Shock!

Harmadik alkalommal jött el grandiózus show-jával a kedves germán zeneszerző hozzánk, de év elején még szerintem senki sem tudta, hogy az esemény tényleg megvalósulhat vagy sem. 2016-ban az első koncertje mélyen karcoló örök élményt és életre szóló katarzist okozott, a második egy évvel később úgyszintén, ezek után mi mást várhattam egy harmadik hasonló, részleteiben mégis gyökeresen eltérő eseménytől, amire sok szempontból más lelkiállapotban készültem rá.

Ha Hans Zimmer jön, én megyek, és most valahova előre fogok ülni! – mondtam magamnak az eddigi koncertek után, mert azok – ahogy említettem – túlzás nélkül életre szóló élményt jelentettek. Amikor bejelentették a turnét és megláttam a jegyárakat, dobtam pár hátast, kicsit elszaladt az a ceruza, úgy érzem, így nem csaptam le a lehetőségre jó ideig. Aztán jött a tudjukmi meg a turnéhalasztás, idén meg az új időpont eltolása, de már csak egy kicsit, és felsejlett némi remény, hogy talán tényleg megtartják. Szóval megint megnéztem a jegyárakat, és még mindig kibökték a szemem. Pár napig még latolgattam, agyalgattam, majd remegő kézzel, összeszorított fogakkal ráböktem az utolsó olyan helyre, ami még a színpadhoz közel volt. És megmagyaráztam magamnak, hogy végül is évek óta nem voltam már sehol kábé, és havi szintre elosztva nem is olyan vészes ez. Mint anno írtam, a második koncert után (ami már öt éve volt, te jó ég) megfogadtam, hogy legközelebb minél színpadközelibb helyről szeretném nézni, az ígéret meg ugye nem csak szép szó.

Aztán tényleg eljött a Nagy Nap, én meg pár nappal előtte a Murphy-törvénynek megfelelően úgy lesérültem, hogy minden apró mozdulatra nagyjából ordítani tudtam volna a fájdalomtól, na de hát ez egyéni szocprobléma, csak hát a fájdalomcsillapítók sem hatottak, így meg nem biztos, hogy érdemes bárhova is menni. Fel is dobtam a jegyet délután kétségbeesésemben a netre, de nem kelt el, aztán a házidoki meglátogatása, meg egy adag újabb gyógyszer kiváltása után imádkozva elindultam, hogy hátha megúszom csupán néhány pokolian fájdalmas perccel, és reméltem, hogy a zene, meg az élmény feltölt, mert hát miért is ne töltene fel. Meg ugye most ez első olyan Hans Zimmer-koncert, amit teljes egészében, tehát fotóscucc-leadás, vissszaszivárgás által keletkezett egy-két dalos szünet nélkül láthattam. Bevallom, az első percekben könny szökött a szemembe az Aréna nézőterére lépve, hogy újra itt lehetek, bő két év kényszerszünet után. A fények, az ismerős illatok, a zsongás a sok éve megszokott, másféle „otthont” jelenti számomra, ha nagyon patetikus vizekre evezek.

No, de elég az Adrian Mole-féle szerepjátékból, lássuk, milyen volt maga a hangverseny. Az általános színpadképet tekintve nem csak a zenészek helyét, elosztását változtatták meg, de a színpad fölé került egy szélesvásznú kivetítő, amin újszerű élményként olykor a színpadot felülről is mutatták, ilyesmit még nem láttam, remek ötlet, főleg egy ilyen némelyest túlzsúfoltnak tűnő területen. Aki követte a turné eddig állomásait, nem lepte meg, hogy a szomszédunkban zajló háborúra fűzték fel a bevezető „képsorokat”, és arról is szó esett, hogy két évvel ezelőtt, a turné tervezésekor még a jóval nagyobb létszámmal rendelkező Ogyesszai Opera Zenekara kísérte volna, de csak tízüket sikerült (eddig) kimenekíteni, többnyire a nőket. Remélhetőleg megmenekül mindenki, és legközelebb teljes létszámban kísérhetik a zeneszerzőt. A Wonder Woman felvezetéseként pedig az ukrán katonanők előtt tisztelegtek: kemény pillanatok voltak ezek, tán mindenki belesüppedt a székébe egy kicsit.

A setlist az előző két koncerthez képest értelemszerűen módosult, de ilyen terjedelmes életműből vétek is lenne csupán a legismertebb darabokat játszani, minden túlzás nélkül kötelező lenne élőben megszellőztetni bármit bármilyen korszakból. Egy helyütt Hans Zimmer el is mondta, hogy az „egyet neked, egyet nekem” elvén választott dalokat, mindenki jól jár így. Értelemszerűen megmaradnak örök darabok, amit már nehezen lehetne kiszedni a setlistből, a Lion King és a Time vélhetően bebetonozódott jó időre ide, úgy tűnik, ezek lettek Hans Zimmer Enter Sandmanje vagy Smoke On The Waterje. Persze az azóta eltelt időszak friss darabjait is epedve várta szerintem rajtam kívül mindenki.

