Shock!

december 10.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Haggard, Remember Twilight, Symphony - Budapest, 2008. november 17.

Az idei év egyik legnagyobb felfedezése volt számomra a Haggard sokféle elemből építkező, de épp ezért néha nehezen érthető zenéje, de azt már korábban is tudtam a zenekarról, hogy nagy súlyt helyeznek a teljesen élő hangzásra. Ezért is örültem, mikor a Masters Of Rockon is felléptek, ott azonban a tenor és fuvola nélküli rövid „hakni”, amelyet ráadásul egy rakás bunkóval körülvéve kellett végignéznem, nem volt annyira meggyőző, mint azt szerettem volna.
időpont:
2008. november 17.
helyszín:
Budapest, Diesel Klub
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )
Ezek után csak az új lemezhez kötődő őszi turnéban bíztam.

Szerencsére Asis mester kellemes emlékként őrizhette meg a három évvel ezelőtti utolsó pesti koncertet, és a turné balkáni része után mi is bekerültünk az útvonalba – az eredetileg tervezett A38-as hajó helyett azonban a Diesellé átvedlett E-klub lett a végső helyszín. Az új név azonban bizonyos dolgokat nem változtathatott meg, például azt, hogy most sem volt kapunyitás a jegyen feltüntetett időpontban, sőt, még negyed nyolckor is zárt ajtók előtt kígyózott a sor. Sietségre nem is lett volna ok, a beengedés kezdete után is még a jegyen is hirdetett előzenekar hangolta be hangszereit, amelyek közt két hegedű és egy oboa is helyet kapott. E hangszerekből azonban csak elsőre lehetett azt gondolni, hogy a főbanda valamely utánzójával állunk szemben, de szerencsére (vagy nem is annyira szerencsére) már a próbák során kiderült, hogy a hangszerek, és a német eredet kivételével kevés hasonlóságot kell elkönyvelni – és az első dalfoszlányok még bíztatónak is tűntek.

A hangolás után azonban nem úgy tűnt, mint akik azonnal kezdeni akarnának, így nekiindultam felfedezni a nézőtér jobb oldala felől megközelíthető helyiségeket is, ahonnan szintén érdekes dallamok szűrődtek ki. A kisterem falánál sikerült is ráakadnom a Symphony tagjaira, akik szomorú arccal álldogáltak a gyéren világított terem sarkában hangszereikkel, mintha csak díszletként szolgáltak volna. A szépen szóló zongorás intro után azonban hamar a húrok közé csaptak, s azokat a szinte örökké tartó szólókat hallva egyből rengeteg emlék rohant meg. Nemcsak a zenekarról, akik már négy és fél évvel korábban a Gathering koncertjén is tetszettek, hanem arról a 2001 és 2005 közötti időszakról is, amikor a Szigeten, vagy rég megszűnt szórakozóhelyeken tartott rég megszűnt fesztiválokon rengeteg olyan magyar zenekart ismerhettem meg, akik a progresszív és a goth határán mozogva igen szép, szólógitárokkal teli dallamokból felépülő számokkal kápráztatták el. The Dethroners, Without Face, EvenSong, Dying Fields, Sunseth Sphere, Ideas… csak néhány név az azóta sajnos nagyrészt hallgatásba merült, tagcserék és feloszlások által megtizedelt csapatok közül. Ebben a fél órában viszont, ami az egyre jobban benépesülő teremben ért, úgy érezhettem, legalább öt évet fiatalodtam a dallamok szárnyán utazva. A léleküdítő zene sokszor arra vitt, hogy lehunyjam szemem, de ha kinyitottam, egy néhol elég ütős kivetítést is megcsodálhattam a kizárólag instrumentális dalok aláfestéseként. Közel fél óra után pedig abban a tudatban léphettem ki a teremből, hogy ennek a számomra kedves irányzatnak a hazai halála csak látszat, és számos, igen jó hangszeres tudású művelője akad még, csak abban tudok bízni, hogy hamarosan a többi nagy név is visszatér, hogy megmutassák, nem véletlenül voltak méltók egykoron még a külföldi kiadók elismerésére is.

