Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Wacken Open Air fesztivál - Wacken, 2015. július 29 - augusztus 1. (1. rész)

Idén is óriási sikerrel rendezték meg az észak-németországi Wackenben a kontinentális Európa legnagyobb metalfesztiválját, ahol közel 80 ezer ember élvezte végig az idei fellépők műsorát. A rendezvényről jó ismerősünk, rendszeres olvasónk és korábbi alkalmi szerzőnk volt olyan kedves, hogy részletesen beszámolt nekünk. Írását két részletben adjuk közre a hosszú hétvége folyamán, íme az első fejezet!

0820w1

időpont:
2015. július 29 - augusztus 1.
helyszín:
Németország, Wacken
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Volt egyszer egy W-vel kezdődő nevű település, amely mellett egy marhalegelőn fesztivált tartottak... de most nem az ilyen rendezvények egyik ősén járunk az óceán túlpartján, amelyen a kor összes szupercsapata megjelent. Ebben a történetben huszonegy évvel többet mutat a naptár, a helyszínt a Kieli-csatorna déli partjától nem messze kell keresni, és csak egy maréknyi banda játszik egy falunapnál nem komolyabb színpadon. A kezdeti pénzügyi pofonok után innen nőtte ki magát a világ legnagyobb fémzenei fesztiválja, ahol évről évre folyamatosan gyarapodott a napok, a fellépők és a színpadok száma, majd egyre több debütálás, búcsú, és különleges koncert helyszínévé is vált. A kínálat nem maradt kereslet nélkül: évről évre a kezdőnaptól egyre távolabb került ki a „megtelt" tábla, míg végül az idei eseményre már egy évvel előtte, az első értékesítési napon elfogyott az összes jegy.

Wacken – hisz mi másról is lenne szó – nevét számomra az Iced Earth tette ismertté, hiszen a Melancholy lebilincselő videóklipjéhez nemcsak Barlow személye és hangja kellett, hanem az a közönség is, amelyet itthon legfeljebb csak a Sziget nagyszínpada előtt lehetett látni (és akkor még csak 1998-at írtunk). Sokáig azonban megvoltam az ottani történések nélkül, hiszen csóró egyetemistaként úgysem nagyon lett volna alkalmam kijutni, és az akkor még megfelelő metal-élettel rendelkező Szigetre is mindig meghívtak az ottani nagy nevek közül néhányat. Csak 2006-ban fájt a szívem, amikor a régi tagokkal kiegészült Scorpions fellépését nem láthattam odakint. Mire pedig dolgozó férfi lettem, felfejlődtek annyira a cseh fesztiválok, hogy ne kívánkozzak túlzottan a messzi északra, és az egyre laposodó hazai felhozatalon se bosszankodjak...

A fenti két történet tavaly augusztusban vált eggyé, mikor külföldi, információszegény nyaralásomból visszatérve két, alig pár napos hír fogadott. Az első: újra összeáll a Savatage, és ezt kizárólag Wackenben teszi meg, ahol ráadásul Trans-Siberian Orchestraként is fellépnek. A második: fél nap alatt elkapkodták az összes jegyet! Mit tehet az ember, ha kidühöngte magát ezen? Csak annyit, hogy feliratkozik a várólistára, és reménykedik a reménytelenben. Az égiek – köztük talán maga Criss Oliva is – azonban ugyanúgy meghálálták a rajongásomat, mint Paul O'Neill, amikor az életművét alkotó összes CD-borítót dedikáltattam vele, és ezért egy bakelitlemezzel, egy pólóval és egy dzsekivel is megajándékozott: most az volt az „ajándék", hogy engem is kisorsoltak, hogy jegyet vásárolhassak a visszamaradt készletből! A boldogságomat pedig tovább növelte, hogy a végén már annyi kedvencem is felkerült a választékba, amely eddig csak két-három cseh fesztiválon tudott összejönni egy évben...

0820w2

0. nap – július 29.

Nem sokkal az indulásom előtt azonban szó szerint sötét felhők jelentek meg az égen, és jól meg is öntözték Wacken szent földjét. A kellő betonmennyiséggel és pluszban leburkolt placcokkal rendelkező Szigeten és Masters Of Rockon szocializálódva ebből még nem gondoltam semmi rosszra... és a szállásomnak helyet adó Hamburgban sem mutatkoztak kedvezőtlen előjelek. (Ha pedig mégis, azzal kevésbé törődik az ember egy olyan városban, ahol csodaszámba megy, ha nem esik az eső.) Egy kiadós ebéd után a lehető legnagyobb nyugalommal szálltam fel az Itzehoe-ba tartó vonatra, ahonnan különbuszokkal szállították a helyszínre a közönséget.

