Shock!

A barcelonai Redshark jellemzően olyan csapat, hogy valójában semmi újszerű vagy igazán különleges nincs a zenéjükben, mégis bárkinek jó szívvel merem ajánlani őket, aki kedveli az old school, mindenféle „egyrészt-másrészt" nélküli metált. Sőt, azt kell mondanom, hogy a banda még tavaly megjelent második albuma számos régi nagyság jelenlegi teljesítményére ráver egy kört, mert telepakolták erős dalokkal.

Ez itt most az az eset, ahol különösebben magyaráznom sem kell, milyen is a zene. A Redshark stílusát az Iron Maiden és a thrash közös metszete adja ki, és többé-kevésbé az egész lemezen ragaszkodnak is ehhez a vegyülethez. Néhol persze akadnak másféle kikacsintások is – kis Priest itt, kis Accept ott, némi amerikai power metal fűszer amott –, de már a nyitó címadó is tökéletesen szemlélteti, mire számíthatunk ebben a 41 percben. A sodró power/thrash/speed-riffelés és Pau Correas remekül megformált énektémái egyből megadják az alaphangulatot: itt már csak az arányok miatt is a modern kori – értsd: Bruce Hall-érás – Agent Steel ugrik be az embernek, de a maidenes basszuskiállás és a szólók utána helyből másfelé repítik a hallgatót. Nagyon erőteljes, nagyon megnyerő, és a folytatás is hasonlóan élvezetes.

Talán ez egyébként a legjobb meghatározás a Redshark zenéjére: hogy szórakoztató. A spanyolok nem akarják újból feltalálni a kereket, viszont zsigerből érzik ezt az irányt, és tudnak dalokat írni. Ráadásul a lemezt hallgatva nem támad az embernek az a kellemetlen uncanny valley-érzése sem, ami miatt mondjuk a Tailgunner hallatán abszolút nem tudok lelkesedni. Ezeknek a daloknak egyszerűen próbateremszaguk van.

A banda legnagyobb erőssége egyértelműen Correas, aki néhol megtévesztően dickinsonos dallamokat hoz, ám öblösebb, egy fokkal karcosabb a torka Bruce-nál, és végig uralja a lemezt. Amit a tempóit tekintve is nagyon maidenes Fire Raidersben, a címéhez méltó Rip Your Bonesban vagy a szintén Harris & Co.-feelingű, de bontásos, érdekes verzéinek köszönhetően mégis frissen ható The Chase-ben produkál, igazi csúcsteljesítmény. Nem lepne meg, ha később mások is felfedeznék...

Mint fentebb írtam, igazából az egész lemez jó, egészen minimális üresjárattal sikerült lehozniuk a műsort: az acélosan betonozó, remek szólókkal megpakolt Place For Disgrace, a thrashes riffelésű, csordavokálos refrénnel operáló Your Last Breath, netán a legspeedesebb, ám mégis irgalmatlanul fogós Fight The Rules Of Power egyaránt baromi jól sikerültek. Kiválóan is szól a lemez, úgyhogy tényleg hallgasd meg, ha a fentiek alapján úgy érzed, van itt keresnivalód. Egy plusz féllel a jó dalok és a banda általános szimpatikussága miatt meg is toldom az értékelést.

A kissé bugyuta borító ne tévesszen meg, ez egy nagyon fasza metállemez!