbe jutott", hiába nyugtatgatta Mikael a koncert első harmadában azzal az egybegyűlteket, hogy ezt ne kérjék, mert „elfelejtették".

A progresszív vonal nem szakadt meg ezen a kora estén, és nemcsak azért, mert a Dream Theater volt a következő műsorszám. Az egymás melletti két színpadnak köszönhetően negyed órán belül már jött is mindig a következő zenekar, percre pontosan, és a számokat is patikamérlegen, játékidőre adagolták ki. Egy-két alkalomtól eltekintve a hangzáson sem lehetett bosszankodni, és a fények is egy igen profi gépezetről tettek tanúbizonyságot. Kár, hogy ez a színpadoknál véget ért, és lent a sárban ugyanúgy elakadt a „német hadigépezet", mint egykor az orosz fronton... John Petrucci és a többiek most először látogattak el a rendezvényre, ehhez illően válogattak ismertebb számaikból, a kőkemény rajongóik által is még tolerálható közönségbarátság határain belül. Ez többek között a The Spirit Carries Ont jelentette, amelyet különösen szeretek. És a fesztivál-fellépés, ahogy egy évvel korábban Masters Of Rockon is, most is azt jelentette, hogy elmaradtak az öncélú produkciók, amihez persze kellett az is, hogy már ne Mike Portnoy üljön a dobok mögött.

A nagyszínpados sorban aztán a Black Label Society következett, amelyet ugyan nem ismertem túlzottan, de Zakk Wylde igencsak legendás figura, és a koncertfelvételek alapján optimistán vártam a bulit. Végül nemcsak a főnök torzonborz képe és a különféle egyéb látvány-elemek miatt élveztem a látottakat, hanem mert a banda zenéje is jó bizonyíték volt arra, hogy a rock'n'roll életérzés akkor is megmarad, ha majd egyszer a Motörhead és az AC/DC visszavonul. Sőt, talán a kellemesebb oldala él így tovább, hiszen nemcsak az egyszerű darálásokról, tekerésekről szólt a fellépés, hanem jól megcsinált – igaz, néha már túlzásba vitt – gitárszólókról és lassúkról is. A kísérő muzsikusok is jól illettek a képbe, csakúgy, mint a gitárok, amelyeken többféle csíkozás létezett, mint ahány zebrafajt meg lehet különböztetni ezek alapján, de nemcsak ezzel a látvánnyal sikerült hipnotizálni, hanem a belőlük kicsalt hangokkal is.

Aznapra nekem ezzel zárult a nagyszínpados koncertek sora aznap estére, hiszen az In Flames valahogy annak ellenére maradt ki az életemből, hogy a Dark Tranquillityt kifejezetten szeretem. Ezt a hiányosságot nem itt és nem most akartam bepótolni, inkább kisétáltam a sáros terepről – túl sok javulásról nem lehetett beszámolni annak ellenére, hogy a Savatage óta nem volt eső a placcon, hiába próbálták az egyik főbejárat előtt az érkezésekor is markolóval odébb tolni a vizes földet – a burkolt faluba, ahol végigmentem a főutcán. Itt még jobban „belakták" a fesztiválra látogatók a helyet, mint a Masters Of Rock közönsége Vizovicét, ahol csak a vasútállomás környékén volt az, hogy minden telken, udvaron lehet enni-inni, szól a zene... valamennyi ház, és még az autószerelő műhely is a látogatók szolgálatába állította magát valamilyen módon. Jól is tették, mert kint sokkal olcsóbban lehetett ételhez és italhoz jutni, mint a kerítésen belül – odabent „csak" a duplájába került a rengeteg féle gyorskaja az átlag német büfék áraihoz képest, és a sör decijét is egy euróért mérték a folyamatosan a közönség sorai között háti hordóval cirkáló árusok.

