Shock!

Ahogy a '60-as években mindenkinek megvolt a maga kedvenc beatle-je, a következő évtizedben a rockrajongók között már az volt a fő kérdés, vajon ki a legmenőbb a KISS négy maszkos figurája közül. Sokak szerint vitának helye sem lehetett, hiszen Spaceman karakterét alakítva Ace Frehley maga volt a megtestesült rocksztárság, így szó szerint egy egész gitárosgenerációra volt felbecsülhetetlen hatással. Egyszerű, de végtelenül feelinges, dallamos gitárjátéka hallatán, meg persze a zenekar monumentális színpadi show-jának hatására, később szintén világszerte ismert gitárossá váló kölykök egész armadája ragadott hangszert.

Nekem mindössze egyszer, 1997-ben adatott meg, hogy élőben láthassam, méghozzá a maszkos KISS újjáalakulását követően, a Petőfi Csarnok szabadterén, de 15 éves fejjel rám is óriási hatással volt az a koncert. Bár később sokan kissé lesajnálóan szóltak a zenekar aznapi teljesítményét illetően, számomra azzal a bulival ágyaztak meg az azóta is tartó szerelemnek. Mezei érdeklődőként érkeztem, rajongóként távoztam. A tragikus hirtelenséggel elhunyt gitárosra most a Love Gun lemez megidézésével emlékezünk.

Közismert tény, hogy a KISS számára az igazi áttörést érdekes módon nem egy stúdiólemez, hanem az idén éppen ötvenéves koncertanyag, az Alive! hozta meg. Ezzel kapásból a sztratoszférába katapultáltak, és kezdetét vette egy arany- és platinalemezekben bővelkedő, évtizedeken át tartó sikerkorszak. A háttérben viszont már ekkor is komoly drámák zajlottak, a belső feszültség pedig megállíthatatlanul nőtt. A zenekar gyakorlatilag két részre szakadt: egyik oldalon állt a Stanley/Simmons páros, akik között ugyan szintén felmerült egy csomó súrlódás és sértődöttség, mégis igyekeztek tudatosan építeni a zenekart, míg velük szemben a dobos Peter Criss és Ace Frehley egyre mélyebben lavírozták bele magukat a rocksztárság kimaxolása nyomán szép lassan őket elnyelő futóhomokba. Kifelé azonban ebből semmit sem lehetett érzékelni. Egyfelől Ace és Peter, minden függőségük ellenére, még mindig funkcionáltak, másrészt pedig a zenekari gépezet végtelenül profin kendőzte el a problémákat – ha kellett, akár kisegítő zenészek bevonásával.

Az Alive! 1975-ös sikere után a zenekar jó érzékkel ütötte a tűzforró vasat: 1976-ban rögtön két nagylemezt is piacra dobtak. Az elsőként, már márciusban megérkezett Destroyer a banda addigi messze legjobb listás helyezéseit hozta, és az idők során végül dupla platina státuszba emelkedett. Novemberben aztán a Rock And Roll Over – bár leheletnyivel rosszabbul szerepelt a listákon, mint elődje – szintén tartotta a szintet. Így fordultak rá tehát az 1977-es évre, és rajtuk kívül senki sem tudta, hogy a zenekar egyértelműen széthullóban van. Stanley a folyamatos csajozás ellenére komoly önértékelési és magánéleti válsággal küzdött, Simmonst látszólag jobban érdekelte más muzsikusok – például George Lynch vagy a Van Halen-tesók – menedzselése, mint a KISS, Ace és Peter Criss pedig nyakig merültek a partizásba. Az 1977. június 17-én megjelent Love Gun mégis óriási siker lett, amely még magasabbra repítette a bandát az eladási listákon, az Egyesült Államoktól Németországig, mint amire korábban bármikor példa lett volna.

