Shock!

november 30.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rock In Vienna Fesztivál - Bécs, 2016. június 3-5. (1. rész)

0608ramm1Az első alkalomhoz hasonlóan a 2016-os nyárra is meglehetősen erős felhozatallal fordult rá a tavaly indult Rock In Vienna. Míg 2015-ben a Metallica, a Muse és a KISS voltak a fő húzónevek, 2016-ban a Rammsteinnel, Iggy Poppal és az Iron Maidennel igyekeztek megfejelni a tavalyi eredményeket, és azt már most elárulhatom, hogy ez sikerült is. Annyi ember ugyanis, amennyi a Rammstein miatt az első, pénteki napon összegyűlt, tavaly közel sem tette tiszteletét a rendezvényen, és ez egyben arra is rávilágított, hogy ekkora tömegre még nem áll készen a fesztivál.

A hivatalos osztrák híradások szerint a nyitónapra 45 ezer fő váltott jegyet, ami bődületes szám, főleg, ha belegondolunk, hogy a Donauinselen helyett kapott fesztiválterületnél nagyságrendekkel nagyobb Hajógyárin 70 ezer fő körül teszik ki a megtelt táblát. Ennyi látogatót pedig infrastrukturális szempontból semmiképpen nem tudott kezelni a Rock In Vienna, és most nem is arra gondolok, hogy kevés volt a szemetes, nem volt hová leülni vagy épp sokat kellett sorban állni sörért, hanem arra, hogy egész egyszerűen tényleg nem fértünk el. Persze mindez a főbanda alatt tetőzött, a nap első zenekarai még gond nélkül, élvezhető körülmények között voltak csekkolhatóak.

időpont:
2016. június 3-5.
helyszín:
Bécs, Donauinsel
Neked hogy tetszett?
( 8 Szavazat )

Bár igyekeztem, hogy odaérjek a négy előtt nem sokkal kezdő Painre, az osztrák autópályán eluralkodó dugó, illetve a kissé nehézkes jegyátvétel miatt már Scott Ianék muzsikáltak, mire sikerült megérkeznem a színpad elé. Ahogy tavaly, ezúttal is két egymás mellé felállított, nagyjából egyenrangúnak tekinthető „nagyszínpadon" nyomultak a zenekarok, a bejárathoz közel azonban egy harmadik, nagyságrendekkel kisebb helyszínt is felállítottak, ahol relatíve kevésbé ismert csapatok léptek fel.

0608anthrax1

Az általam elsőként megnézett Anthrax a két nagyszínpad közül a jobboldalt elhelyezkedő Soul Stage-en játszott, ott, ahol egyébként valamennyi nap főattrakciója is. Bár az előrejelzések állandó és heves esőzéseket ígértek egész hétvégére, mázlink volt, mert gyakorlatilag vasárnap este hétig egy csepp eső sem esett, így az ismét John Dettével felálló thrash alapcsapat is verőfényes napsütésben vezethette elő régi klasszikusokból, és néhány újabb tételből álló, rövidke műsorát. A szett persze meglehetősen kiszámítható volt, hiszen Anthraxék semmi pénzért nem hagynák ki a programból az Indianst, a Caught In A Mosht vagy az Antisocialt, ahogy azt is elég jó százalékkal be lehetett lőni, hogy az utolsó két anyagról mi várható. Némiképp mégis sikerült azonban meglepniük, hiszen I Am The Law nem volt, eltolták viszont a Breathing Lightningot, személyes favoritomat a For All Kingsről, annak ellenére, hogy cseppet sem nyilvánvaló választás egy fesztiválra.

Sajnos a másik színpad soundcheckjét bonyolító arcoknak sikerült szépen belerondítaniuk, ugyanis nagyjából a dal középrészénél járhattunk, mikor bejátszották alá az Anthrax után következő Babymetal intróját. Ráadásul Joey Belladonna vagy tíz-tizenöt másodpercnyi veszett mutogatása kellett hozzá, hogy kapcsoljanak, de ezt is sikerült úgy véghezvinni, hogy egy másodpercre lekapcsolták mindkét színpad – és így az Anthrax – kifelé szóló hangosítását. Ebből a szempontból nagyon látszik még a fesztiválon, hogy gyerekcipőben jár, ugyanis mind a sound, mind pedig a három kivetítőn látható momentumok esetében fordultak elő hibák (gyenge és halk hangzás, lefelé fordított kamera képének kitolása a kivetítőre stb.), ráadásul elég gyakran. Az Anthrax profizmusát dicséri, hogy még ezen zavaró tényező sem akasztotta meg őket, rendületlenül és szétcsúszás nélkül tolták tovább a dalt. Tűző napsütésben, délután ötkor ennek ellenére azonban nyilván nem ütöttek akkorát, mint legutóbb a Gasometerben.