Valahol megvolt a perverz varázsa annak – egyesek szerint azonban inkább ez is csak a szervezés egy rákfenéje – hogy a kisebbik színpadon éppen a Within Temptation tolta most már jóval populárisabbá váló dalait, amely az oldalsó bejáratnál és a sörkert résznél is jól keveredett a korábban itt búcsúkoncertező, de most megint exkluzív fellépést produkáló Running Wild Under Jolly Rogerjével... Nekem azonban egyikhez sem volt túl sok kedvem, még ha ezért szégyellnem is kéne magam. Inkább a sátorba mentem be ismét, hogy hosszú év után megint a My Dying Bride-ot élvezhessem. De ahogy Uli Roth elé, úgy eléjük is jutott némi kellemetlen előzmény az Ill Nino képében – az ilyen ugrálós-perkázós produkciók nálam csak a világból való kikergetésre alkalmasak, s hogy ez mennyire nem illett az angolok muzsikája elé, azt jól mutatta, hogy rajtam kívül is még sokan voltak, akik befogott füllel várták a „műsorváltozást". Az ismét élőben megszólaló hegedű, és Calvin visszatérése is elég jó indok volt ahhoz, hogy főleg az első öt év számai alkossák a 'Bride műsorának nagy részét... a legfiatalabb dal mögött is már egy évtized, és három további nagylemez állt. A kor viszont meglátszott az ötödik X felé közeledő Aaronon is, aki azonban arcra és öltözékben is tudott ehhez alkalmazkodni: már nem Krisztus szenvedéseit adta vissza minden dal közben, hanem egy megtört öregember és egy kafkai kishivatalnok gondjait-bajait, de még mindig ugyanazzal a beleéléssel, mint korábban. Calvin arca és arckifejezése is jól passzolt a „szomorúzene" világához, és csak a pocsék hangzáson, illetve az elég rövid műsoron múlt csak, hogy ne döngöljön le akkora erővel, mint a korábbi fellépéseken, illetve pár nappal utána a Balaton mentén. A kijárat felé tartva még elgondolkozhattam az élet nagy rejtélyén, hogy milyen alapon kerülhetett a nagyszínpadra az éppen ott játszó The Bosshoss fúvósokkal tetézett country-rock muzsikája, de ha a német ízlésvilágnak más, ennél durvább vadhajtásai is léteznek, amelyek ráadásul jobban ismertek is, akkor ezen sem lehet sokat csodálkozni...

3. nap – augusztus 1.

A Stratovarius után a Powerwolf is a „majd megnézzük Pesten, inkább aludjunk" sorsra jutott, így ismét nem akadt túl sok ok a sietségre. Az utolsó napra kezdte már mindenki utolérni magát, ekkorra már az összes busz ülésére védőfólia került, de menet közben a napsütés megtette a hatását, most már nagyon sok helyen keményre száradt a föld, és ahol nem, ott is csak minimálisan állt fent a besározódás veszélye. Egyedül a WC-k környékén volt nagyobb mocsok, de ezt leszámítva az utóbbi létesítményekre nem nagyon lehetett panasz, elég sok volt belőlük a színpadok környékén, a pissoir-oknál gyorsan el tudta intézni a dolgát, és mindegyik mellett álltak vízcsapok is. Persze sokan könnyítettek magukon a kerítések mellett, sőt, a nagyobb sár idején akár még a nézőtér közepén, mindenki szeme láttára is. Ezt leszámítva azonban olyan rosszat nem tudok mondani a közönségről, még a pocsék időjárás is csak mérsékelten hozta ki néhányakból az állatot. Vicces figurák akadtak itt is szép számmal, meg fülig sárosak is...

Számomra erre a napra már csak három koncert maradt: az első a Rock Meets Classic, amelyet a Bohemian Rhapsody vonósnégyesre átírt változatával, majd a Thunderrel nyitottak. Ezek után jött a fesztivál hivatalos himnusza egy német énekescsajjal, majd az első komoly vendég, Joe Lynn Turner képében! Ő pedig ugyanúgy Rainbow-számokat kapott, mint ahogy a szintén felbukkanó Kiske Helloweent – de csak az I Want Out bizonyult közülük lerágott csontnak, majd az „élete legrövidebb fellépését" adó Dee Snider az elnyűhetetlen klasszikusokat, plusz még a The Price-ot, amelyet a tavasszal elhunyt dobosuk emlékére adott elő. A zenei teljesítménye mellett azonban már a pólóján, majd élőben is kirohant a selfie-zés ellen, és azoknak, akik ehhez külön botot hoznak, beígérte azt is, hogy a saját szelifbotjával veri el őket – nem tudva, hogy ezeket kitiltották a fesztivál egész területéről. A vendégek közé belefért még A Karib-tenger kalózainak zenéje is, ahol valaki megjelent egy második pálcával, hogy némi vívás után „leszúrja" a karmestert... és zárásként az összes vendégénekessel a „heavy metal himnusza", amelyről már előre sejthető volt, hogy nem lehet más, mint a Highway To Hell. A nagy nevek és a nagy slágerek ellenére viszont meg kell jegyezni, hogy a – prágai – szimfonikusok olyan sokat nem tettek hozzá a zenei élményhez, mint sok más, általam élőben vagy felvételről látott-hallott nagyzenekaros koncertek esetében, a köztük lévő fuvolás csaj viszont öltözetre is megállta volna a helyét egy fémzenével foglalkozó bandában.