Ráadásul, bár a zenekarból való kiebrudalása ekkor még váratott magára, ez a lemez lett tulajdonképpen Peter Criss dobos hattyúdala, így rocktörténeti szempontból is kiemelt fontosságú. A piálás miatt egyre megbízhatatlanabb Peter ugyan hivatalosan részt vett még a következő két stúdióanyag, a Dynasty és az Unmasked elkészítésében, az igazság azonban az volt, hogy a két korongon együttvéve is mindösszesen egyetlen egy dalban, az általa énekelt Dirty Livin'-ben hallható a játéka. A Love Gun nagyját viszont még ő dobolta fel, a Hooligant pedig énekli is. Mivel ehhez még ott a lemezen a Frehley mikrofon mögötti debütálását jelentő Shock Me is, a Love Gun volt az első KISS-megjelenés, amelyen mind a négy tag szólóénekelt egy-egy dalt. Látszólag tehát minden rendben ment a csapat háza táján, valójában azonban kizárólag Stanleyre és Simmonsra hárult gyakorlatilag minden meló. Ráadásul ők is épp fasírtban voltak egymással, így, míg korábban kifejezetten gyakran írtak közösen, a Love Gun alapjait azok a demók jelentették, amelyeket külön-külön, egyedül dolgozva vettek fel. Gene Simmons: „Régebben Paul és én közösen dolgoztunk a dalokon, amikhez néha Ace és Peter is hozzátett ezt-azt. Mikor lemezt készítünk, mindig rengeteg témánk van. Sokszor annyi, hogy elég lenne 2-3 albumra is. Mindig komoly feladat, hogy ezeket átválogassuk, kiszedjük közülük azokat, amik a legjobban illenek az adott lemezre, mert minden albumunknak saját identitása van."

Stanley később, önéletrajzában arról vallott, hogy teljesen egyedül hagyták a Love Gun megírásakor, mivel úgy érezte, Gene Simmons a dalok helyett inkább azzal foglalkozik, hogy az akkor még teljesen ismeretlen Alex és Eddie Van Halen körül legyeskedjen. Ennek ellenére Simmons vastagon kivette a részét a dalszerzésből, épp csak ebbe nem vonta be igazán Stanley-t: helyette Alex és Eddie segítségével vette fel a Christine Sixteen és a Got Love For Sale demóját. Persze a tesók által feljátszott változatok hivatalosan sosem jelentek meg (a YouTube-on azért meg lehet őket találni), Simmons viszont ragaszkodott hozzá, hogy a KISS hangról hangra újravegye a dalokat saját tagságával. Mindeközben Paul is elvolt a saját ötleteivel. Paul Stanley: „A Love Gun címadója teljes egészében a repülőgépen pattant ki az agyamból L.A.-ből New Yorkba menet, beleértve a zenét, a szöveget és a dallamot is. Lenyűgözőnek találtam a dolgot, ugyanis nagyon ritkán esett meg velem hasonló. A szerelem fegyverének ötletét a The Hunter dal Albert King-féle verziójából loptam. Mire földet értünk, készen is álltam, hogy feldemózzam."

Stanley a szám rögzítéséhez egy meg nem nevezett dobos ismerősét kérte fel, a felvétel pedig az Electric Ladyland stúdióban zajlott. Mivel semmin sem spórolt, saját bevallása szerint a végeredmény annyira jól szólt és olyan jól sikerült, hogy később már nem is tudott elszakadni tőle, a „rendes" felvételek már csalódást okoztak neki. Pláne, hogy Peter Criss ekkoriban már nem állt éppen a helyzet magaslatán, ami a Love Gun vele a dobok mögött történt újravételén is egyértelműen megmutatkozott. Stanley: „Noha a Love Gun lemezre került változata a demóverzió hasonmása volt, Peter képtelen volt összehozni a lábdobtémákat. Miután feljátszotta a sávjait, kénytelenek voltunk megkérni egy másik dobost (az ő személye szintén ismeretlen – K.G.), hogy felvegye helyette a lábdobokat."

