Shock!

Alig meglepő módon kaptam anno pár elmarasztaló kommentet, amikor két éve nem vártuk meg a RockParton utoljára fellépő Kreatort. A kritizálókat továbbra sem áll szándékomban megkövetni (nem szokásom amúgy sem), de jelen cikk kapcsán az egyik első megjegyzendő dolog, hogy utólag bizony megbántam a papírkutyaságot. Ugyanakkor mégiscsak én nyertem meg a feladatot, hogy beszámoljak az idei nyár talán legerősebb összeállítású thrashbulijának legfontosabb részéről, hiszen szerkesztőségünk főtressere, dr. Kiss igazoltan távol, a Rock In Viennán lazult. Más kérdés, hogy Bécsbe még mindig csak én járok Death To Allra meg Exodusra, de annyi baj legyen, hiszen ez a remekül elsült este pár szempontból mérföldkőnek bizonyult számomra.

Már a 2014-es FEZEN-en, Destruction-koncert közben is kezdtem kapisgálni, mi is az (euro)thrash lényege, de itt vált bizonyossá: abszolút nem kell komolyan venni magunkat meg az egészet úgy, ahogy van. A „keményebbnél is kőkemény" külsőségek ellenére a thrasherek a legaranyosabb metalrajongók közé tartoznak, és az is leesett, hogy a műfaj népszerűségének titka pont a pozitív energiák felszabadítása – ez tényleg valós stresszkezelés, aminek köszönhetően másnap egy hangyányival könnyedebben húzzuk az igát. Meg úgy általában: jól szórakozunk.

A másik dolog, amire rájöttem, a Moby Dickkel kapcsolatos: bár tavaly a zseniális fezenes klubbuli kapcsán elejtettem egy kissé ironikus mondatot a szövegekkel kapcsolatban, most valahogy nemcsak a zene, hanem a szavak is telibe találtak, nem feltétlenül a mondandó miatt, hanem mert huszoniksz év után most jött át, hogy a Pusztai Zoli által megfogalmazott sorok ténylegesen költői igényességűek, és ezt most nem viccből mondom. Míg ugye a legtöbb magyar rock/metal szövegíró csak néha csípi el baromi jól a gondolatokat, amúgy véletlenül, itt a konkrét tartalomtól függetlenül (értsd: még akkor is, ha épp egyik-másik nem is tetszik) baromi jól összerakták a szövegeket, technikailag is. Mondhatni, profin. Hogy példával is illusztráljam: a Körhinta ezúttal egészen hátborzongatóan hatott ebből a szempontból, és a Happy End közhelyesen szólva „örökké aktuális" tematikája is mellbevágó volt. Amúgy az is érdekes, hogy külföldi bandáktól nem feltétlenül tudnék hasonlóan szofisztikált költői képekkel felvértezett szövegeket felidézni, de persze lehet, hogy ez a magyar nyelv gazdagságának is köszönhető.

Emellett amin még elgondolkodtam, persze széles vigyorral hallgatva a jól ismert témákat, az volt, hogy a Moby Dick azon kevés csapatok egyike, akik mindig korszerűek tudtak lenni, hiszen korukban elhelyezve a dalokat, simán feltérképezhetőek az aktuális zenei trendek – jó értelemben (erre amúgy Smitya barátom „Ez tiszta Prong!" megjegyzése döbbentett rá a Na mi van?! alatt). Amit még fontos megjegyezni, hogy egy ilyen patinás múltú bandánál nagyon komoly fegyvertény, hogy a ráadást egy pár éves dal nyitja, jelesül a Durván, akár a vulkán, amely véletlenül pont annak a lemeznek a nyitódala, amivel én is visszataláltam a Moby Dickhez. Úgy gondolom, hogy – ha már Göbl Gábor is arayásra vette a stílust aznap – jó dolog, hogy van egy „magyarslayerünk".

