Shock!

Tudom, ízlések és pofonok, de ami engem illet, baromira vártam már a Subscribe „hivatalos" visszatérő koncertjét. Nagyon kellenek szerintem ők a hazai palettára, és az alatt a bő négy (!) év alatt, amíg nem találkoztunk, bizony akadt hiányérzetem, mert a cipőjükbe azóta sem tudott belebújni senki. Tudom, hogy nem ez volt A Visszatérés, de egyrészt ez a főváros, annak is az egyik legmenőbb koncerthelyszíne, másrészt ettől az időponttól datálható, hogy Csongor Bálinték újra rendszeresen megjelennek majd a színpadokon, vagyis visszavedlenek aktív zenei tényezővé. Összességében pedig ez a szintén comebackelő Turbóval és a magukat egyre jobban kinövő Apeyékkel felturbózott este egyszerűen nem sülhetett el rosszul, tehát aligha lehetett kérdés, hogy ott a helyünk, ünnepelni.

Sajnos a Turbo olyan korán kezdett, hogy esélyünk sem volt a találkozásra, míg az Apey & The Pea esetében különösebben nem is erőltettem ugyanezt, mert sosem tudtunk közel kerülni egymáshoz. Mégis úgy alakult, hogy utóbbiak programjának második felét már elcsíptem, és ha már így alakult, kellemesen meg is lepődtem. Gatyaszaggató módon szóltak (a teraszról hallgatva legalábbis), ami a Park esetében máris nem várt ajándék, és a viselkedésük is tanítani való volt az adott helyzetben. Úgy értem, helyükön kezelték saját magukat és a roppant vegyes közönséget is, mégis meg tudták mutatni a lehető legelőnyösebb arcukat. Fogalmam sincs, hogy mit játszottak, és főleg, hogy mit nem, de kellett volna, viszont akkor és ott mindez roppantmód jól esett. Outróként az I Will Always Love You pedig több volt, mint poén, kedvem lett volna megsimogatni őket.

No, és akkor a Subscribe! A helyzet közben jelentősen fokozódott, ami itt azt jelenti, hogy gyakorlatilag élhetetlenné vált a helyzet még a teraszokon is, főleg a hozzám hasonlóan kisnövésűek számára. Amikor pedig megdörrent végre a zene, az sajnos valójában nem igazán dörrent meg, inkább halk volt és tompa, de persze együtt lehetett élni vele. Nyerő húzás volt a Bitter Boundary elővétele rögtön másodikként, a kezek az OBI környékéig azonnal a levegőbe is emelkedtek, és akkorát énekelhettünk, hogy jobb se kellett. Szerintem a közönség 95 százalékát már ezen a ponton kenyérre kenték, és csak valami orbitális baki ronthatta volna el az élvezetet, ami nyilván nem következett be. Ugyan a kikerülhetetlen mértékig látható/hallható volt a srácokon a berozsdásodás, viszont egyszerűen értelmetlenné vált a szőrszálhasogatás a folyton vigyorgó arcok láttán.

A setlist tekintetében nagy meglepetések nem voltak várhatók, fesztivál-kompatibilis műsorban utaznak mostanság az urak, úgyhogy jött a Gazing, a The Weight of Oneness, az Álomtégla... vagyis a kőbe vésett klasszikusok sokadszori újrafelfedezése, ami nemhogy örömet okozott, de túlzás nélkül euforikus hangulatba kergette a színpad előtt és környékén küzdőket. Akadt még némi háttérvetítés, agyasan kaszaboló új dal (Darken The Vermilion), őszintének hangzó meghatódás, pit közepén éneklés, majd lezárásképpen a Between Heaven And Her, ami mindenkor és mindenhol csakis a korona lehet az estén. Nincs igazából mit elemezni, se megvitatni, ez a fellépés az újbóli egymásra találásról szólt, és olyan mértékű egymás nyakába borulás lett a vége, amit előzetesen talán egyik fél sem remélt. Nem tudom, hogy a komoly lendületbe jött USEME mellett pontosan miként látják a srácok a Subi jövőjét, de ez az este olyan visszaigazolás volt számukra, amire bátran lehet tovább építkezni.

Fotó: Máté Éva