Shock!

május 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Therapy?: Troublegum

Ma már talán hihetetlennek tűnik, de volt idő, amikor az MTV (mármint a Music Television, nem a Magyar Televízió) nem kizárólag azzal foglalkozott, hogy valóságshow-kat, bugyuta vetélkedőket, még ostobább sorozatokat és egyéb szemetet zúdítson szerencsétlen nézőkre, hanem megpróbált – elnevezéséhez híven – igazi zenetévéként funkcionálni. Nem mondom, akkor is rengeteg szemetet nyomtak le az emberek torkán, viszont ha igazán szemfüles voltál, elkaphattál olyan műsorokat, amikben valóban jó zenékkel lehetett találkozni, és nem is kizárólag csak a Headbangers Ballban. Nekem például volt egy kedvelt műsorom, a nevére már a fene sem emlékszik, amit általában reggel fél hét és fél nyolc között nézegettem, és arra pont jó volt, hogy a gimi előtt egész napra való adrenalinlökettel lássam el magam, mintegy kávé gyanánt.

megjelenés:
1994. február 7.
kiadó:
A&M
producer: Chris Sheldon

zenészek:
Andy Cairns - ének, gitár
Michael McKeegan - basszusgitár
Fyfe Ewing - dobok

játékidő: 45:39

1. Knives
2. Screamager
3. Hellbelly
4. Stop It You're Killing Me
5. Nowhere
6. Die Laughing
7. Unbeliever
8. Trigger Inside
9. Lunacy Booth
10. Isolation
11. Turn
12. Femtex
13. Unrequited
14. Brainsaw

Szerinted hány pont?
( 39 Szavazat )

Nagy csomó fontos dologgal itt szembesültem először: itt mondták be, hogy generációm legnagyobb bálványa egy vadászpuskát vett a szájába, és szétlőtte a fejét, itt hallottam, ahogy egy láthatóan roppant dühös rasztahajú fazon azt üvölti, hogy „Fuck you, I won't do what you tell me!", és első ízben itt láttam azt a triót is, akikből először csak annyit jegyeztem meg, hogy a nevük végén kérdőjel van, és egy energikus nótát nyomtak, ami egyszerre volt punkos, metalos és valami rohadtul slágeres. Mondanom sem kell, egyből elkapott a dolog, és mivel innentől kezdve majd' minden nap felbukkantak, nem volt nehéz megjegyeznem sem a nevüket, sem pedig a dal címét: Therapy? és Screamager.

1994-et írunk, Kurt Cobain néhány hónapja már halott, ám a grunge még tartja magát – köszönhetően elsősorban a Soundgarden Black Hole Sunjának és a Superunknown mindent elsöprő sikerének –, ám szép lassan visszavonulót fúj, és olyan új megasztárok kezdik felütni borzas fejüket, mint a Green Day, az Offspring, és velük együtt még ezernyi banda a napfényes kaliforniai punknak csúfolt színtéren. Változnak hát az idők, amit az is jelez, hogy az amerikai undergroundban mind nagyobb szerepet töltenek be az olyan ultradühös, nemritkán politikai-társadalmi problémákat feszegető csapatok, mint a Rage Against The Machine, a Biohazard vagy épp a Helmet. Az öreg kontinensen azonban ez még nem érződik annyira, továbbra is torát üli az alternatív muzsika, aminek élére ekkoriban áll a Radiohead, és a rádiókból csak úgy dől kifelé az egyszerre szutykos és dallamos rockzene, ami előtt vitán felül a Nirvana tárta szélesre a kapukat. Ebbe a közegbe robban be (legalábbis Európában) ez a voltaképpen sehová sem tartozó három fazon, akik zenéjükben egyesítik a punk/noise rock zaját és fésületlenségét a Helmet-féle fémes riffeléssel, és szövegeikben egyszerre jelenik meg a grunge világfájdalma és magánya, a punk agressziója, és az alternatív zene intellektualitása. Ráadásul a zenei szempontból senki földjét jelentő Észak-Írországból jönnek, és úgy néznek ki, mintha három járókelőt random módra összevadásztak volna az utcáról, hogy aztán a kezükbe hangszereket adva várják, mi sül ki a dologból. Andy Cairns énekes/gitáros ugyanerre a kívülálló attitűdre utalt, amikor egy későbbi interjúban így mutatta be a csapatot: „Nézz meg minket, hát így néznek ki az igazi rockzenészek?!? Itt vagyok mindjárt én, ezzel a sátánista Teddy mackó kinézetemmel, vagy Michael, aki meg úgy fest, mint egy kiskamasz egy tök idétlen szemüveggel a fején, amit egy nagyobb gyerektől csórt el. És akkor itt van még Fyfe, aki... aki például most sincs itt, és biz isten, ha rajta múlna, valószínűleg még a fotókon is háttal állna."