Hasonló gondok szerencsére Ace-szel még nem akadtak, ő szimplán csak túltolta az önpusztítást, de amit kellett, azt még hozta a stúdióban. Stanley: „Akkoriban iszonyú népszerűek voltunk: egy felmérés szerint az Államokban a KISS számított a legnépszerűbb zenekarnak, megelőzve olyan bandákat, mint a Led Zeppelin vagy az Aerosmith. A közönségszavazásokon Ace és Peter sorra végeztek az első helyen a kedvenc gitáros és kedvenc dobos kategóriákban. Közben viszont a közönségnek fogalma sem volt róla, hogy nagyon komoly gondok vannak velük, sokszor még a saját témáikat sem bírták eljátszani. És igen, Ace-ből valóban lehetett volna világklasszis gitáros, ha nem teszi tönkre magát a piával és a drogokkal."

A zenekari egységet eddigre már egyértelműen megbontó széthúzás ellenére az Eddie Kramer producerkedése mellett a Record Plant stúdióban, 1977 májusában, mindössze bő három hét alatt összerántott Love Gun még KISS-mércével mérve is hatalmasat robbant: már elővételben több mint egymillió példányt adtak el belőle, azaz már azelőtt platina státuszba került, hogy megjelent volna – akárcsak elődje, a Rock And Roll Over. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a lemez megjelenésével egyidejűleg a Marvel piacra dobta az első KISS-képregényt is, amiből nyolcszázezer példány talált gazdára, így a kiadó valaha megjelent egyik legsikeresebb füzetévé vált. És mivel a KISS-ről beszélünk, természetesen nem hiányozhatott a kollaborációból a teatralitás sem: míg az átlagos képregények fekete tintával készültek, a KISS-ét vörössel nyomták, amibe a tagok saját vérét is belekeverték. Bár ez leginkább csak városi legendának tűnhet, a Love Gun remaszterizált kiadásának fülszövege megerősíti a sztori valóságtartalmát. Gene Simmons: „Olyan ez, mint egy megvalósult álom. Mindannyian képregényeket olvasva nőttünk fel. Pár évvel később pedig itt egy képregény, ami már rólunk szól."

A Love Gun annak a Ken Kellynek a borítójába csomagolva jelent meg, akinek nevéhez a Destroyer is fűződik, egyébként pedig leginkább a fantasy műfajban alkotó művészként volt ismert. A lemezhez egy karton „szerelemfegyvert" is mellékeltek, hangsúlyozva ezzel a kiadvány identitását. Gene: „Sosem írtunk konceptlemezt, de mégis van általában egy közös vezérfonal, egy fő téma, ami összeköti a dalokat." Ez pedig a Love Gun esetében egyértelműen a szerelem és a szex. Már maga a cím és a borító is elég erős szexuális töltést hordoz a csapat lábai előtt heverő csajokkal – állítólag ekkoriban Stanley szervezett orgiát kifejezetten KISS-maszkos hölgyek részvételével is –, de a szövegek között is akad néhány kifejezetten pikáns. Az I Stole Your Love egy tipikus Ace-riffel robbatja be a lemezt, ami végig is kíséri a dalt, Stanley pedig egy szintén tipikusan KISS-es, azonnal fülbe ülő refrént ültet rá. A dal szólója ugyancsak védjegyzett Ace: minimalista, de önmagában is dúdolható, végtelenül fogós és ragadós.