Hans Zimmer egy sima piros nadrág-fekete póló szettet viselt  (többnyire), mintha csak a sarki közértbe ugrott volna le, bár nemcsak ezzel, de az olyan apróságokkal is még közvetlenebbé tette a hangulatot, hogy már a legelejétől kezdve kiszúrt pár nézőt az első sorokban és megszólította őket. Meg hát eleve úgy indult (és zárult) az este, hogy egy széket penderített a színpadra és fordítva ráült, mintha csak dumcsizgatna pár jóbaráttal valahogy. Nyilván direkt erre a hétköznapi figura (aki mellesleg zseniális zeneszerző) narratívára húzták rá a koncert nem zenei részét. A korábbiaknál tán több anekdotázás mellett az este végefelé azzal a véletlen majdnem felborulással is még szerethetőbbé tette magát, egyemmeg, tényleg. Ne feledjük azt sem, amikor az este második felében a Dark Phoenixnél (ahol számomra kicsit zavaró volt a szembefény-mennyiség), lejött az első sorokba gitározni. Milyen szerencsés az a pár ember, akikhez odament kábé másfél méterre pár pillanatig! Főleg – ahogy néztem a youtube-os videókat –, nem volt ez rendszeres, sem Londonban, sem Párizsban, sem Amszterdamban, sem Hamburgban (amiket megtaláltam), más országokban a színpadon maradt, szóval itt igazán jól érezhette magát kedvenc zeneszerzőnk. És az a hihetetlenül széles vigyor, ahogy azokat a fémes riffeket pengette, mindent elárult, hogy mennyire éli és élvezi ezt a zenét, a zenélést, a színpadi létet, azt az energiát, amit közvetít. Hogy egyszerre tud 63 évesen végre egy kicsit rocksztár lenni, meg az az übercuki kedves, mindenkire odafigyelő hangmester „atya”.

Abban szinte biztos vagyok: már bánja, hogy nem vitte színpadra jó sok évvel korábban ezeket a műveket, de talán jobb is így, hogy csak az utóbbi években került erre sor, hiszen sokkal grandiózusabb show-t lehet készíteni. Mert ugyan valahol az is elég lenne, ha a színpadi zenészek sokasága csak „simán” eljátszaná a műveket, Zimmer mester pedig be-beszállna pár hangszeren, de mivel vizuális világra épült minden mű, valamit mindig ki kell találni – és persze meg kell újulni. Ne feledjük, hogy mintha egyre több dekoratív (és fantasztikusan zenélő) hölggyel veszi körül magát, például rögtön két két dobos/ütős amazonnal (Holly Madge és Aicha Djidjelli), a szólista vonósokról nem is beszélve. Tina Guo meg most is zseniális volt, mint mindig, akárcsak a háttérben szerényen meghúzódó Guthrie Govan.

Setlist:
1. House Atreides (Dűne)
2. Mombasa (Eredet)
3. Themyscira / Games / Open Road (Wonder Woman 1984)
4. What Are You Going to Do When You Are Not Saving the World? / Launch (Az acélember)
5. Duduk of the North / The Might of Rome / The Battle / Earth / Honor Him / Now We Are Free (Gladiátor)
6. Jack Sparrow / Davy Jones / At Wit's End / He's a Pirate (A Karib-tenger kalózai)
---
7. Rango Suite (Rango)
8. Discombobulate (Sherlock Holmes)
9. A Way of Life (Az utolsó szamuráj)
10. I'm Not a Hero / Like a Dog Chasing Cars / Why So Serious? (A sötét lovag trilógia)
11. X-MDP (X-Men: Sötét Főnix)
12. Supermarine (Dunkirk)
13. Paul's Dream (Dűne)
14. Dust / Detach / Coward / Stay (Csillagok között)
15. Circle of Life / He Lives in You / This Land / King of Pride Rock (Az oroszlánkirály)
---
16. Gun Barrel / Cuba Chase / Back to MI6 (Nincs idő meghalni)
17. Time (Eredet)

És itt volt maga a démoni hang, Loire Cotler, amire csak azt tudom mondani, hogy te jó ég! A Dűne amúgy is a legnyomasztóbb filmzenék egyike, mindamellett, hogy leírhatatlanul zseniális, élőben erre még pár lapáttal rájött az a végtelenül nyomasztó hangulat. Igazából otthon nagyon ritkán vagyok képes meghallgatni, ANNYIRA fojtogató az egész. Mégis, ennek ellenére elmondhatatlanul vártam, hogy élőben is halljak bármit ebből a mesterműből. A Paul’s Dream tétel egyszerre ül rád a végletekig, mindeközben meg hátborzongatóan csodálatos és gyönyörű ez az elementáris erejű szerzeménymonstrum. Egy kedves szöveges bevezetővel indult, aminek a végén azt az effektet tolták Hans Zimmer hangjára, ami a sardaukarok jeleneténél használtak. Már ettől égnek áll a hajam, aztán a nézőtéri sorok között egy táncos jelent meg, majd a színpadon Loire Cotler, mint nem evilági varázslőnő, és mekkorát énekelt, ismét csak azt tudom mondani: te jó ég! Abszolút csúcspont.

Az Interstellarnál az egész arénát csillagokba borították (és egy légtornász akrobata hölgy csavarta szalagokra magát a színpadon) és itt mondanám el, hogy egy Hans Zimmer-hangversenyen gyakorlatilag mindegy, hol ülsz, mindenhol más, de teljes élményt kapsz. Volt még poénkodás az Oscar-gálával kapcsolatban (ne feledjük, hogy Hans Zimmert is díjazták), a zenekar bemutatása ötletes volt a kivetítőn, és többnyire egyvelegeket hoztak különböző filmekből, így a friss James Bond-film is valamelyest életre kelt a színpadon néhány táncossal megspékelve.

Számomra komorabb hangulatú volt ez a koncert (a helyenkénti mulatozós hangulat ellenére), mint a korábbiak, de hát komor időkhöz ez illik, a katarzis már másféle volt, mint korábban. A harmadik karcolat is örökre bevésődött a lelkembe ezzel az estével. Abban meg biztos vagyok, hogy számos zeneműve tovább fog élni, mint egyes filmek, amelyekhez készült.

Fotó: Hans Zimmer Live (a fotók a turné különböző helyszínein készültek)