Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rammstein, Combichrist - Budapest, 2010. március 16.

Őszintén beismerem, igencsak felemás érzésekkel vártam a germán indusztriál istenségek harmadik magyarországi eljövetelét. Egyrészt a várakozás adott volt: eddig még nem találkoztunk élőben, a ’98-as Szigetes koncert idején ugye még ki a fene ismerte őket, arra meg már nem is igen emlékszem, hogy öt éve miért hagytam ki a dolgot.
időpont:
2010. március 16.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 17 Szavazat )
Ráadásul azt azért mindenki tudja, hogy Lindemann és gárdája koncerten az igazi, esetükben a szórakoztatás és show kifejezéseknek tényleg van értelme, így akár azt is mondhatnánk, hogy ők napjaink KISS-e – ha ez a kijelentés nem lenne már alapjaiban megmosolyogtató. Viszont tudtam azt is, mennyire komolyan veszik azt, hogy egy-egy turné alkalmával az épp aktuális lemez dalai kerülnek terítékre, és hát a tavalyi Liebe Ist Für Alle Da enyhén szólva nem lett hatalmas mestermű. A koncertjegy novemberi megvásárlásakor még úgy voltam vele, hogy a hátralévő időben majd megszokom - „jóra hallgatom”, ahogy mondani szoktuk – azonban ez nem igazán következett be.

Mindenesetre március 16-án este negyed kilenc magasságában már az Aréna földszinti büféjében vártuk jól megérdemelt söreinket, miközben messziről hallgattuk, hogy az előzenekarok keserű kenyerét rágcsáló Combichrist hogyan zajong pár méterrel odébb. Róluk előzetesen csak annyit tudtam, hogy norvégok, és a főhősökhöz némileg hasonlatos indusztriális cuccot tolnak, és hát azalatt a nettó három perc alatt, amit a hangverseny szemlélésével töltöttem, nem is tudtam meg sokkal többet. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán jöttek be.

Majdnem pontban kilenckor aztán elsötétült a borsos jegyárak ellenére is majdnem teljes teltházat produkáló Papp Laci, és a színpad hátteréül szolgáló „falat” elkezdte bontani a Rammstein két bárdistája, Paul H. Landers és Richard Z. Kruspe. Majd középen egy körfűrész segítségével felbukkant maga Lindemann is, végezetül pedig a hátsó sor, és belekezdtek az új lemez nyitódalába, a Rammliedbe. A német szövegeket mindvégig eminens módjára fújó közönség már ekkor dicséretre méltón harsogta együtt a belülről világító szájú énekessel az „Ein Weg/Ein Ziel/Ein Motiv//Eine Richtung/Ein Gefühl/Aus Fleisch und Blut/Ein Kollektiv” sorokat, azonban a hangzás ezidőtájt még kisebb-nagyobb hiányosságokkal küzdött.

A helyzet már a kettes B******** alatt is ugrásszerűen javult – nyilván annak is köszönhetően, hogy időközben a terem hátuljából beverekedtük magunkat középre – majd a Waidmanns Heilt követően stabilizálódott is. Igen, a nyitó hármas rögtön az új korongról volt, ami nem mondhatnám, hogy álmaim kezdését jelentette, de aztán hirtelenjében elfogyott a levegő, amibe még a húsunk is belefehéredett, és a régi számok hatására egyből felpörgött a buli. Közben persze lángcsóvák lövelltek szerteszét, és még Christoph „Doom” Schneidernek is jutott ideje egy mini dobszóló interpretálására. Schneider amúgy szimplán zseniálisan ütötte végig a koncertet (ahogyan a lemezeket is), egyértelműen ő a hatos titkos ásza, aki az egész hóbelevancnak megadja a szükséges vázat.