A döbbenet viszont máris ott kezdődött, mikor elhagytam a bazaltkővel leszórt buszvégállomást, és kellően mély, cuppogós sárral találtam szembe magam, már az első beléptetőkapunál. (Később néhány német elmondta, hogy az év többi napján marhalegelőként szolgáló réteken ha jó az idő, könnyen előfordulhat, hogy tehénlepénybe lép a közönség – és a kint uralkodó szagokból ítélve nem is lehetett panasz a trágyázásra.) S ez még csak a pokol első bugyra volt, a táborhelyek formájában. Hol az út szélén a kordonba kapaszkodva, hol a sátrak között még le nem taposott füvön gyalogolva sikerült a túlzott összekenődést megúszni, és elérni az első bejárathoz... de ott ugyanúgy azt az információt kaptam, mint a következőnél, hogy „még tíz percig menjek tovább, ott osztanak karszalagot". Egy placcon végül sikerült is ráakadni a több méteren át kígyózó és nem túl gyorsan haladó sorokra... mivel azonban a magyar onnan ismerszik meg, hogy a forgóajtón mögötted megy be, de előtted jön ki, így inkább feltűnés nélkül beálltam az első szegmensekbe, amire talán elég mentséget adhattak az egyre gyorsabb ütemben érkező esőfelhők. Sár ide, csigalassú bejutás oda, azért egy kicsit már lehetett érezni, hogy kapunk valamit a pénzünkért: a karszalag mellé egy tornazsákot is adtak, amelybe némi reklám és termékminta mellé egész kellemes és hasznos dolgok is kerültek. A kellemesek közé a felvarrót, a matricát és a hűtőmágnest sorolnám, meg a fellépők portréiból összeállított plakátot... a hasznosba pedig a füldugót és a nejlon esőköpenyt (melynek hátulját ez a sokat ígérő mondat díszítette: eső után a sár jön). A legjobb dolognak azonban a priznicre hasonlító összehajtható kulacs bizonyult, amelyet övre is lehetett akasztani, és nem esett semmiféle beviteli tilalom alá... így mindig volt kéznél víz, amely koncert közben is jól jöhetett. Az akkor érvényes időjárás mellett viszont nem nagyon kellett dehidratációtól szenvedni, és víz máshonnan is jött elég...

0820w3

Mennyire találó, hogy a fesztivált nálam a The Gentle Storm nyitotta. Igaz, fentről és a színpadról is csak a másodikat kaphattuk meg – a „gentle" még a tél folyamán megvolt (csak az elpuskázott jegyek miatt nekem Bukarestbe kellett mennem érte). Arjen Lucassennek most nyomát sem láttuk, sőt, másnak se, aki a billentyűk mögé állt volna, mert az ehhez szükséges felszerelést ellopták. A kísérő muzsikusok közt így maradt egy vokalista és egy szólógitáros lány is, a dobok mögé pedig ismét Anneke férje ült be, mint a korábbi szólókoncertjein. Nagy állhatatosság kellhet neki egy ilyen turnéhoz, hiszen mindig csak azt láthatja, hogy a neje mennyire elvarázsolja a közönséget... és ehhez minden adottsága meg is van. Itt most nemcsak az ismét növekvő vörös fürtjeire gondolok, hanem arra a tüneményes hangra is, amelyen mindegy, hogy Ayreont, Gatheringet, vagy Devin Townsend valamely számát énekel. Talán egyedül a mulatós az a stílus, amit nem tudna szerethetővé tenni még ezzel a hanggal és a kedvességével sem – de utóbbira amúgy is szüksége lehetett, hiszen az egyre jobban durvuló zápor nem számított a hangulatnövelők közé.