0608anthrax2

A Babymetal eddig számomra totál kimaradt, de úgy látszik, nem csak Japánban lehet eladni az ilyesmit, a Rock In Vienna közönsége ugyanis zabálta produkciójukat. Későn érkezettek kedvéért elárulom, hogy náluk a három fiatal frontlányon van a hangsúly, akik amellett, hogy felváltva vagy épp közösen énekelnek, komoly koreográfia alapján végig is táncolják a koncerteket. Van egyfajta manga-hangulata az egésznek, ami annak ellenére is maximálisan szórakoztató, hogy simán bazári kategóriába sorolja a csapatot.

0608slayer2

A Babymetal után, már ismét a Soul Stage-en következett a Slayer, és sajnos azt kell mondanom, egyértelműen ez volt a legrosszabb koncert, amit eddig láttam a zenekartól. Amit az Anthrax esetében a tűző napsütésről, illetve ennek a hangulatra gyakorolt hatásáról írtam, rájuk hatványozottan igaz, ráadásul bár soundjuk tiszta volt, a hangerő-potmétert sikerült érthetetlen módon lecsavarni, ami egész egyszerűen kiölte az erőt a műsorból. Bár a csapat is leginkább rutinból tolta le a nekik jutó egy órát, még ezen is túltettem volna magam, sajnos azonban ekkorra már dugig telt a színpad előtti rész és gyakorlatilag a teljes fesztiválterület a Rammsteint egyre inkább unatkozva váró családanyákkal. Az osztrák közönség eddig sem féktelen lelkesedéséről volt híres, de olyat még nem pipáltam, hogy Slayer-bulin, a színpadtól három-négy méterre azért basztassanak, mert nem állok izgalmi állapotban lévő falloszként: mozdulatlanul és magam elé meredve.

A képlethez az is hozzátartozik még, hogy a Rock In Vienna két nagyszínpada előtt van egy leválasztott rész, ahová nem drágább jeggyel lehet bejutni, hanem az időben érkezés a kulcs. Ennek bejáratánál ugyanis áll egy rendező, aki számlálóval kattintgatja a ki- és belépő arcokat, ügyelve arra, hogy egy bizonyos létszámnál többen ne tartózkodjanak egyszerre bent az elkerített részen. Az első napon azonban vagy nem határozták még meg a beengedhető tömeg méretét, vagy barátunk bóbiskolt el, de tény, hogy már a Slayer alatt is sokkal többen voltak itt, mint ahányan kényelmesen elfértünk volna (és mint ahány főt a másik két napon beengedtek).

0608slayer1

Bármennyire is csípem az Apocalypticát, előzetesen meg voltam győződve róla, hogy a Slayer energiabombája után kevesek lesznek. Mivel azonban Tom Arayáék diadalmenetét a körülmények megfúrták, meglepően jól működött a finn ötös. Jobban is szóltak, mint Kerry Kingék, ráadásul igazodtak a fesztivál felhozatalához, és elég marconára is vették a figurát többek között a Refuse/Resisttel, a Seek & Destroyjal és zárásként Grieg Hall Of The Mountain Kingjével. Ha jól emlékszem, Franky Perez mindössze két dalban lépett színpadra, és a Shadowmaker albumon oly jól működő kooperációval kapcsolatban még mindig ugyanaz a véleményem, mint amit a Barba Negrában tartott koncertjük kapcsán is leírtam: Franky szerencsétlenül viselkedik a színpadon, ráadásul most nem is énekelt igazán jól. Úgyhogy részemről még mindig arra szavazok, hogy élőben jobb lenne a három cselló + dob felállás.

K.G.

