Shock!

Mondják, hogy minden meghaladható. Két éve, pár méterre innen, egyesek már azt vélték gondolni, hogy ez nem minden esetben igaz. Erre most ugyanaz a személy cáfol ránk, aki miatt e kételyek megszülettek. Roger Waters, 30 méter magas színpad, 38 tonna ellensúly, 400 liter hélium, 500 tégla, térhatású hang, taktjelre igazított dramaturgia – és a döbbenet. Újfent megkockáztatom: nincs semmi, ami ennél ma nagyobb volna. A Fal, Magyarország, 2013.

Van egy alapvető különbség a Pink Floyd és Roger Waters fala között: előbbi a rivaldafényben fürdő zenész visszafordíthatatlan elszigetelődésének naplója, utóbbi egy politikai kinyilatkoztatás. Nem érdemes azon vitatkozni, jogában állt-e Watersnek ezt meglépnie, hiszen a mű lényegében saját alkotása, akár szélesvásznú állatos pornóvá is alakíthatja, ha ez az ötlet tetszik meg neki. Muzsikusunk azonban (a The Wallban is megörökített múltja által is predesztinálva) évek óta harcos megmondóembere az aktuálpolitikának, a fókusz váltása tehát egyenes következmény, ezt legfeljebb elfogadni lehet. Ami pedig minden egyebet illet: The Song Remains The Same. Ha nem ez az első és vélhetően utolsó élő találkozásom Watersszel, azt mondhatnám, 2011 óta ő is nagyobb lett, mi is összementünk. A lényeget viszont most is hiánytalanul elcsíphettük.

Az alig néhány héttel a koncert előtt bejelentett jegyakciók nyílt beismerését jelentették a megfogyatkozott érdeklődésnek, viszont így legalább sikerült a látványos blamázst elkerülni és az elővételes keménymagot felháborítani. Szerintem mindkettő jót tett a végeredménynek, az előadásról egészen vasárnap este negyed kilencig volt mit mondani – hogy aztán a kezdéskor mindenkiben megfagyjon kicsit a szusz. Ugyan a legutóbbi budapesti faldöntést követően mindössze két éve volt az érintetteknek kiheverni az élményt, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább felkészült/felkészített arcoknak is elállt a szavuk a szinte fokozhatatlanul monumentális nyitány láttán. Hogy meglepetés? Nos, az nem volt. Ezeket a méreteket – pláne egy „nyilvános főpróba" (nem átallok itt az arénás bulira utalni) után – már nem lehet, nem is érdemes titokban tartani.

A szabadtéri koncert időzítése természetesen tökéletes: a budapesti naplementéhez és a folyton megeredő eső elálltához igazítva, majd kétórányi előadás, huszonöt perces szünettel megszakítva. Utóbbi hossza éppen tűréshatáron, bár a vetítés ez alatt sem szünetelt, a nagypolitika áldozatainak képei peregtek a falon. Igen, a Fal itt tulajdonképpen inkább vetítővászon, rajzlap, hirdetőtábla, szép terjedelmes, mindösszesen úgy 2000 négyzetméteres. Rajta egyrészt a koncert „élő" képe, másrészt minden, amit a filmből ismertünk, és a jelenkori animációs technika elbír. Kolosszális minőségben. Zajlott egy zenei produkció is mindeközben, a zenészek teljesítménye és a hangzás terén pedig még az indokolatlanul nagyravágyó várakozásaim is ki lettek elégítve – nem is értem, miért, őszintén szólva ez elvárás szinten mozgott nálam. Tudod mit? Igen, azért valahol hiányzott a képről David Gilmour. Nem a joviális nagyapó, aki vendégként játssza a Comfortably Numb szólóját, hanem... el kell-e magyarázzam?

Távollétében a szerepjátszó hősöket Dave Kilminsternek és Robbie Wyckoffnak hívják, előbbi a gitár, utóbbi a mikrofon mögött. Persze nem volt klasszikus hiányérzetünk, legalábbis semmi füllel kivehető – ez egyben maximális elismerés is kettejük felé. A zenekar csak rövid időre volt teljesen rejtve a nézők elől, a fasiszta diktátor rémlátomását megidéző blokkra (főszerepben a Run Like Hell váltott énekes sújtásával) már visszamerészkedtek a fal elé. Mindösszesen tizenkét élő szereplőről beszélünk, de ez már csak a fal leomlását követően lesz egyértelmű. Az Another Brick In The Wall (Part 2)-ban nem marad el a gyerekkórus – az SOS Gyermekfalu Alapítvány tizenöt pártfogoltja – fellépése sem, akiknek Waters később külön is megköszöni (magyarul!) a részvételt. A főszereplő egyenesen komplett magyar nyelvű beszédet íratott magának, ez pedig minden körülmények között imádnivaló. A dal maga pedig kap még néhány extra strófát, akusztikus kísérettel, The Ballad Of Jean Charles De Menezes munkacímen –, de erre is felkészültünk.

Az emberfia szinte drukkol, hogy valami porszem kerüljön ebbe a gigantikus gépezetbe, ám ez Roger mellett egyszerűen nem megengedhető, érzi ezt nyilván a hatalmas stáb minden tagja és a technika is (ezért is kelt szolid felhördülést, hogy a repülőgépes trükk mégsem sikerül egészen). A téglák fel- és leköltöztetése közben a felfújható gigászok mindegyike (anya, tanár, szerető és mindegyikőjüktől távol, a főszereplő, bár a színen alig mutatkozó Pink is) feltűnt, a fekete malac egészen a fal leomlásáig ott kísértett felettünk. Elképesztő méreteihez viszonyítva roppant sűrű a mutatvány, ezért alig mozdul valaki a nézőtéren, nehogy valami emlékezeteset mulasszon éppen. A The Trial végül egyenesen a földhöz szegez, pedig stílusában ez a szakasz áll tőlem a legmesszebb. Minden úgy zajlik, ahogy elképzeltem, mégis úgy van rám hatással, ahogy álmodni sem mertem. Ahogy a második eljövetelt sem. Ezzel a lehetőséggel egyszerűen élni kellett, nem létezett kibúvó.

Audiovizuális kolosszust emlegettem a lemezzel kapcsolatban, de valójában most kaphattam csak ízelítőt nagyságának természetéből és erejéből. A lemaradtak helyzete sem reménytelen – egészen szeptember végéig. Én is legszívesebben újra megnézném az egészet – ezúttal a színpad háta mögül.

Fotó: Réti Zsolt