A nulladik napon még senki sem játszott a fő színpadokon, és mivel a kajás standok környékét is az egyre híguló sár uralta, így bemenekültem a két színpadnak is helyet adó sátorba. Pontosabban menekültem volna, mivel valamilyen megfoghatatlan okból ezt a területet is elkülönítették egy beléptető kapuval, és a biztonságiak egy darabig nem engedtek be senkit, pedig a tömeg kifelé is folyamatosan áramlott. (Megjegyzendő viszont, hogy nem az itthonról ismert tipikus figurák uralták itt ezt a munkakört, és senkivel sem álltak le „emberkedni" az egész fesztivál során. Igaz, nem is volt nagyon kivel, mert nem lehetett egy balhés arcot sem látni.) Végül azonban csak megindult a tömeg, így végre fedél alá kerülhettem, először szembesülve Mambo Kurt produkciójával. Akinek hozzám hasonlóan kimaradtak a szigetes fellépései az életéből, azoknak röviden a lényeg: egy világos öltönyös, kopasz, sárga napszemüveges figura – aki egyébként civilben sebész – egy szál szobai analóg orgonán játszik mindent a könnyűzenei palettáról. Rock/metal vonalról megkapjuk a Highway To Hellt, a Final Countdownt, az I Was Made For Loving You-t és a We Are The Championst is, amelyek némi nyitottsággal még érdekesek lehetnek Hammond-, illetve analóg szintetizátor hangzással. De ha emberünk korábban is születik, akkor se tört volna Jean-Michel Jarre vagy Vangelis babérjaira... jól elvan azzal, hogy még néhány német popslágert is műsorra tűzzön, majd elővegyen egy Game Boyt, és a Super Mario, illetve más játékok prüntyögését nyomassa. Innentől meg már a közönség őrültségén múlik, hogy erre nekiáll pogózni – mert itt bizony ez történt! A végén még egy kis stagediving-ot is megenged magának, miközben a közönség egy tagja püföli a billentyűket, nem is rosszul egyébként. Német humor... ami szórakoztató is tud lenni, de ha nem vagy német, csak egy bizonyos határig.

0820uli

A füldugónak először akkor vettem hasznát, mikor a folytatásban jött a New Model Army – a túl sok dobra és basszusra alapozott zajongásuk és az inkább kiabálás felé hajló ének akkor sem tudott volna nagyon megfogni, ha nem Uli Jon Roth következett volna utánuk. Rá különösen ki voltam éhezve, hiszen már két koncertje is elmaradt, amelyekre el akartam menni, és az ő számai közül a Scorpions csak különleges alkalmakkor vagy soha nem szokott szemezgetni... de az utóbbi gondolat sok más néző fejében is ott motoszkálhatott. Uli pedig – aki fejkendőjével elég jól el tudja rejteni azt, hogy legalább annyit kopaszodott, mint Meine, illetve Jabs – ki is szolgálta az igényeket. Voltak kifejezetten hozzá köthető ritkaságok is, mint a Sails Of Charon, a Virgin Killer, a Dark Lady és persze a Fly To The Rainbow... meg olyanok is, amelyek ugyan nem az ő műhelyéből kerültek ki, de ma is legalább annyira alapművek, mint harmincöt-negyven évvel korábban. Ezek listája is egyértelmű volt: Pictured Life, Catch Your Train, In Trance, és persze amihez talán mindenkinél több köze volt közvetett formában, a We'll Burn The Sky! Mindezeket extra dallamokkal, a jellegzetes Sky gitáron elővezetett futamaival díszítette, némelyik számot még az átlagos élő verziónál is hosszabbra nyújtva. A mögötte álló zenészek jó kiegészítést adtak mindehhez, különösen a billentyűs – hiszen volt a Scorpions-nak is olyan albuma a megidézett koraiak közül, amelyen szerepelt ez a hangszer – és az énekes is megfelelő beleérzéssel adta elő a dalokat. Hangszínre ugyan nem adta teljesen azt, mint Klaus, de talán már a dalok és a gitáros személye miatt ez annyira nem is lehetett fontos.

Ha egy óráig kizárólag Scorpions-számok szólnak, utána már kevés dologgal lehet rám hatni... de a Europe-nak mégis sikerült, és nem csak az tudott maradásra bírni, hogy hajnalig úgysem kaptam volna vonatot hazafelé. Ehhez az is kellett, hogy a svédek az összeállásuk után ne csak nosztalgiazenekarként működjenek, és ne próbálják ismét azt eladni, amivel már a '80-as években is vegyes érzelmeket keltettek a hallgatóságukban. Ehelyett azonban olyan felszabadult muzsikát tettek le a legutóbbi lemezükkel is az asztalra, amelyben a gitár és a billentyű is olyan erővel és lélekkel szólalt meg, amely a mai igényeket is maximálisan kielégíthette. A friss album uralta ráadásul az egész koncertet, amelyből azért nem hiányozhatott egy-két régi sláger sem, de azok többsége is csak a ráadásba került. Nem voltak azonban felesleges szólók, és kihagyták a lassú számokat is – egy Dreamer persze nem jött volna rosszul – a régi dalokat pedig sikerült szintén olyan jó hangzással játszani, mint az újakat, ráadásul az egészet vetítéssel is jól megtámogatták. A kellemes koncertélményt azonban nagyban beárnyékolta, hogy kifelé menet már sikerült mélyebben is belelépni a sárba, olyannyira, hogy az már felülről folyt be a cipőmbe, így a vonat indulásáig a tisztálkodással telt az összes időm...