A Christine Sixteen kapcsán több érdekesség is olvasható a csapat történetében. Az egyik szerint eredetileg Stanley akart ezen a címen dalt írni, Simmons viszont megelőzte őt. A legendárium szerint a dalban hallható néhány hangnyi zongorajáték is Gene keze munkáját dicséri, Eddie Kramer szerint viszont ő maga játszotta fel azt, miközben a Démon a háta mögül utasítgatta annak érdekében, hogy a végeredmény minél inkább olyan legyen, mintha egy ősember nyomogatná a billentyűket. Ma már nyilván nem menne át a szűrőn az idősebb férfiak kiskorú lányok iránti szexuális vonzalmával foglalkozó szöveg, 1977-ben viszont pont ezt választották felvezető maxinak, és a június 1-jén megjelent dalból annak ellenére hatalmas sláger lett, hogy bizonyos rádióadók csak este voltak hajlandók lejátszani, mások pedig egyenesen bojkottálták. A Got Love For Sale középpontjában Gene erőteljes basszusa áll, és természetesen a szólóének is az övé. A groove-os, húzós dal, röfögő basszushangzásával kissé eltér az első két tételtől, de a védjegyzett KISS-vokálok, illetve az akusztikus gitárok alkalmazása ezt is igazi slágerré teszik. A koncertrepertoárba mégsem tudta tartósan beverekedni magát.

Bár Ace-nek a Rock And Roll Overt leszámítva az összes lemezen szerepelt egy-egy dala, ezeket mindig valamelyik másik tag énekelte. Spaceman eredetileg most is Simmonsnak szánta a Shock Me énektémáit, a basszusgitáros azonban rábeszélte, hogy próbálkozzon meg velük saját maga. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy a Shock Me-ből emblematikus KISS-sláger lett. Azt pedig, hogy Ace énekesként is megállta a helyét, mi sem bizonyította jobban, mint hogy a következő évben megjelent szólólemezek tételei közül az általa énekelt Hello-feldolgozás New York Groove lett a legnagyobb közönségkedvenc. Ace énekesként pontosan olyan volt, mint gitárosként: semmiképpen sem kiemelkedően technikás, viszont nyers, de roppant feelinges. Talán elég annyit elárulnunk adalékként, hogy a Shock Me-t a stúdió padlóján fekve énekelte fel, mert épp úgy találta kényelmesnek. A dalt egyébként egy 1976-os színpadi baleset ihlette, amikor Frehley áramütést szenvedett a nyitószám alatt, így a koncertet 30 perccel el kellett halasztani. De azért persze nem mondták le.

A Tomorrow And Tonight témáját tekintve a Rock And Roll All Nite vagy a Shout It Out Loud kistestvére: ez is arról szól, hogy a munkában megfáradt kisember kiereszti a gőzt egy rock′n′roll buliban. Abszolút pozitív, életigenlő dal, ismét csak némi színesítő zongorázással. Stanley-t a refrének alatt, az 1984-ben tragikusan korán, mindössze 39 évesen, rákban elhunyt R&B énekesnő, Tasha Thomas és kolléganője, Hilda Harris támogatják meg, illetve Ray Thompson, aki a Village People-ben hosszú évtizedekig volt látható zsaruszerepében. A végeredmény több mint korrekt, ráadásul van benne egy nagyon hangulatos Ace-szóló is, a zenekar mégsem igazán hitt benne, így élőben sem került a repertoárba egyetlen alkalommal sem, egészen 2017-ig. Gene: „Nem akarjuk megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, kire szavazzanak. Mi csak szórakoztatni akarunk. Azt, hogy ha valaki megveszi a lemezeinket, eljön egy koncertünkre, akkor az jó dalokat, fogós dallamokat kapjon, amiket együtt tud énekelni velünk. Miért kellene megmondanom valakinek, mihez kezdjen magával, amikor sokszor még én magam sem tudom, hogyan irányítsam az életemet? Ha valaki azt mondja, tudja a választ minden kérdésre, azzal vigyázni kell, mert valószínűleg nem mond igazat."