0608apo2Bitang szerencsésnek érezhettük magunkat, hiszen az időjárás kifogástalanul kiszolgált bennünket: egy efféle langyos, kora nyári estén, a szabad ég alatt a Rammsteinnél pompásabb szórakozást ki sem találhattunk volna. Az irdatlan fesztiváltömeg „mozgatását" hűvös eleganciával intéző osztrákok minden infrastrukturális kínon felül azért arról is gondoskodtak, hogy még a színpad elé elvergődve se érezhessük nyeregben magunkat. A Slayer nyitónótáira beesve először azzal szembesültünk, hogy a lemenő nappal szemben (!) állva, gyakorlatilag alig látunk a színpad irányába, majd arra is rá kellett jönnünk, hogy a fülünk sem csap be minket: mindez (nem előzenekar, maga az Ölő!) tényleg ennyire halkan és sután szól. A maximális tisztelet jegyében így a blokk közepén, csendben odébb is álltunk.

A kisebbik nagyszínpadon az este főhősei előtt még az Apocalyptica műsorát kellett megszenvednünk, ami a maga bazári ripacskodásával, a fesztiváltól utóbb csaknem megszokott vértelen megszólalásával az utolsó előtti nagy próbatételnek bizonyult aznapra. Ha Mozart élne – és főleg ilyen körülmények között megtehette volna –, gyaníthatóan sikítva ugrik a Dunába, és ma sem játszana metalt. Az óramutatót figyelve Főnökasszonyunk szavai visszhangzottak a fülemben: antizene, csörömp, sikamika... Aztán persze az ősborzalom is véget ér egyszer, és az egyetlen okkal dicsérhető ponton, a pontosság terén nagyot alkotó osztrákok elénk vezették végre nemzeti büszkeségeiket. Mi pedig pontosan tudtuk, hogy egy efféle méretes holtponton már csakis Till Lindemannék rugdoshatnak át minket.

Rögtön a koncert elején rögzíthettük, hogy a hosszú szünet dacára a Rammstein szinte pontosan ott folytatja most, ahol legutóbb abbahagyták: sorra jöttek a régről ismert, hatásvadász trükkök, maximálisan biztonságos best of a setlistben (egy dalcímekből összedobált nyitó medleyt nyújtva át újdonságként), alig észrevehető variálással a morózus, ipari színpadképen. Mi pedig odalent ugyanúgy örültünk ennek, mint legutóbb, és bár az állunk már nem zuhant a padlóig, úgynevezett szórakoztató perceket is megélhettünk végre. Nehéz is lett volna kivonnunk magunkat a hatás alól, mikor több ezer ember üvölti magán kívül, hogy Mein Herz brennt!, miközben a színpadon Till szíve valóban szikrákat szór, vagy a Seemann alatt a habgént előzúduló füst mindent beborít. Valódi meglepetést azonban csak az jelentett, hogy a keverő magasságában, a fejlámpák felett egy extra kilövőállást is elhelyeztek, ahonnan utóbb szintén röppenhetett minden, ami éghető.

0608ramm2

Ha józanul ítélem meg a helyzetet, a Rammstein In Amerika DVD-n is megörökített történések egyfajta „lebutított", fesztiválos körülményekre alkalmazott változatát láthattuk most viszont, igazán nagyot szóló látványosságok nélkül (még az elmaradhatatlannak hitt gumicsónakázás is kimaradt). Már majdnem elkönyveltük, hogy ez a műhely ma is, itt is hiba nélkül üzemel, amikor a ráadást nyitó Sonne alatt Lindemann mikrofonja szimplán elhallgatott, és az ekkor éppen működőképesnek mutatkozó kivetítő nagyszerűen dokumentálta azt, hogy milyen ordítozás kezdődött ekkor odafent a technikusok és a zenészek között. Ha jól láttam, a dal végét Till egy dobmikrofonba (!) énekelve azért megpróbálta abszolválni, minimális sikerrel, a probléma pedig egészen az üldögélős/félakusztikus változatban elővezetett Ohne dich végére oldódott csak meg. Döbbenetes volt a zavartan vigyorgó gitárosok arcát látni, ahogy a színpad rendezői balján ülve, a közönségtől várják, hogy kisegítse a legmasszívabbnak hitt német hadigépezetet.