0820europe

1. nap – július 30.

Még az előző este megszületett bennem a gondolat: ide gumicsizma kell, ha maradéktalanul élvezni akarom a Savatage koncertjét, mert a nagyszínpad előtti még érintetlen fűnek nem sok jövőt jósoltam. A szálláshoz közeli cipőboltot már eléggé lefosztották a fesztiváljárók, mégis sikerült egy kényelmes és vállalható kinézetű példányt venni... igaz, a keresgélés ára az is volt, hogy az In Extremo-t passzolnom kellett. A döntésem helyességét azonban már Itzehoe-ban igazolták az összesározott buszok, az első beléptető kapunál pedig már olyan mély volt a trutymó, hogy majdnem bokáig süllyedtem el benne, és ahogy mentem beljebb, úgy következtek az egyre mélyebb, és egyre vizesebb részek – meg az első fülig sáros fazon – feléig belepve a csizmaszárat is! A nagyszínpad mögötti sátraknál is ezek az állapotok uralkodtak, illetve bent az előző nap még elkerített részen is... sőt, még bent a fedett helyszínen is, ahol a bejáratoktól befelé is több méteren át állt a sáros pocsolya a padlón! Mások is sokan vettek gumicsizmát, de akadtak olyanok is, akik a magasszárú bakancsokban bíztak, vagy pedig nejlonzacskókból és szigetelőszalagból készítettek maguknak vízhatlan védelmet, de volt, aki nem is törődött az egésszel, és akár még mezítláb is belement a sárba.

Ezekkel az állapotokkal még a csizma nyújtotta biztonságban sem tudtam megbarátkozni, még akkor sem, amikor már a Dark Tranquillity koncertjét néztem. Nem sok furcsább előzenekart tudnék a Savatage elé mondani... de soha rosszabb banda ne kerüljön ebbe a helyzetbe. Mikael Stanne ugyanolyan hatásosan tolja elénk a dühöt és a dallamokat, mint a gitárosok és a billentyűs. Mivel továbbra sem sikerült a négy alapvető tagnak basszusgitárost találni maguk mellé, így a tiamatos Anders Iwerst hívták meg erősítésként. Egyórás fellépésük után siettem a nagyszínpadhoz mindazért, ami miatt ezt az egészet bevállaltam – pontosabban siettem volna, mert most meg a befelé áramló tömeg miatt a kimenő forgalmat fogták meg pár percre. A programban úgy szerepelt, hogy az egyik színpadra a Trans-Siberian Orchestrát, a másikra pedig a Savatage-t írták ki, és már elsőre észre is lehetett venni, hogy melyikre melyiket szánták. Jon Oliva zongorája legalább olyan jó útmutatást adott, mint a másik – jobb oldali – színpadon a két billentyűsi hely és a több mikrofon. Mivel a zenekar tagjai is azt nyilatkozták, hogy először egy órányi TSO lesz a műsorban, és utána játszanak Sava-számokat, jobbra álltam be... de aztán hirtelen felhangzott a The Wake Of Magellan első tétele, és a bal oldali fények illetve az üdvrivalgás is egyértelművé tette, hogy mégis az „anyabanda" áll ki először.

0820sava1

Ahogy azt megígérték, az első dal a Gutter Ballet volt... s most ismét ott állt az utolsó lemez tagsága egy színpadon. Arról az albumról viszont hiányzott nemcsak Zak, hanem Pitrelli is – és őt most is másik gitáros pótolta, az a Bill Hudson, aki a Circle II Circle-ben játszott, majd Oliva is felkérte, hogy a saját zenekarában is szerepeljen, Matt LaPorte helyén. A Mountain King talán okulhatott zenésztársa sorsából, mert mintha fogyott volna valamennyit, de az energiáit sem a túlsúly, se a traumák nem kezdhették ki, kifogástalanul birkózott meg minden hanggal és sikollyal. A második számban is tudott bizonyítani, mert az a 24 Hours Ago volt, szőröstül-bőröstül... és a produkciót nagyon jól feldobta a hatalmas, lépcsőzetesen felépített színpad, amelynek két oldalán és a hátterében is igen minőségi vetítés folyt. A nagy újjáalakulásból viszont nem hiányzott Zak sem, de ezt egyből ki lehetett találni, mikor az Edge Of Thorns első taktusai csendültek fel. Már ennyivel is tökéletes lehetett volna egy visszatérés, de egy Jesus Saves és a maximálisan csúcsra járatott The Storm – amire aztán pláne nem számítottam – is csak még felemelőbbé tette a hallottakat. Jött még egy Dead Winter Dead is, de hol máshol is dúlt volna igazán az őrület, mint „...In the hall of the Mountain King"!