A címadó 1977 júliusában kislemezen is kijött, és hamar az egyik legemblematikusabb KISS-dallá nőtte ki magát, ami a zenekar pályafutásának végéig a koncertprogram stabil része is maradt. Egy igazi, kitörölhetetlen refrénnel operáló klasszikus, amit több KISS-tribute is saját elnevezésének választott, itthon pedig szintén létezett egy Lovegun nevű banda, akik viszont saját nótákban utaztak. Érdekesség, hogy Stanley a hangszerelésen, az éneken és a gitározáson kívül a bőgőzést is magára vállalta benne. Emblematikus dalok ide, hatalmas gigaslágerek oda, ha szívünkre tesszük a kezünket, a KISS lemezein azért akadtak néha töltetlékek is. A Love Gunon a Peter Criss által énekelt Hooliganre osztották ezt a szerepet. Nem rossz persze ez a könnyed kis rock′n′roll, és nyilván akkoriban minden tizenéves teli torokból üvöltötte együtt Peterrel, hogy „I'm a hooligan, won't go to school again", viszont ennek ellenére kissé kilóg a lemezről, méghozzá lefelé.

Szintén ez a helyzet a Simmons-szerzemény Almost Humannel, a Love Gun utolsó, igazi KISS-száma viszont megint csak telitalálat. A Plaster Caster tökéletes KISS-sláger, Simmons tollából, ami később a csapat 1996-os MTV Unplugged lemezének is az egyik csúcspontja lett. Ace itt is hozza a saját stílusa szerint kicsit megtekert, de mégis szupermelodikus gitározást, ami rengeteget tesz hozzá a végeredményhez. Ráadásul a témája is a lemez koncepciójához illően pikáns, hiszen egy Cynthia Dorothy Albritton nevű művésznőről/grupiról szól, aki arról vált ismertté, hogy rockzenei celebritások vaginájáról, illetve erektált péniszéről készített gipszlenyomatokat. A Plaster Caster becenévre hallgatott hölgy gyűjteményéhez olyan alanyok adták a nyersanyagot, mint Jello Biafra vagy Jimi Hendrix. Az utóbbi péniszéről készült másolatot Cynthia halála előtt nem sokkal a reykjavíki múzeumnak adományozta, ahol ma is megtekinthető. Az idősebb korában Chicago polgármesterének is jelölt hölgy 2022-ben hunyt el. Stanley állítása szerint az ő megörökítésére viszont sosem került sor: „Ez a dal csak tisztelgés Cynthia előtt. Velem azonban sosem történt ilyesmi. Őszintén szólva, elég fájdalmasan hangzik, ráadásul sokkal jobb dolgokat is el tudok képzelni, amit egy erekcióval kezdeni lehet annál, mint hogy belemártsák egy adag fogászati gipszbe.″

A lemezt a The Crystalstól feldolgozott Then He Kissed Me zárja, amiben Stanley természetesen „she"-re módosította a szöveget és a címet is. Ahogy az első lemezen szerepelt Kissin' Time, úgy ez a feldolgozás is inkább csak időkitöltő, ami nagyjából a lemez levezetésére jó, összességében messze elmarad a sajt dalok színvonalától. Viszont ha megnézzük a lemez egyenlegét, a rajta található tíz tételből hét így is méregerős, így nem csoda, hogy nagykanállal zabálta a világ minden táján egyre terebélyesedő KISS Army legénysége. Mivel pedig a Love Gun megjelenésekor még az Alive!, a Destroyer és a Rock And Roll Over is frissnek számított, a KISS lett a legelső zenekar a világtörténelemben, akiknek egyszerre négy nagylemeze is ott virított az amerikai Top 100-as eladási listán.