A Bloodbathet ugyan passzoltam, de a felszáradt föld ellenére ahhoz sem lett sokkal több kedvem, hogy bebarangoljam a különféle helyszíneket – pedig volt miből válogatni odabent is, a középkori falutól kezdve (mert a német Mittelalter-mániában az In Extremo és a Corvus Corax csak a vártorony csúcsa, és ez nemcsak a zenére igaz) a poszt-apokaliptikus Mad Max-világig. Olyan sok idő nem is kellett, hogy aztán beálljak a Sabatonra várók közé, majd most már a fesztiválon harmadjára is meghallgathattam a The Final Countdownt. A svédek műsora alatt mindenki megkaphatta a cirkuszt is, ami most nemcsak a pirotechnikát jelentette – pedig ezt is jól megalapozták a díszletben lévő tankokkal, amelyek csöve is elsült nem kevésszer, és a közöttük lévő „lövészárok" sem nézett ki rosszul. A közönség is vette a lapot, olyan intenzitással érkeztek a stagedive-olók, mint egy pesti strand hullámfürdőjében, megtoldva néha egy-két felfújható cápával és egy guminővel is - a nagy vicceskedés közben meg néha össznépileg irányították visszafelé az „úszkálni" vágyókat. Joakim Brodén is beszállt a poénkodásba (ha épp nem engedelmeskedett a folytonos „még egy sört" bíztatásnak), elsütve az „egy koncert erejéig újra összeálló Michael Jackson" poénját is, vagy az egyik gitárost próbálta csitítani, aki a Swedish Pagans dallamaival hergelte a népet – elvileg nem tervezetten, de végül csak bekerült ez is a műsorba. Meg a Gott mit uns is, ahol a refrént arra cserélték, hogy „Noch ein Bier" – de talán nem feltétlenül viccből, hiszen ez volt az SS jelmondata is. Furcsa volt olyan dalokat hallani itt a német pusztán, mint a Panzerkampf vagy a Ghost Division, amelyek olyan atrocitásokról szóltak, amelyek egyik szereplője a német hadsereg volt... de úgy tűnt, a metal itt felülírta a történelmet és a politikát, különösen úgy, hogy a szervezők kényesen ügyeltek a náci megnyilvánulások kapun kívül maradására. Az ember azonban békeidőben is könnyen kiadhatja magából az állatot, és ez itt hatványozottan igaz volt – sehol máshol nem találkoztam még olyan circle pit-tel, amelyet a hátsó sorokban szerveztek! A szórakoztatás-faktor tehát most is maximálisan megvolt, de mondhat akárki akármit a Sabatonra, ők azért minőségi zenét adnak hozzá.

A már rutinosnak mondható őrület után külön jó is volt, hogy a Judas Priest nem készült emeletes színpaddal és pirotechnikával, hanem csak vetítéssel egészítette ki az új lemezről vett számait (de azért a motor a Hell Bent... előtt most sem hiányozhatott), és a négy évtizedes munkásságuk alatt felgyülemlett megkerülhetetlen slágereket. Richie Faulkner kifejezetten sok lendületet hozott nekik nemcsak zenészi teljesítményben, hanem ahogy a színpadon ide-oda rohangált... kellett is ez a kontraszt, hisz Ian Hill-nek még mindig kijelölhették volna azt a helyet – már ha tényleg nem tették meg – ahol végigállta az egész koncertet a szokásos statikus mozdulataival. Rob Halford pedig ismét hatalmasat alakított, noha előfordultak találgatások, mi az, amit tényleg maga énekel ki, és miben segít neki a technika... de amikor egy Victim Of Changes, egy Beyond The Realms Of Death vagy pláne egy Painkiller előkerül (még jó, hogy ezen a vidéken nem lehet túl gyakori állatfaj a denevér, mert megint megtizedelte volna az állományukat), ott az ember nem agyalni akar, hanem élvezni ezeket a dalokat. Én pedig most is élveztem, mint mindig, amikor Pesten találkozhattam velük. Mikor a Living After Midnight végetért, még nem volt éjfél, de így is a lehető legjobb lezárása volt nemcsak a Priest-koncertnek, hanem az egész fesztiválnak is...

Epilógus

Két nappal később az irodába beérve ismét az a hír fogad, hogy a jegyek egy nap alatt elfogytak jövőre – de nem olyan gyorsan, mint az idei alkalomra. Egy-két nevet még az utolsó este beharangoztak, de ezek miatt már nem mozgat meg minden követ az ember. Jövőre tehát biztos nem megyek, és utána sem valószínű, ezt már a nulladik napi sárdagasztásnál sikerült magamban megfogadni. Talán ha ismét lenne itt Sava-koncert... de remélem, hogy a következő fellépések számára – mert azok biztos lesznek – más fesztiválon is találni majd egy elég nagy színpadot, amelyekhez a TSO-turnékon hozzászokhattak, és amely előtt elég nagy lehet a közönség is. Ja, és mindehhez egy olyan nézőteret, amelyhez még eső esetén sem kell gumicsizmát húzni...

Fotók: CSLP Rocks