Shock!

Amikor a thrash metal legjobban sikerült visszatérései kerülnek szóba, valahogy mindenki hajlamos elfeledkezni a Paradoxról. Pedig a hőskorban mindössze két nagylemezig jutott német zenekar 2000-ben egy igen huszáros comebackkel rukkolt elő. A Collision Course ma is bárkivel szemben megállja a helyét, a banda pedig azóta is aktív a gitáros/énekes/főnök Charlie Steinhauer irányításával. Igaz, meglehetősen a radar alatt mozogva dolgoznak, aminek köszönhetően kicsit mi is belealudtunk ebbe a még 2025 májusában megjelent lemezbe. Viszont mindenképpen érdemes róla szót ejteni, már csak azért is, mert Charlie régi harcostársának, barátjának, Axel Blahának állít vele emléket.

Az anno már a Paradox alapításában is részt vett, majd az első két, illetve a Mysterium előtti utolsó két lemezen szerepelt dobos 2023-ban, önkezével vetett véget életének, Charlie pedig neki szentelte a teljes korongot. Az egyes szám harmadik személy teljes mértékben indokolt is, hiszen ez a legelső dalcsokor, amit Herr Steinhauer már teljes egészében egyedül rögzített. Nem csak egymaga énekelt, basszusozott és gitározott fel mindent, de még a dobokat is ő programozta, szóval – bár eddig is ő volt a csapatban a főnök és kreatív agy – most tényleg mindenért egy személyben tehető felelőssé. Általában nem túl jó előjel az ilyesmi, de a Mysterium így is jól illeszkedik a diszkográfiába, még úgy is, hogy azért kétségtelenül nem ez a legerősebb anyag, ami Charlie keze alól valaha kicsusszant.

A zene amúgy akár tipikus Paradoxnak is nevezhető, szóval megvan benne minden rájuk jellemző stíluselem, kezdve a tök jellegzetes riffeléstől egészen a kellemesen ismerős, bár kicsit talán tompa hangzásig. Charlie énektémái is hozzák a szintet, de összességében mégis azt érzem, hogy az utóbbi húsz év viszonylag kis kilengéseket mutató lemezeinek sorában ez inkább csak középmezőny. És nem azért, mert dobgépes – szerintem csodálkoznánk, ha kiderülne, mennyi legendás dobos által „felütött" cucc ilyen valójában... –, hanem azért, mert kevés az igazán fogós, karakteres, emlékezetes dal. Ráadásul Charlie hajlamos kicsit túl is írni az anyagait, és most is soknak érzem azért ezt a majdnem teljes egy órát.

A lemezt nyitó Kholat viszont ettől még tök jó, egyébként pedig azt a sztorit dolgozza fel, amikor a Szovjetunióban kilenc diák vesztette életét egy hegyen, amivel kapcsolatosan még a KGB és a jeti is felmerültek lehetséges tettesként. Tetszik a mechanikus zajokat is bedobó, villámgyors riffeléssel operáló One Way Ticket To Die, meg a végén a sejtelmes Demon God is, az Axelnek dedikált, rövid instrumentális szösszenet, Grief pedig nyilván megindító. A címadó meg simán hozza a lemez legdallamosabb és egyben legjobb refrénjét, ami még úgy is azonnal fülbe ül, hogy Charlie gitárosként jóval magasabb ligát képvisel, mint énekesként. Ha több ilyen dal lenne a Mysteriumon, mégis lelkesebb lennék, mert ebben a formában a lemez inkább csak kisebb dózisokban működik jól. Remélem azért, hogy idővel Charlie ismét talál társakat maga mellé, és némi új energia bepumpálásával a következő lemez erősebb lesz. Aztán ki tudja, hátha élőben is újra kedve támad játszani az öregnek, 2009-óta ugyanis mindössze egyetlen egyszer állt fel a deszkákra. Szerintem vagyunk páran, akik szívesen megnéznénk.