Pedig a Therapy? a Troublegum megjelenésekor már nem ismeretlen név Európában: ír nyelvterületen néhány éve alternatív hősökként tisztelik őket, köszönhetően a '90-es évek legelején kiadott két noise/punk rock (kis)lemeznek (Babyteeth, Pleasure Death), amik nem csak arra jók, hogy megvessék a lábukat a kontinentális Európában, hanem arra is, hogy leszerződtesse őket az A&M. Akik (a többi major kiadóhoz hasonlóan) annyi bőrt akarnak még lenyúzni erről a grunge/alternatív rókáról, amennyit csak lehet. A '92-ben kihozott Nurse be is váltja a hozzá fűzött reményeket, legfogósabb tételei (Nausea, Teethgrinder) gond nélkül underground slágerekké válnak, a kritikusok hozsannáznak, és a hírük egész Amerikáig elér. Az anyagból szép lassan elfogy vagy százezer példány, mire az A&M vérszemet kap, kiprésel a trióból egy igazi slágertémát, aminek a kedvéért külön EP-nek adnak ki (Shortsharpshock), csak hogy minél előbb lehessen kaszálni. Ez lesz a már hivatkozott Screamager, és a dallamosan agresszív gitártéma Andy önironikus soraival („with a face like this I won't break any hearts") egy egész nemzedéket kap telibe. A dal a kilencedik helyig mászik az angol slágerlistákon, a csapat fellép a milliók által bámult Top Of The Popsban, eljut Japánba, az Államokban pedig két nagy kedvencükkel, a Jesus Lizarddal és a Helmettel is együtt játszhatnak.

Megvolt tehát az új himnusz, már csak egy rendes lemezt kellett köré felépíteni, amiről mindenki tudta, hogy – hacsak nem csesznek el valamit - a csapat számára a nagy áttörést fogja elhozni. Azt viszont nem sokan gondolhatták, hogy a Troublegum egy ennyire ihletett anyag lesz, egyesítve mindent, ami addig jó volt a Therapy? zenéjében, de minden korábbinál fogósabban tálalva. A lemezcím tökéletesen mondta ki a lényeget: hiába szóltak a dalok többnyire magányról, frusztrációról, elidegenedésről, őrületről, elcseszett párkapcsolatokról, mindenféle hasonló szarságról, hiába volt alapjaiban sötét a muzsika, ha mindezt olyan dallamokba csomagolták, amik rágógumiként ragadtak a hallgató fülébe. Ezt jelzi az is, hogy a kiadó a már jól ismert Screamageren túl további öt dalnak szavazott bizalmat, vagyis mind single-ként kihozhatták őket, mind klipet készíthettek hozzájuk. Ezek között ott volt természetesen a lemez legnagyobb slágere, a Die Laughing, amelynek kitörölhetetlen „I think I've gone insane / I can't remember my own name / I think I've gone insane" refrénjét fiatalok tízezrei üvöltötték teli torokból a különböző rockbulikban és koncerteken. Továbbá olyan darabok, mint az alig két és fél perc alatt elreszelt energiabomba Nowhere, az agresszív Trigger Inside, vagy a Turn, amely pedig pulzáló basszusával és fifikás gitártémájával vált a rajongók kedvencévé. A sorból természetesen nem maradhatott ki az album egyetlen feldolgozása, a Joy Division-féle Isolation sem, amit jócskán bedurvítottak, miáltal még az eredetinél is jóval elkeseredettebbé vált.

De mindez tényleg csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen kis túlzással bármelyik másik számot is kiválaszthatták volna, mindben megvolt a szükséges sláger-potenciál. Ott van mondjuk az egyik legfőbb koncertkedvenc, a mindenből kiábrándult Stop It You're Killing Me, aminek nyitósora az egész lemez mottója lehetne: „The world is fucked and so am I...", vagy a sakálvokállal kísért fémes Hellbelly. És ne feledjem azt sem, hogy a lemez zeneileg tán legsúlyosabb tételében, az Unbelieverben nem más tolta a szétcsúszottságában is fogós szólót, mint a csapat nagy barátja, a helmetes Page Hamilton. Persze azért – növekvő dallamosodás és letisztult dalszerkezetek ide, rövidebb számhosszak oda – a jó északír huligánok nem tagadhatták meg magukat: a punk rock hatás bizony kitörölhetetlenül ott bujkál az egész anyag hátterében, és az olyan számokban, mint a pattanásig feszülten nyitó Knives, a teljesen őrült Unrequited, vagy épp a zárásképpen még hatalmasat belénk rúgó Brainsaw (a végén a teljesen hamis You Are My Sunshine-betét zseniálisan gunyoros) totál kendőzetlenül tör elő.