Ennek a kistermes szervezésnek megvolt az a hatalmas előnye is, hogy pont tíz perccel később – és jó németekhez illően pontban fél kilenckor – a jegyen is feltüntetett Remember Twilight is kiállhatott a nagyszínpadra, hogy teljesítsék a nekik szánt feladatot. A kedves olvasók ilyen névvel és hangszereléssel – és a Haggard előtt fellépve – talán valószínűleg valami goth, vagy éppen a death és az opera között Nightwish-módra, nőnemű énekessel kiálló csapatra tippeltek volna, ahogy azt én is tettem, de már az első számmal is az orrom alá dörgölték, hogy mekkorát is tévedek. Túl sok köszönet azonban nem volt ebben a bizonyítási kísérletben, mivel a klasszikus hangszerek nemigen kerültek előtérbe, és szólót se nagyon játszottak (egyedül az egyik szám bevezetéseként szólaltak meg trióban majd az azt követő pillanatokban jutottak nekik is szólók). Sőt, a gitárszólókat is nélkülöző punk hangzás és modern módon durva ének – amelyre ráadásul német nyelvű dalokat komponáltak – mellett inkább sramlit idéztek fel nekem, mint komolyzenét. Az egész egy középiskolai amatőr zenekar próbálkozásának tűnt (ezt a néha csujogatást kezdeményező fejek is erősen támogatták, különösen az egyik hegedűs leányzónak volt eltéveszthetetlen német tinédzser kinézete), akik talán az Eisregen nyomába próbáltak szegődni, némileg tisztább énekkel és kevésbé beteg szövegekkel. Ezzel talán még önmagában nem is lenne baj, ha elég lett volna számukra, hogy a német kisvárosok klubjaiban döntsenek nézettségi rekordot – egy nemzetközi turnén azonban minden németül éneklő német csapat a boxutcából indul, és ha nem tudja magát odatenni zeneileg, akkor még a legjobb esetben is csak derültséget tudnak elérni a – németül kevésbé értő és egyébként is előítéletekkel teli – hallgatóság között. A lelkesedés ilyenkor még több mint kevés…

…És ebben a kérdésben a pesti közönség sem különbözött mondjuk a bolgár vagy spanyol elvbarátaitól, így mindenki nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy 40 perc után levonultak a deszkákról. További fél óra kellett aztán, hogy kikerüljön a színpadra a Haggard tagjainak szóló mikrofon-erdő, és az elképesztően motoros fazonú technikus (már csak egy borz kikészített bőrét hiányoltam a hátáról, ahogy ezt egy hasonló kinézetű alakon láttam utazásaim során) a fáklyákat is a helyére rakja, majd az új lemez bevezetője indult meg magnóról. Terrana narrátorkodása alatt bevonult a színpadra a 16 (!) tagú együttes – de kedvenc őrültünk a lemezhez hasonlóan most sem volt közöttük, hisz csak a hangját adta hozzá, a kezeit nem. Nélküle is azonban elég illusztris társaságot szedett össze Asis: először is a metalkoncerteken szokásos muzsikusokat és egy billentyűst. Őket követte egy ütős – aki később kürtöt és furulyát is ragadott, ha arra volt szükség – egy teljes vonósnégyes, meg még két leányzó, akikre a fuvola és az oboa kezelése hárult. A zenészgárda mellett hasonlóan színes volt az énekesi választék is, amiről nemcsak a két jó hangú és dekoratív hölgyemény miatt érdemes külön megemlékezni, hanem mert a már említett bizarr technikusról kiderült, hogy ő Fiffi Fuhrmann, aki már hosszú ideje szolgáltatja a tenort a Haggard lemezein. S ha kellett, ütősöket és egy reneszánsz ősoboát is kezébe vett, hogy ezzel is hozzájáruljon a hangzáshoz.

Ez utóbbit azonban szinte semmi rossz szó nem érhette, mert csak az énekesek hangerejével volt néha probléma a kezdeti fázisban, utána azonban minden és mindenki hangosan és tisztán szólalt meg – anélkül, hogy bárki túlzottan elnyomta volna a másikat. Így jól kijött a zenekar sokféle arca közül mindegyik, a lassú, akusztikus gitárral megtámogatott, klasszikus vagy reneszánsz részek ugyanúgy, mint a „metalkodás” és a death hörgések – s ugyanolyan meggyőzően tolmácsolták Galilei vagy Nostradamus életét, mint az újonnan szerzett középkori krónikákat.