0608ramm3A záró Engel (angyalszárnyak nélkül) alatt aztán minden irányból megindultak a tűznyelvek, a folyton mozgásban levő fényhidak alatt pedig a szextett így is hatalmas, dörgő vastapsot zsebelhetett be. Jómagam pedig ebben nem is találhattam kivetnivalót, hiszen a maga módján ez továbbra is prémium minőség, a péntek kiemelkedően legjobb pillanata volt. Amikor végül közel egyórás közelharc árán végül a szigetet is sikerült elhagyni, azért pontosan éreztem, hogy ide még egyszer egy Rammstein sem hozna vissza.

K.B.

Mivel a pénteket nagyjából végignyomtam, a második, eleve rockosabbra összerakott napot kicsit lazábbra vettem. Ha szigorúan vesszük, tulajdonképpen egy zenekar sem lépett fel aznap, amelynek rajongója lennék, olyan csapatok azonban bőven akadtak, akikre kíváncsi voltam. Ezek közül az első a svéd Graveyard volt, akik gyakorlatilag ugyanazon a színtéren mozognak, mint a vasárnapot indító The Vintage Caravan. Annak ellenére, hogy egy hangot sem hallottam tőlük korábban, nagyon betaláltak nálam retró, könyékig a bluesban és a '70-es évek elszállós zenéiben matató hard rockjukkal. Nem mondhatnám, hogy óriási tömeg várta volna őket, de a koncertjüket közelről figyelő maroknyi figura láthatóan kiválóan szórakozott a műsorukon. Bár az ilyesmi leginkább egy sötét, lepukkant klubban működik igazán, engem is simán meggyőztek.

Nem úgy Juliette Lewis és The Licks névre keresztelt zenekara, akik előtt véletlenségből pillantottam bele a Royal Republic koncertjébe, a svéd arcok azonban annyira jól tolták a laza, garázs-hangulatú, ugyanakkor elsőre ható rockhimnuszokat, hogy ott ragadtam a színpad előtt. Amellett, hogy jó fazonok alkotják a zenekart, akik simán el is adják a showt, slágeres dalaik is marhára működnek, hiszen mindegyikük úgy van megírva, hogy a második refrént már együtt üvöltsd a zenekarral. Legközelebb, egy önálló bulin is biztos megnézem őket.

0608juliette

A Juliette And The Licks leginkább érdekességként szolgált számomra, a zenekar munkásságát ugyanis még csak érintőlegesen sem ismerem, a Született gyilkosok meg úgy egyébként Juliette kisugárzása miatt azonban úgy gondoltam, hogy csakis jók lehetnek. Az ugyan tény, hogy a csillagokkal díszített, testhezálló fehér kezeslábasban virító frontasszony karizmatikus egyéniség, előadásmódja pedig vonzza a tekintetet, hangja azonban nem sok van, és számomra a dalaik sem működtek. Egyáltalán nem hozták azt a laza rock'n'roll-életérzést, amit vélhetően közvetíteni akarnak velük, így nagyjából húsz perc után ott is hagytam őket, hogy első alkalommal zarándokoljak el a kisebb csapatokat felvonultató Jolly Roger színpadra, és belenézzek a Nickelback vendégeként hamarosan Budapestre is ellátogató Monster Truck műsorába. Utólag már csak azt bánom, hogy nem mentem hamarabb, a nagyjából Black Stone Cherry-kisöcsiként aposztrofálható négyes ugyanis valami bődületes bulit vezetett le. Fazonra is nagyon ott van a brigád, dalaik első hallásra is kiválóak, John Harvey személyében pedig van egy zseniális énekesük. Laza, feelinges, igazi southern-buli volt, így ha másért nem is, miattuk lehet, hogy mégis elmegyek a Nickelbackre.