Ennek végén a tagok – akiket billentyűn a TSO-ban is játszó Vitalij Kuprij is erősített – levonultak a színpadról, de pár percen belül jobb oldalt kezdtek el zajlani az események. A kivetítők és a hangzás ugyan nem tette volna teljesen indokolttá, hogy átmenjek, de egy-két szám után kiderült, hogy ez nemcsak egy rövid szünet lesz, hanem középre rakták a TSO-blokkot – legalábbis ekkor úgy tűnt. Igazán érdekessé viszont akkor vált a dolog, mikor rájöttem, hogy a „túloldalon" csak Pitrelli az egyetlen Sava-tag, a többiek mind a TSO „tartalékválogatottját" jelentették, köztük a Dr. Killdrumsra nagyon emlékeztető dobos John O. Reilly. Az ő helyüket számról számra vette át Plate, Middleton és Caffery, miközben részben teljesen új, részben a Night Castle-ről származó darabok kerültek műsorra a már jól ismert közreműködő énekesekkel. Amikor pedig már mind a helyükön voltak, a The Hourglass következett, ebben pedig Zak mellett Andrew Ross is mikrofonhoz jutott, aki a 2011-es európai turnén is az ő hangját pótolta. Duettjükhöz jól passzolt a jellegzetes kánon is, majd mikor ennek vége lett, ismét egy új instrumentális mű következett, de ekkor jól láttam, hogy ismét a „második vonal" kezeli a hangszereket, és siettem is vissza a bal színpadhoz, azt gondolva, hogy ismét Sava-számokkal folytatják.

0820sava2

Közben arra a térfélre is kikerültek a plusz mikrofonok, és a két szólóhegedűs egyike is átment, hogy Grieg melódiáiban segédkezzen. Következett a Turns To Me, amelyben azonban hirtelen nem Zak adta elő az egyik dallamot, és mikor jobban körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy a jobb oldalon is ugyanúgy játszanak a zenészek (itt értettem meg, hogy miért hozták el mind a két hegedűst)!!! A koncert hátralévő részében így szimultánban hangzottak el nemcsak Beethoven melódiái, hanem a Believe, a Chance és két nagy meglepetés, az Another Way és a Morphine Child is. Zak és Jon igencsak embereire akadt ezekben a számokban, hiszen a teljes transz-szibériai sztárparádét hadba állították, így nem kisebb nevek, mint Jeff Scott Soto és Russell Allen lettek a kihívók a duettpárbajokban. A legvégén a TSO-színpadon még Paul O'Neill is beszállt a gitározásba, teljessé téve a költők és őrültek sorát, ami összesen vagy 30 előadót jelentett a két színpadon! A műsort és az igen jó hangzását pedig rengeteg vetítés és pirotechnika tette mindkét oldalon tökéletessé, majd lezárásként még egy tűzijáték is belefért.

„When the crowds are gone" (az sajnos nem volt), akkor gondolkoztam, hogy ezt a produkciót mivel is lehetne felülmúlni. Elsőként csak az jutott eszembe, ha az égi zenekar tagjai közül támasztanának fel néhányat, majd a papíron valósabb lehetőségek közül a Led Zeppelin, az eredeti felállású Guns 'N' Roses, illetve Ritchie Blackmore, aki újra rockzenét játszik. De sejthető, hogy ezt nem is akarják majd túldobni a következő évben, vagy legfeljebb beérik egy olyan nagy bandával, mint a Metallica, a KISS vagy az AC/DC, amely még soha nem lépett fel a fesztiválon.

0820sava3

Wackeni beszámolónk második részét a következő napokban olvashatod.

Fotók: CSLP Rocks

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 pumpika666 2015-08-20 12:08
a savatage buliról remélem adnak ki kéksugár lemezt, mert tuti siker lenne, a halál [email protected]ára ilyen messze el nem mennék értük, de a lemezeik mellé beférne még egy koncertkiadvány a polcomra :)
új lemezt meg tényleg akkor adjanak ki, ha olyan ötleteik vannak, bár a mountain king sava utáni/melletti dolgai mind kiválóak voltak, szóval rajta nem fog sztem múlni a dolog
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.