Ez utóbbiak közül hármat szedtek elő, de most vált igazán előnyére a zenekarnak az, hogy a közel évtizedes múltja ellenére is viszonylag ritkán adtak ki lemezeket, és azoknak fele is általában csak narrációkból vagy rövid reneszánsz dalokból állt, így mind a négy albumról el tudták játszani a legfontosabb számokat, ráadásul teljes (sokszor majdnem 10 perces) hosszúságukban, egyetlen klasszikus résszel vagy nyugodt merengéssel sem spórolva. Az élő hangzás varázsa pedig felülmúlhatatlan volt, ahogy a hegedűk vagy a fúvósok fel-felsírtak, vagy éppen mind a háttérbe vonultak, hogy Asis halkabb hangján a legmélyebb érzések szólaljanak meg. (Akármilyen nagy kedvenc is a Therion, Christofernek is rá kéne éreznie végre a „konzerv” komolyzene és az élő hangszerek közti különbségre, ha még a bukaresti és miskolci showk alatt se jött rá…) Ahol pedig operaének kellett, ott mindig felcsendült a megfelelő szólam, igaz, ott is, ahol eredetileg nem volt – gondolok itt elsősorban az In A Fullmoon Processionre – ott zavarónak hatott.

Setlist:

Tales Of Ithiria
Per Aspera Ad Astra
In a Fullmoon Procession
The Day As Heaven Wept
Origin Of a Chrystal Soul
The Observer
The Sleeping Child
Statement zur Lage der Musica
Herr Mannelig
De La Morte Noire
Upon Fallen Autumn Leaves
Heavenly Damnation
The Final Victory
Eppur Si Muove
---
In A Pale Moon’s Shadow
Awaking The Centuries

De ennél nagyobb gond nem akadhatott – és ezt a zenészek is így gondolták. Különösen Fuhrmann volt elemében, aki többször is fáklyákat gyújtott, nemcsak az In A Pale Moon’s Shadowban, (ahol a boszorkányégetés témához illően elég sokat lóbálta azt a gitáros előtt, mígnem az rá nem gyújtott a lángjáról), hanem az átkötő jellegű Statement zur Lage der Musica-ban is, ahol ő szólalt meg „prófétai” hangján. Hasonló élvezettel játszotta végig mindenki az estét, az énekes leányzók megfelelő mennyiségű testmozgást is hozzáadva a produkcióhoz, de elemében volt Asis is, aki mindvégig örömét fejezte ki, hogy milyen jó a közönség – elsősorban a Final Victory alatti „férfi szólamok” alatt, ahol meg is jegyezte, hogy „inkább a lányok is csatlakozzanak egyetlenebb aktív nemtársukhoz, ahelyett, hogy a körmüket nézegetnék, vagy sms-t küldözgetnének”. A ráadásban pedig egy röpke improvizációt is megeresztettek, amelyben a Napalm Death Sufferjét szőtték be két saját számuk közé, s mindezzel együtt két órás, tökéletes koncerttel nyűgözték le a megjelenteket.

A varázslat pedig a koncert után is folytatódott, amikor a tagok több mint fele is megjelent a nézőtéren, s a Terranához hasonlóan bolondos Fuhrmann még a portréját is odarajzolta a dedikálások felé – Asis pedig megerősítette azt a kijelentését, hogy hamarosan megint turnéra indulnak, elsősorban a fesztiválok keretében, s a Sziget sincs kizárva ebből a sorból. A pocsék hangzás felvetésére pedig a lehető legnagyobb nyugalommal közölte, hogy a technikusuk csodákra képes – erről pedig mindenki meggyőződhetett, aki ott volt. A csodához azonban maga Asis kellett ezzel a sokszínű zenével, amely talán valóban igazolja Huizinga azon gondolatát, hogy a középkort nem kizárólag a sötét színek uralták…

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.