Shock!

Ezt a cikket már leadtam és türelmesen várt a sorára, amikor is nem sok időbeli eltéréssel két hozzá kapcsolódó, rendkívül szomorú hír is érkezett. Az igazi tragédia természetesen Ace Frehley halála, amely még úgy is kissé váratlanul érte a színteret, hogy a gitáros köztudottan nem egészséges életmódjáról híresült el a hőskorban. Ugyanakkor az elmúlt tizenévben olybá tűnt, korábbi hibáiból tanulva és életét végül a helyes vágányra terelve sikerült összeszednie magát, amit kései szólópályája is igazolt. A színfalak mögött persze nem tudjuk, mi történt, de feltételezhetően régi zenésztársaival is tudták rendezni a régi nézeteltéréseket – azokat is, amelyek az alább tárgyalt időszak után keletkeztek. A másik, nem annyira tragikus, de több generáció számára kétségtelenül az év leglehangolóbb hírei közé tartozó történés a Music Television rolójának végleges lehúzása, amely ugyan már évek óta érett, de valahogy beleragadt a „tudtuk, de nem sejtettük″, azaz a levegőben lógó, de valójában soha be nem következő események kategóriájába.

Így aztán a régi MTV 1989-ben indult emblematikus, akár forradalminak is tekinthető műsorsorozatáról még inkább érdemes lenne összerakni egy átfogó Kultúrshock-cikket, mint amennyire az eredeti verzió írásakor gondoltam, mert minden bizonnyal baromi izgalmas története van. Ezt viszont biztosan nem én és nem most fogom elkövetni, de hátha valamelyik kolléga leüti a magas labdát.

Ortodox értelemben vett Shock!-aspektusból is érdekes lehetne, mert a sorozat indulása a rockzene aranykorának nevezett időszakkal is egybeesett, nem véletlenül került adásba az Aerosmith, a Poison, a Ratt, a Tesla, a Winger, sőt a Queensryche is az első időszakban. Ugyanakkor, ha végignézzük a teljes listát, nem feltétlenül érezni olyan tendenciát, hogy bármilyen aktuálisan népszerű stílust mindenáron erőltetni akartak volna, annak ellenére sem, hogy mondjuk a Nirvana fellépéséről készült felvétel vagy az Alice In Chains akusztikus albuma is kultikussá vált később. Elvégre sem a Pearl Jam, sem a Stone Temple Pilots koncertje nem jelent meg külön albumon akkoriban, sőt, a többséget nem adták ki hivatalos kiadványon. Ezzel együtt készült jó pár emlékezetes album, amelyek közül most azt a harminc évvel ezelőtt felvettet vesszük górcső alá, ami nemcsak elkövetőinek története szempontjából érdekes, hanem lényegében megágyazott annak a később gigantikussá terebélyesedett jelenségnek, amelyet a régi nagy bandák monumentális nosztalgiaturnéi révén ma is önfeledten élvezhet a nagyközönség (és némileg joggal kritizálhatnak a szkeptikus underground sznobok).

Igen, 1996-ban a maszkos KISS-é volt, ha nem is az első, de a legnagyobbat szóló reunion a rocktörténelemben, amely igazából eleve akkor kezdett történetből történelemmé átalakulni. Húsz-huszonöt-harminc éve nyomultak már, kezdtek idősödni és ezzel párhuzamosan legendássá válni vagy akár túlnőni saját magukon a Beatles utáni zenekarok, amelyek persze az évek során egyre több és több átalakuláson estek át. Ami a Paul Stanley és Gene Simmons által vezetett, immár tizenhárom éve maszk nélkül játszó csapatot illeti, ők éppen egy stabil, sőt sziklaszilárdnak tűnő felállásban játszottak már jónéhány éve, leszámítva Eric Carr dobos 1991-es, tragikusan korai halálát, de az ő helyére már sajnálatos betegsége alatt be kellett ülnie egy másik Ericnek, a Black Sabbathból és a Badlandsből ismerős Singer. Kellett, mert új lemezen dolgoztak, amely végül is a maszk nélküli korszak utolsó, egyben a teljes munkásság talán legerősebb, legütősebb anyaga lett. Bizony, ha van tradicionális megközelítésű, de már a grunge korszakban készült heavy metal album a Dehumanizer mellett, amelynek ebben a rovatban a helye, akkor az az 1992 májusában megjelent Revenge. Zseniális dalok találhatók rajta, amelyeket alaposan meg is turnéztattak, ennek korrekt lenyomata az Alive III koncertlemezen volt csekkolható.

