Shock!

Furcsa belegondolni, hogy már ez a zenekar is a harmincadik évét tapossa. Jómagam egy kivételével az összes eddigi hazai koncertjükön jelen voltam, így a legelsőn is, amikor 2003 áprilisában a hajdani MegaPubban tették tiszteletüket. Emlékszem, már akkor azt gondoltam, hihetetlen, hogy végre élőben is láthatjuk őket, holott a csapat és az első lemez is csak nyolcéves volt. Szerencsés pillanat volt, az akkori friss albummal számomra egyfajta csúcspontjára ért épp a zenekar, a Sowden-éra szentháromsága a Visitor – Immortal? – Contagion trióval akkor teljesült ki. Nyilván léc alá később sem csúsztak, én pedig hálával adóztam a Livesoundnak, hogy időről időre újra elhozták őket.

Az egyetlen, ami kimaradt, a legutóbbi, 2022-es jelenésük volt, ami azt eredményezte, hogy Damian Wilson beszállása óta nem láttam őket élőben, ez a felállás tehát nekem új volt ilyen szempontból. Ennek annyiban van (volt) csak jelentősége, hogy bár szakmailag a lemezeken ő is kiválóan teljesít, hangja, orgánuma kapcsán eleinte mégis kevésbé voltam lelkes. Visszás gondolat, lévén nincs igazán mivel meg mibe belekötnöm, csak egyszerűen Rob Sowden annyira ide illő karakter volt, hogy ennél a csapatnál számomra mai napig ő „A" hang. Hogy milyen hasznos is az élő zene varázsa, itt újra bizonyosságot nyert, ez a buli ugyanis számomra is helyére tudta tenni a dolgokat. Wilson fazonja, előadásmódja is tökéletesen illett a képbe. Mi több, barátságos karakterét tekintve frontemberként számomra még többet is nyújtott, mint az anno rendre a neon napszemüvegeivel parádézó Sowden.

Előre direkt nem néztem meg a programot, amit erre a jubileumi turnéra összeállítottak, a harminc év kapcsán vizionáltam egy (amennyire lehetséges) alapos best ofot, ami úgyis felölel majd minden fontos dalt és korszakot. Így aztán meglepetés volt, hogy se az Enemy Without, se a Butterfly Man, se a Witch Hunt nem került programba, mi több, a Contagion albumot egészében is mellőzték. Ez akár keserű pirula is lehetne, de ha szívemre teszem a kezem, a nettó kétórás buli végén valahogy mégsem maradt hiányérzetem, s mivel ezek korábban sokat játszott „klasszikusaik", így azt is érteni vélem, ha ideig óráig kispadra ültették őket. Meg aztán lehet, másnak más hiányzott, ki tudja? A best of rész sem volt annyira minden ízében best of, ez inkább a legutóbbi The Theory Of Molecular Inheritance lemezhez kapcsolt turné bónuszkörének tűnt, ide is fókuszált leginkább arányában, négy nótával, visszafelé egy, maximum két dalokkal lődöztek, nem feledve az egészen korai albumokat sem.

Különleges volt ez a koncert abból a szempontból is, hogy Clive Nolan ezúttal több ízben is sztorizásra ragadtatta magát, ez a fajta lazaság tovább oldotta az amúgy is kötetlen hangulatot. Ezek az intermezzók jellemzően az évek során történt átalakulások, tagcserék kapcsán jöttek elő, ami pár dolgot szintén helyretett, így például azt, hogy Damian neve már a ′90-es években felmerült, próbáltak is vele, aztán mégsem őt választották. Sowden kiválása után újra lefutották az „eszünkbe jutott / próbáltunk vele" kört, de akkor meg Paul Manzi lett a befutó. Manzi után viszont már nem hazárdíroztak tovább, és végre valójában is megkapta a melót. A jól látható kohézió alapján pedig e ponton tényleg a helyére került a zenekar. Kylan Amos olasz dzsigolókat idéző karimás kalapjában szintén jópofa karakter, ő is végigmosolyogta kágéba teljes koncertet, ez a jó kedély lényegében a teljes zenekarban állandósult.

Mick Pointer és Clive Nolan párosa nyilvánvalóan ma is a zenekar motorja. Pointer már a Marillion kapcsán megalapozta nevét a szakmában, ahogy Nolan is a Pendragonnal, utóbbi pedig mindig is a zenei agy volt az Arenában, belőlük most is a muzsika áradt elsősorban. Mellesleg Nolan kábé ugyanúgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt, ami talán annak is köszönhető, hogy eleve tejfelszőke haját tekintve könnyű elsiklani az őszbe fordulás felett.

Jópofa volt a John Mitchell beszállását érintő sztori is, aki meg, mint kiderült, anno a meghallgatásán idősebbnek hazudta magát, hogy ki ne hulljon a rostán – és milyen jól tette, játéka ma is pillére a zenekarnak. Nem mellesleg soundja, stílusa is felismerhető, azonosítható. A dallamvilágában érzésem szerint megbúvó Pink Floyd-hatásokat mindig sikerült kellően a háttérbe szorítani, ez itt is legfeljebb rövid szólóbetétjében villant meg leginkább. Az oldott hangulatra jó példa volt az a momentum is, amikor az Equation (The Science Of Magic) előtt Wilson még egy jó kis wall of deathre is felkérte a nagyérdeműt, ami ebben a közegben nyilván csak addig volt reális, ameddig Mózesként pár lépésnyi folyosót nyitott a közönségbe, amit utána ő maga vett birtokba a színpadról leugorva, hogy a dalt (az új album talán legjobbját) így, a közönség között, a nézőtéren énekelje végig.

Kiváló koncert volt, sok évet még nekik, és sok ilyen találkozást nekünk!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)