A Feuer Frei! alatt megjelentek a DVD-ről már jól ismert, szájhoz erősíthető lángszórók - amik élőben tényleg hihetetlen látványt nyújtanak - majd a Josef Fritzl rémtetteit megéneklő kísérteties Wiener Blut alatt hátborzongató babák lógtak lefelé az állványzatról. A dal lezárásában aztán ezek egyesével szépen szét is robbantak, ami újfent igen erős látványelemül szolgált, én pedig már éppen kezdtem maradéktalanul élvezni a koncertet, amikor jól pofán vágtak a Frühling In Paris-val. Ezt az Edith Piafot megidéző, számomra bántóan geil számot már lemezen is rendre átpörgetem, de élőben egyszerűen fájt látni/hallani, ahogy gyúlnak az öngyújtók, hajladoznak jobbra-balra a kezek. Oké, megértem persze, hogy erre az egész lassulatra a színpadkép radikális átalakítása miatt volt szükség - ami rideg ipari valójában innentől kezdve úgy nézett ki, mintha a Laibach tagjai pár hónapnyi Fritz Lang-diéta után átalakítottak volna egy gyárcsarnokot - de erre az esetre kiválóan alkalmas lett volna mondjuk a Mutter is. Na mindegy, az tuti, hogy innentől kezdve szerencsére nem volt egy másodpercnyi üresjárat sem.

Setlist:

1. Rammlied
2. B********
3. Waidmanns Heil
4. Keine Lust
5. Weisses Fleisch
6. Feuer Frei!
7. Wiener Blut
8. Frühling In Paris
9. Ich Tu Dir Weh
10. Du Riechst So Gut
11. Benzin
12. Links 2-3-4
13. Du Hast
14. Pussy
----
15. Sonne
16. Haifisch
17. Ich Will
----
18. Engel

Jött ellenben ismét egy új dal a kisebb botrányokat kavart Ich Tu Dir Weh képében, ami alatt – amint azt jó előre sejteni lehetett – Till bátyó a továbbra sem százas Flake Lorenz szintist „bántotta”, vagyishogy előbb egy kádban ütötte-verte, majd jó magasra fölé emelkedve fel is robbantotta. Flake aztán egy csilivili, cukrozott takonyra emlékeztető ruhában ugrott ki a kádból, hogy felvezesse az ős-kedvenc Du Riechst So Gutot, ami nálam simán a koncert egyik csúcspontját jelentette. Pedig volt ám még műsorszám ezt követően is: a Benzin alatt felgyújtottak egy (remélhetőleg) kaszkadőrt, a Links 2-3-4 alatt mindenki menetelősre vette a figurát, a Du Hast során pedig simán libabőrös lett az ember háta attól, ahogy az egész csarnok egy emberként üvöltötte, hogy „Du hast mich!”. Hagyták is, hagy csináljuk nagy lelkesen a dolgot, végül a rendes programot a kissé gagyi, de élőben azért elég fílinges Pussy zárta, fallosz alakú hatalmas gumiágyúból kilőtt habbal, fekete-piros-sárga konfettiesővel, teljessé téve a vásári hangulatot. Ja igen, és mindez idáig hetven perc volt. Még jó, hogy zúgott a cugábe.

A visszatérést a Nap hozta el, a hangulat továbbra is tetőfokon, mindenki mutogatja az ujjaival a refrénbeli számokat, majd jött a szokásos gumicsónakkal a közönség tetején való hajózás, ezúttal Flakétól a Haifisch alatt (amivel az új lemezről származó dalok száma nyolcra emelkedett!), közben előkerül egy piros-fehér-zöld trikolór is, és már mindenki sejti, hogy bizony a két legjobb dalával lassan búcsúzni fog a kompánia. Így van: előbb az Ich Will-lel, majd a második vissza-vissza utáni Engellel elhasználják a maradék pirotechnikát, kigyulladnak az angyalszárnyak is Till vállán, aztán szépen kijönnek középre, meghajolnak, elmondják, hogy „szeletunk titteket”, és aztán tényleg vége.

Saccperkábé száz perc, lehetett volna persze több is, és igen, naná, hogy nekem is hiányzott a Mutter, az Asche Zu Asche, a Mein Teil meg egy csomó minden más, de azért ez így is nagyon jó volt. Szeresd vagy utáld őket, azt azért el kell ismerni, hogy jelenleg a ’stein ott van a rockzenei szórakoztatás nagyágyúi között, náluk több pirót pedig egyszerűen képtelenség elhasználni. Ahogy az embertömeg a ruhatár felé tartott, a legtöbben egyetértettek abban, hogy kurva jó volt ez az egész, de azért öt éve volt az igazi, kár, hogy akkor jóval kevesebben látták. Legyen is ez a zárszó.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.