De ezt követően gyanúsan nagy lett a csend a KISS körül. Hozzáfogtak ugyan egy új album készítéséhez az aktuális felállásban, sőt, az anyag el is készült, de a színfalak mögött már zajlottak egy másik, sokkal komolyabb projekt előkészületei. Mindeközben pedig megindult egy lájtosabb, úgynevezett KISS Convention turné, amelynek az volt a lényege, hogy akusztikus koncertekkel tűzdelt fan club összejövetelekre lehetett borsos árú jegyeket venni – innen egyenesen vezetett az út odáig, hogy a zenekar is csatlakozzon az Unplugged-művészek népes táborához. És hogy végül is kinek az ötlete volt, hogy erre az alkalomra hívják meg a maszkos felállás két másik oszlopos tagját, akiktől annó nem kimondottan baráti viszonyban váltak el, ma már nem sok jelentőséggel bír. Egyfelől biztosak lehetünk benne, hogy többen tulajdonítják maguknak a kezdeményezést, másrészt az ilyen dolgok, még ha kicentizett, tudatos marketing- és pénzügyi tervezés szerint jönnek is létre, a végén mindig alakulnak, tehát egy folyamat során jutunk a történésekig. Valószínűleg hónapokon át tartó komoly lemezcéges meetingek, ügyvédi és könyvelői egyeztetések, kihangosítós telefonos irodai hívások és személyes találkozók, luxuséttermes vacsorák meg persze informális összejövetelek előzték meg az eseményt, amely végül 1995. augusztus 9-én zajlott le a Sony Music Studios New York-i komplexumának egyik épüléteben. Rejtély, nézőként hogy lehetett bejutni (nyilván csókos és/vagy kiemelt fan club státusz kellett hozzá, hogy az ember egyáltalán értesüljön a felvétel helyéről és idejéről), de hát ez már csak így megy a kiemelt népszerűségű tévéműsoroknál.

Mindenesetre a hangulat abszolút átjön a hivatalos, 1996. március 12-én megjelent lemezről is, hát még ha az ember a videóverziót nézi vagy nézte anno valós adásidőben (akkoriban, ha jól emlékszem, Magyarországon már sokkal kevésbé volt elérhető az MTV, nálunk legalábbis már kivették a kábelcsomagból és beköszöntött a nem kevésbé nagyhatású Viva-korszak). A maga idejében a VHS-változat a lemezhez képest egy számmal többet tartalmazott (Got To Choose), a DVD-korszak pedig nem kevesebb, mint öt plusz dallal ajándékozta meg a kiadvány kedvelőit. Ezek közül nem is mindegyik volt a rendes koncertprogram része, a Heaven's On Fire és a Spit kimondottan izgalmas akusztikus verzióit a felvétel üresjáratainak köszönhetően kapták elő, amikor éppen átszerelés vagy egyéb technikai dolgok miatt le kellett, hogy álljon a felvétel. Érdemes amúgy utánakeresni a teljes, két és fél órás vágatlan műsornak is (jelenleg éppen megtalálható a YouTube-on), amely gyakorlatilag tényleg teljesen érintetlen, a többször eljátszott dalok, a bakik (van belőlük egy pár), minden rajta van. Nyilván ennek megfelelően bizonyos részei feleslegesek és unalmasak is, de kár kihagyni, főleg az extra dalok miatt. Hogy mást ne mondjak, a God Of Thundert country köntösbe csomagolva nyomták el.

Kocsiba és rendes zenehallgatáshoz persze az alaplemez feszes dramaturgiája dukál, és hát ugye a legtöbben így ismertük meg az anyagot. Tisztán emlékszem Lénárd Laci ismertetőjére a Sokkoló Extrából, neki nagyon bejött az egész, én magam pedig nem sokkal később egy diákcserés kirándulás során hallottam először az akusztikus Domino részletét a szentendrei HÉV-végállomás egyik (lemez?)boltjából kiszűrődni. Ismertem akkor már a Revenge-et és leesett, hogy mi szól, de kellett még egy-két év, amíg összespanoltam törzskönyvezett KISS-rajongó barátommal, akinek jóvoltából eljutott hozzám a műsoros kazetta, amitől azonnal seggre ültem, akkorát szólt. Azt hiszem, simán elmondható: itt döbbentem rá arra, hogy akusztikus zenét is lehet erőteljesen, dinamikusan játszani, az egész sound lenyűgöző a mai napig. Singer dobalapjai és Simmons húzós basszusa olyan alapokat tesznek a finom gitárok alá, hogy az nem mindennapi. Unplugged megszólalásban ez tényleg etalon. És baromi jól hangszerelték át a nótákat is, volt olyan, amelyet sokáig csak innen ismertem, például pont az első négy, amelyek később kisebb csalódást is okoztak eredeti formájukban (megkedveltem őket aztán persze).