A zenészek mindegyike élete legjobb teljesítményét nyújtja, de mindenképp ki kell emelni Fyfe Ewing-ot, aki túlzás nélkül zseniálisan dobolta végig nemcsak a lemezt, hanem teljes Therapy?-beli pályafutását, habitusához illőn a legkevésbé sem hivalkodóan, viszont hatalmas érzéssel és aggyal. (Ebből a szempontból szinte a helmetes John Stanier ikertestvérének tekinthető, még a kissé túl éles pergőhangzás is közös bennük.)

A '94 februárjában kihozott Troublegum hatalmas sikere – ötödik hely a brit listákon, több mint egymillió eladott lemez világszerte, menő turnék, fellépés a Readingi és a Doningtoni Fesztiválokon – talán még magát a Therapy?-t is meglepte, egyben meg is ijesztette. (Ismertségükhöz csak egyetlen érdekes adalék: az éppen ekkoriban kiadott, a mindenható Black Sabbath előtt tisztelgő Nativity In Black albumon épp a Therapy?-t érte az a megtiszteltetés, hogy Ozzy Osbourne énekével kísérve előadhatta az Iron Mant.) Kivédhetetlen volt hát, hogy csúszni kezdjen talpuk alatt a talaj, Andy Cairns egyre inkább rákapott a drogokra, Fyfe pedig mind kevésbé tudta elviselni a megnövekedett és számára mindennél terhesebb népszerűséget. Andy: „Akkoriban elhittük magunkról, hogy kibaszott rocksztárok vagyunk, ami nem is meglepő. Mert hát könnyen megszédül az ember, ha mindenhonnan azt hallja, hogy ő a következő nagy dobás, aki újra feltalálta az elektromos gitárt. Emellett mindenféle magánéleti válságokat is sikerült begyűjtenünk, válások, veszekedések, miegymás, én pedig egyre jobban úgy éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a depresszió. Ekkoriban nyúltam először kokainhoz, illetve kipróbálni már korábban is próbáltam, de ekkortájt használtam először rendszeresen. A drogoktól persze feldobódtam, és Michaellel elkezdtünk ész nélkül bulizni, pláne a véget nem érő turnék alatt. A turnék sokszor az emberek legrosszabb énjét hozzák elő. Fyfe sosem tartott velünk, ő egyszerűen nem olyan arc, inkább otthon maradt, olvasott, filmeket nézett, és gyakorolt. Állati sokat gyakorolt. De ettől az egésztől egyikünk sem lett boldogabb."

És ennek, mármint a boldogság hiányának nem is lehetne jobb bizonyítéka, mint következő lemezük, a '95-ös Infernal Love, amely elődjénél sokkal sötétebb, tüskésebb, mogorvább anyag lett, annak ellenére, hogy olyan új elemek is megjelentek zenéjükben, mint a cselló vagy a szaxofon. A Pokoli Szerelem szerintem ugyancsak zseniális anyag, de én is elismerem, hogy sokkal többször és szívesebben hallgatom a Troublegumot, mint éjfekete utódját. Ráadásul ez lett az a lemez, ami lezárt egy korszakot a Therapy? életében, ugyanis a népszerűséget mind terhesebbnek érző Fyfe '96 legelején nem bírta tovább, és elköszönt társaitól. Minden bizonnyal azért, hogy életét remeteként élje, legalábbis zenei szempontból sajnálatos módon semmi érdemlegeset nem művelt kilépése óta, egészen az idei évig, amikor is felbukkant a Wildhearts-os Ginger legújabb (tripla) szólólemezén.

A Therapy? pedig az elmúlt másfél évtizedben is rendületlenül ontja magából a jobb-rosszabb lemezeket, hogy bekeményítve, hol ellanyhulva kicsit, legutóbbi anyaguk, az A Brief Crack Of Light például nem is sikerült rosszul, az azonban vitán felül áll, hogy már soha nem fognak olyan remekművet készíteni, mint a Troublegum. Botorság is lenne ilyesmit várni tőlük, hiszen az akkor – sok minden más mellett - a '90-es évek elejének izgága közhangulatát is magába foglalta, visszavonhatatlanul és megismételhetetlenül. Jól is van ez így.