A tagok az óriási példányszámok ellenére továbbra is azon az állásponton voltak, hogy igazi erejüket nem lemezeik, hanem az élő show, a koncertek mutatják meg, így természetesen a Love Gun megjelenését követő hónapban a KISS már útra is kelt. Stanley: „A Love Gun turnéja 1977 júliusában startolt, Kanadában. Először utazhattunk magánrepülővel egy komplett turné alatt. A gépünk egy légcsavaros Convair 280-as volt, ami a sajátos bútorzatnak köszönhetően leginkább repülő ószereshez hasonlított, és finoman szólva sem volt jó állapotban. Volt, hogy a levegőben egyszer csak azt láttam, lángok csapnak ki az egyik hajtóműből. Szóltam a stewardessnek, aki bement a kapitányhoz. A fickó hátrajött, kinézett az ablakon, és csak annyit mondott: ne törődj vele! Maga a turné egyébként gyerekjáték volt. Sok helyszínen plusz koncerteket is be kellett iktatnunk, és közben kitaláltuk, hogy ideje kiadni az Alive II-t is. Miért is ne, hiszen az első Alive is három stúdióanyag után jelent meg, most pedig már volt további három a tarsolyunkban." Gene: „Nem számított, hol vagyunk és kiknek játszunk, a zenekarból mind a négyen mindig a maximumot adtuk a színpadon."

A KISS 1977 decemberében aztán otthon is mennybe ment: három teltházas bulit adtak a New York-i Madison Square Gardenben. Stanley: „Akkor úgy éreztem, hogy végre elértem azt a szintet, amire mindig is vágytam. Nem is olyan régen még taxisofőr voltam New Yorkban. Egyik este elvittem egy párt a Madison Square Gardenbe, hogy megnézzék Elvis Presley-t, és emlékszem, ahogy megálltam ott, azt gondoltam: wgy nap majd az emberek majd azért fognak idejönni, hogy engem lássanak. Szóval olyan volt, mintha a Mount Everest csúcsán lettem volna. Hihetetlen időszak volt ez a zenekar számára." Az említett koncertek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a közönség számára is korszakalkotóak voltak: Scott Ian az Anthraxből vagy Dave „The Snake" Sabo a Skid Row-ból például bevallottan a madisonos bulik hatására döntötte el, hogy zenészként akarnak megélni.

Akkoriban olyannyira pörgött a brand, hogy az NBC csatornánál még egy velük készült filmben is láttak fantáziát bizonyos, így bepalizták a srácokat egy filmforgatásra. Természetesen a tagok egyikének sem volt fogalma a színjátszásról és a stáb sem állt éppen a helyzet magaslatán, így a Gordon Hessler által rendezett és Joseph Barbera producerkedése mellett elkészült KISS Meets The Phantom Of The Park kirívóan borzalmas lett. Ekkorra ráadásul már olyannyira rossz volt a hangulat a bandában, hogy a tagok a kamera előtt elnyökögött mondatokon kívül nem is beszéltek egymással. Ráadásul Peter és Ace annyira szart az egészre, hogy sokszor szó nélkül tűntek el a forgatási napokról. Több jelenetet is random, épp bevethető dublőrökkel a szerepükben kellett rögzíteni emiatt, Ace esetében ráadásul egy jelenethez csak egy fekete fickót tudtak leakasztani, ami meglehetősen érdekes eredményt hozott a filmvásznon. Minimális keresést követően ma is elérhető a neten a teljes mozi, ha valaki perverz élvezetekre vágyik.

Talán senki sem lepődött meg igazán, amikor Ace – még a filmforgatás alatt – bejelentette a többieknek, hogy ki akar szállni a zenekarból. Hogy elodázzák a klasszikus négyes felbomlását, a menedzsment agyából az a mentőötlet pattant ki, hogy a tagoknak szólólemezeket kellene készíteniük, amelyek ugyanazon a napon, azonos koncepció alapján készült borítókkal, egymásnak ajánlva fognak majd megjelenni. A látszat fenntartása, a mítosz életben tartása tehát mindennél fontosabb volt. Annak ellenére, hogy ekkorra Ace Frehley már meglehetősen szétcsúszott káros szenvedélyei miatt, az 1978-ban megjelent anyagok közül óriási meglepetésre végül az ő szólólemeze lett a legsikeresebb. De ez már egy másik történet.