Ami a Kreatort illeti, szekszárdi származású – abszolút nem rocker – barátomtól hallottam, hogy a '80-as években ott is sokan hordtak „Kazátor" „felvarrhatóst", és ugye ez is csak alátámasztja a jól ismert tényt, hogy nálunk mindig is nagyon népszerű volt a banda, korszaktól függetlenül. Azt azért nem mondhatjuk el, hogy azóta is hazajárnak, de semmiképpen sem tartoznak a ritkán erre vetődő előadók közé, talán ezért sem éreztem az adott pillanatban annyira vészesnek, hogy skippeltük őket a Balcsin. Ami tehát engem illet, így tehát a 2012-es, Morbid Angellel közös dupla headliner turnén láttam a Kreatort utoljára, ahol a Fueled By Fire és a Nile felvezetésével, valamint David Vincenték pusztító előadása után nem annyira érvényesülhettek főzenekarként. Nagyon jók voltak persze, de a Morbid Angel akkor nagyon feladta nekik a leckét (nem is beszélve az eltérő, sokkal brutálisabb stílusról és rocksztárosabb kiállásról), ráadásul az egyedinek szánt fényeffektek miatt alig lehetett egyáltalán látni őket. Itt viszont a Track 10 órás befejezés-szabályának köszönhetően már világosban kint volt a csapat, és a fénytechnikusnak később sem voltak önmegvalósító törekvései, emellett pedig a tisztességes, de nem elviselhetetlen nézőszámnak köszönhetően közelebb is lehetett kerülni a színpadhoz, mint anno a PeCsában.

Elmondható tehát, hogy – számomra legalábbis – tökéletesek voltak a körülmények egy kellemes nyáresti szögeléshez, csipegetéshez, moshpit-mustrához. Persze azt azért meg kell mondjam, hogy ez utóbbi most nem volt annyira átütő, de ez talán betudható a rendezvény korai kezdésének, és hogy emiatt a cimborák kicsit már elfáradtak. Mivel mi az etyeki borpiknikről érkeztünk - és késtük le a fesztivál elejét -, nálam is adott volt a lelazultsághoz szükséges kellemes alapjárat, de anélkül sem jelentett volna gondot pozitívan fogadni a színpadról áradó energiatöltetet, és tényleg ez az, ami miatt a thrash annyira népszerűvé válhatott a korai időkben és ezért szólít meg, inspirál még ma is annyi embert.

Személy szerint ugyan az amerikai verziót preferáltam mindig is, de manapság már a német vonalba sem lehet belekötni: nagyon komolyan felzárkóztak. És bár a Show No Mercyvel vagy a Bonded By Blooddal szemben az első két Kreator számomra lényegében hallgathatatlan, az ezekről megszólaló tételek is baromi jól működnek élőben – vagyis tényleg elcsíptek valamit, amit lehet ugyan, hogy nem tudtak akkoriban még megfelelően tálalni, de Mille nyilván harminc éve is úgy akarta ezeket a dalokat eljátszani, ahogy ma már simán megy. A mostani felállással meg főleg, nem véletlen, hogy baromi régóta együtt vannak már. Ventor fikázását sem értettem sosem, viszont bármelyik okoskodó nyugodtan beülhet a helyére végigtolni egy ilyen másfél órát – engem, aki szintén flörtölök a dobolással, biztosan mentő vinne el. Csak azért tehát, mert a thrash műfaj kitermelt egy Lombardót, egy Hoglant, egy Huntingot, egy McClaint, nem lehet mindenki ezen a szinten, ugyanakkor senki nem mondhatja, hogy élőben nem húz a Kreator.

Sajnálom ugyanakkor, hogy az Ektomorfnak csak a végét sikerült elcsípni a Moby Dick előtt, azt meg pláne, hogy a spontán terv ellenére végülis nem jutok el a Bang Your Headre idén, ahol szintén fellépnek Zotyáék – biztos nagy élmény lett volna megtapasztalni, hogyan hengerelnek második hazájuk fesztiválközönsége előtt. Remélem, azért lesz még majd pesti klubbuli is valamikor, mert a hallottak alapján szívesen megnézném őket abban a miliőben is.

Fotó: Polgár Péter