Szusszanásnyi időt sem engedélyez ez a négy klasszikus, és a két frontember is egészen fantasztikus formában volt aznap – vicces, hogy már akkor is azt mondtuk, hogy „korukhoz képest″, pedig Paul mindössze 43, Gene pedig 46 éves volt. Mire tehát eljutunk a Dominóhoz, a közönség már kábé a plafonon van, és talán ennek a házibuli-jellegnek is köszönhető, hogy ezt a számot negyedszerre sikerült rendesen eljátszani. Mivel a dalok mind jól ismert klasszikusok, nem elemzem őket végig, de nem lehet eleget hangsúlyozni, milyen sokat adott hozzá az amúgy is jó számokhoz az akusztikus áthangszerelés. Pont a Domino az egyik legjobb példa erre, lévén igazán kemény, húzós tétel eredetiben. De a lassú számok is elképesztően jól sikerültek: persze az alulértékelt A World Without Heroes a (Music From) The Elderről vagy az amúgy is zongorás-vonós, nem kevésbé alulértékelt Every Time I Look At You még nem is változott sokat, de amit az I Still Love You-ból kihoztak, arra nem is nagyon vannak szavak.

Ami a Frehley-Criss duó csatlakozását illeti, az eredeti felállásban eltolt két szám ekkor még csak kellemes nosztalgiázásnak megy el, és ennek alapján el tudom azt is képzelni, hogy nem feltétlenül vették még biztosra az érintettek sem, hogy ebből igazi reunion lesz. Az utolsó két ráadásra ugyanis visszatér Kulick és Singer, a kontraszt pedig elgondolkodtató (spoiler: a Rock And Roll All Nite első körben egészen tragikus, konkrétan Ace szólója miatt). De végül is megcsinálták, és 1996 második felében már Európában is turnézott a maszkos KISS (a korabeli interjúk nagyon kemény, absztinens, személyiedzős-diétás, szigorú felkészülésről számoltak be, tehát a régi tagok számára sem volt apelláta), említett cimborám buszos szervezésű úton meg is nézte őket Prágában, majd a következő év nyarán együtt mentünk a khm... PeCsa szabadtérre. Na igen, a városi legenda szerint Simmons mester ki is akadt azon, hogy pont Magyarországon milyen kis helyen kell játszaniuk – igaz, a bulit eredetileg a margitszigeti Úttörő-stadionba hirdették meg, de nem fogytak eléggé a jegyek. Mindenesetre ez a későbbi budapesti és szomszédos országbeli KISS-koncertek felől nézve elég vicces. De hát ebből is látszik, hogy akkor még nem hengereltek annyira a cikk elején emlegetett gigaturnék errefelé.

Akadtak persze, akiknek nem tetszett a reunion ténye, és akik szerint nem volt korrekt Bruce-szal és Erickel szemben, ugyanakkor ma már teljességgel kizártnak tartom, hogy ők maguk ne értették volna meg a lényeget és távoztak volna elégedetten a vélhetőleg nagyvonalú, de legalábbis korrekt kompenzációt követően. Ha esetleg éreztek is csalódást amiatt, hogy a még velük felvett lemezanyag dobozban maradt, ez is megoldódott, mert 1997 végén szép csendben a Carnival Of Souls – The Final Sessions is megjelent. Persze nem az ő két szép szemükért, hanem, hogy a zenekar semlegesítse a kiszivárgott kalózverziókat, amelyek annak ellenére terjedtek, hogy még az internet is gyerekcipőben járt akkoriban. Egyébként ez is kiváló lemez, a Revenge teljesen logikus folytatása, csak egy jóval dzsungább, grunge-osabb formában. Később aztán Eric visszatért Peter maszkjában és Ace is megint kikerült a bandából (lásd az első bekezdést), átadva Space Ace identitását az akkor már sok éve a zenekar körül sertepertélő Tommy Thayernek. Egészen a legutóbbi időkig ebben a felállásban működött a KISS, végtelen turnékat lebonyolítva és pár tök jó kis lemezt kihozogatva – ez az időszak (nevezzük jutalomjátéknak) nálunk is alaposan dokumentált.

Nem pontosan tudom, manapság mi a szitu a házuk táján, de az biztos, hogy az intimebb, klubos környezet ma is közel áll a családtagokhoz, elvégre mind Paul, mind Gene koncertezget szólóban – chill van, nyugi van, béke van. Hasonló közegben talált magára az évek során Ace is. Valamilyen formában biztos, hogy mindig létezni fog a „nagy″ KISS, ha más nem, (a korábban Gene által nyilván trollkodásból bedobott) alteregókkal vagy akár AI-jal helyettesítve a már túlkoros főkolomposokat, de még az sem ördögtől való gondolat, ha esetleg a közeljövőben újra eszükbe jutna valami unplugged móka. Mi több, egy teljes countrylemezt is el bírnék viselni olyan átdolgozásokkal, mint a fentebb említett God Of Thunder (persze lehet, hogy ezt más előadó fogja majd megcsinálni, ha ugyan már meg nem csinálták). De sajnos már az egyik főszereplő nélkül...