 

Hozzászólások 

 
+2 #10 cápaidomár 2016-01-25 03:04
A borító már gyerekkoromban totál belém égett. A másik ilyen a Ministry The Dark Side Of The Spoonja, csak egy "kicsit" később. Ha majd arról is lesz cikk, leírom oda is. :-)
Idézet
 
 
+2 #9 wovbagger 2012-10-10 14:14
"akkor is rengeteg szemetet nyomtak le az emberek torkán..." - ez 1994 után fokozódó ütemben igaz, de a megelőző évekre nem. (emlékeim szerint) nagyjából ettől az évtől kezdett el lassan megfoghatatlan-kásássá válni az MTV kínálata, mikortól elkezdtek időt foglalni maguknak a csatorna kínálatában az időrabló és fölösleges műsorok: híradó, orrba-szájba tolt riportok, zenei listák, nyáron a folyamatos "innen is közvetítünk, de frankó"-jellegű riportázsok, vetélkedők (bár a Ray Cokes Show első 2-3 évada még szórakoztató és ötletes volt, de kásőbb már nagyon nem).
Idézet
 
 
+2 #8 neal and jack and me 2012-10-09 11:19
Idézet - Equinox:
Idézet - neal and jack and me:
hihetetlenül unalmas, nokedli zenekarnak tartottam mindig... nagyon szar zene szerintem :)

A nokedli rendkívül finom, jóféle paprikás szósszal (meg magával a paprikással), szóval ezt vegyem dicséretnek?


igen, persze, annak szántam :))
Idézet
 
 
+4 #7 Equinox 2012-10-08 20:25
Idézet - Nagy Andor:
Idézet - Equinox:
Teljesen váratlanul kapott el ez a lemez, nagyon szeretem. Csupa sláger, pofátlanul az arcodba tolva. Nagyszerű anyag! Évek óta nem hallgattam, de ma reaktiválom :) Kösz a cikket! Csak azt nem értem miért most klasszikushock ez? Mert mostanság lett nagykorú?


Semmi különösebb apropója nincs, csak úgy jött. Meg amúgy is, egy klasszikusról bármikor érdemes megemlékezni.:)

Ja, értem, jó is, h nem olyan kiszámítható a rovat, h mindig csak jubiláló alapművekről írtok. Nem is kérdem, mi lesz a következő, legyen meglepetés
Idézet
 
 
+12 #6 Nagy Andor 2012-10-08 20:04
Idézet - Equinox:
Teljesen váratlanul kapott el ez a lemez, nagyon szeretem. Csupa sláger, pofátlanul az arcodba tolva. Nagyszerű anyag! Évek óta nem hallgattam, de ma reaktiválom :) Kösz a cikket! Csak azt nem értem miért most klasszikushock ez? Mert mostanság lett nagykorú?


Semmi különösebb apropója nincs, csak úgy jött. Meg amúgy is, egy klasszikusról bármikor érdemes megemlékezni.:)
Idézet
 
 
+4 #5 Equinox 2012-10-08 18:49
Idézet - neal and jack and me:
hihetetlenül unalmas, nokedli zenekarnak tartottam mindig... nagyon szar zene szerintem :)

A nokedli rendkívül finom, jóféle paprikás szósszal (meg magával a paprikással), szóval ezt vegyem dicséretnek?
Idézet
 
 
+9 #4 Equinox 2012-10-08 16:33
Teljesen váratlanul kapott el ez a lemez, nagyon szeretem. Csupa sláger, pofátlanul az arcodba tolva. Nagyszerű anyag! Évek óta nem hallgattam, de ma reaktiválom :) Kösz a cikket! Csak azt nem értem miért most klasszikushock ez? Mert mostanság lett nagykorú?
Idézet
 
 
+8 #3 Chris92 2012-10-08 16:01
Egy újabb remek cikk és egy anyag amit úgy látszik sürgősen pótolnom kell.
Idézet
 
 
-26 #2 neal and jack and me 2012-10-08 13:41
hihetetlenül unalmas, nokedli zenekarnak tartottam mindig... nagyon szar zene szerintem :)
Idézet
 
 
+9 #1 Mr.Bronson 2012-10-08 13:03
Újabb nagyszerű cikk,köszönjük! Nagy kedvencem a Therapy?,csak azt nem értem miért nem ismerik és szeretik többen? :) Bár nálam az Infernal Love az alap album,talán pont azért mert sötétebb a Troublegum-nál,viszont ugyanakkora slágerek vannak rajta...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.