Mivel az első nap meglehetősen kifárasztott, a kanadai négyes után tartottam egy hosszabb szünetet, és csak Iggy Pop fellépésére tértem vissza. Ezt megelőzően valahogy úgy voltam az öreggel, hogy tiszteltem, mint ikont, a zenéje azonban nem talált el, így nyilván életművében sem mélyedtem el, a koncertet pedig leginkább csak tiszteletből néztem meg. Legalábbis így indult a dolog, a végén ugyanis már egyértelműen az volt a véleményem, hogy ez volt a fesztivál legjobb koncertje. Mert bizony Iggy valóban akkora ikon és olyan személyiség, hogy csakis imádni lehet. Annak ellenére, hogy utolsó lemeze valóban kissé löttyedtre sikerült, én találtam rajta néhány kifejezetten jó dalt, amik élőben még jobban is működtek. A hangsúly azonban nem is azon van, hogy miket játszottak, hanem azon, hogy ez a lassan 70 éves, csípőficamos (vagy minimum annak tűnő) fickó miként adta elő azokat. Ahogy az első öt perc után ledobta magáról a bőrdzsekit, az maga volt a beleszarós rock'n'roll, ezt követően pedig bő másfél órán keresztül folyamatosan rohangált, táncolt és lubickolt a közönség szeretetében. Egyértelmű, hogy ennek az arcnak ez az igazi közege, ez a lételeme, és lehet, hogy egy kívülálló számára, első hallásra egy félmeztelenül ugráló, hetvenéves ember megmosolyogtató lehet, hidd el nekem, nem volt az.

0608iggy1

A műsorban természetesen bőven akadtak Stooges-dalok is, ráadásul Iggy a megszokotthoz képest fordított szett-összeállítást alkalmazott, hiszen a buli elején előtte a nagy slágereket (a Slayer által is feldolgozott I Wanna Be Your Dog például rögtön másodiknak érkezett, a Lust For Life pedig negyedikként), és a műsor végére hagyta a friss Post Pop Depression dalait (Break Into Your Heart, Gardenia, Sunday és Paraguay). Nagyjából egy órája mehetett a koncert, mikor levonultak, majd a visszatérést követően még vagy negyven percet töltöttek a színpadon, úgy tűnt ugyanis, hogy Iggynek esze ágában sincs befejezni a bulit, vagy ahogy találóan összefoglalta: „Fuck you, I'll play extra!" Utólag elnézegetve a korábbi setlisteket, persze már egyáltalán nem biztos, hogy ez a buli hosszabb lett volna, mint az előző fesztiválos fellépések, de akkor és ott olyan zseniálisan keverte az öreg a lapokat, hogy mindenki elhitte: csak miattunk marad még. Sokakkal kapcsolatban leírtuk már mi is, hogy nélkülük szegényebb lenne a színtér, és részemről erre a listára most vastagon aláhúzva odaírom Iggy Pop nevét is. Remélem, találkozunk még!

K.G.

Fotók: Rock In Vienna

A harmadik napról szóló beszámolónkat később olvashatod.

 

Hozzászólások 

 
#5 SzG 2016-06-10 15:34
Idén külön jegy volt a lekerített részre is
Idézet
 
 
+4 #4 Koroknai Balázs 2016-06-09 12:00
Idézet - adamskij:
helyi lakosként azt kell mondjam, óriási pirospont ez a fesztivál

a jó magyar humornak nincs párja ;)
Idézet
 
 
+1 #3 lcs 2016-06-09 10:00
"...egy dalcímekből összedobált nyitó medleyt nyújtva át újdonságként..." Az egy új szám volt, Ramm 4 címmel (attól függetlenül, hogy a korábbi dalcímekből állt a szöveg nagy része). Amúgy rendben volt a Rammstein, tényleg a tömeg okozta a legnagyobb problémát, meg a beléptetés.
Idézet
 
 
+1 #2 adamskij 2016-06-09 09:39
helyi lakosként azt kell mondjam, óriási pirospont ez a fesztivál és az időzítése is nagyszerű (más kérdés, hogy a novarock ellenlábasai). szervezésileg is igen szuper, mert a környező metró és s-bahn állomásokon már déltől teljes staff állt, a Rammstein utáni kijutás is nagyon okosan ki volt találva, gyalog 10-15 percen belül ott voltál valamelyik megállónál.
a rockinvienna egyetlen problémás pontja a beengedés (ez legalább félórás sorbanállást jelent), illetve idén - valószínűleg időjárási okok miatt is - a hangzás. Rammstein viszont full hangerővel, remek pirotechnikával ment végig, kb. ilyen színvonalú volt tavaly.
Idézet
 
 
+4 #1 The Bandit 2016-06-09 09:28
Mennyire béna ez a színpadi egyenszerkó' az Anthrax-en
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.