Shock!

New York vonzáskörzetének death metal színtere mindig különutas volt, főleg a jóval elterjedtebb floridai bandákhoz és a svéd láncfűrész-hangzásvilághoz képest. Az északkeleti parton olyan legendássá vált zenekarok forrongtak a death metal nagy robbanása idején, mint a sötét és súlyos Incantation, a legendás breakdownokat tökélyre vivő Suffocation vagy a disszonanciából doktori disszertációt író Immolation. Ráadásul legendásan kiegyensúlyozott karrierjük egy rakás klasszikussal gazdagította a stílus pantheonját, elég csak a Close To A World Below-ra gondolni, de később is olyan masszív lemezeket termeltek ki, mint a Shadows In The Light, vagy az abszolút újkori, szintén briliáns Atonement.

Az Immolation alapját a gitárosok, Robert Vigna és Thomas Wilkinson alkották a Rigor Mortis néven abszolvált demózós időkből ('86-'88), de a két banda két külön történet előbbi, azaz a főnök szerint: „Az Immolation nem folytatás, hanem egészen más volt. Nyilván a Rigor Mortisszal kezdtük, de amikor az Immolationt megalapítottuk, egészen más irányba mentünk. Mármint persze, én és Tom ugyanabba a családba tartozunk, és ugyanonnan jövünk, de elköteleződtünk valami más irányába. A Rigor Mortis cuccai súlyosak voltak, de másfajta death metal volt. Az Immolation technikásabb és úttörőbb volt nagyobb változatossággal és sebességfokozattal. A Rigor Mortis egyenesebb vonalú volt."

A Rigor Mortis feloszlatása után 1988-ban Vigna és Wilkinson ketten mentek tovább Immolation néven, amint Ross Dolan basszusgitáros és énekes csatlakozásával alakult ki a '90-es évek Immolationjének magja, amely a csapat legfontosabb lemezeinek zömét is készítette. A dobos Craig Smilowski viszont érdekesen került be a bandába. Az Immolation első felállásának dobosa Neal Boback volt, aki még az első album előtt kikerült a csapatból, a banda pedig a velük korábban együtt fellépő Goreaphobia dobosát keresték meg Boback távozása után. A dolog annál is érdekesebb, mivel régi bandájában épp Smilowski mondta a többieknek, hogy egyik-másik dobtémát hogyan játszotta volna másképp az Immolation második demóján. Utóbbi a rendkívül kreatív Rehearsal Demo címet kapta, és a rajta szereplő hat számok egy kivétellel mind felkerült a debütáló, 1991-es Dawn Of Possessionre is. Így aztán rövid időn belül Smilowskinak lehetősége is nyílt ezeket a megoldásokat élesben is kipróbálni: „Emlékszem, hogy egyik napon mutattam a régi Goreaphobia gitárosnak, hogy hallod ezt a részt itt? Én ezt így csinálnám, a felvételtől eltérően. Szóval valamilyen szempontból még nem is tudtam róla, de arra készültem, ami úgyis meg fog történni: hogy velük fogok játszani." Érdekes apróság, hogy a már Immolation néven megjelent harmadik demó borítóját, amely a legprofibb kiállású kiadványuk a lemezkészítés előtti korból, Luc Lemay rajzolta. Bizony, a Gorguts főnöke és gitárosa – elég belterjes ez a színtér, Kanada viszont közel van New Yorkhoz, volt alkalmuk ismerni egymást.

A Dawn Of Possession nem volt rossz, de zseniális borítóján kívül nemigen rúgott labdába 1991 amúgyis ikonikus megjelenésekkel tömött évében. Kapásból mondok ugyanis legalább tíz nagyobb hatású és jobb dalokat felvonultató death metal klasszikust csak abból az évből. A hangzás sem volt még megfelelő (a kapkodós dobok például puffognak, nagyon nem szólnak ideálisan), sem a hangszeres játék még nem elég kiforrott (halld főleg a szólózást), de főként a dalok önmaguk nem annyira kiemelkedőek rajta, és ez számít a legtöbbet. Persze nagy baj nincs, a Those Left Behind vagy a No Forgiveness (Without Bloodshed) előrevetíti azt az irányt, amelyen később el fognak indulni, és amit később tökélyre visznek majd. De épp e gyermekbetegségek miatt sosem tartottam a debütöt az igazi, fajsúlyos Immolation-művekkel egy szintűnek, most, újrahallgatva meg főleg nem. Persze egyetlen dolgot zeneileg, koncepcióügyileg fel lehet(ett) róni az Immolationnek, azt is inkább csak jobb híján. Bizonyos szempontból ugyanis a Morbid Angelre hasonlít a zene, amiben van épp valami, még ha nem is ez a teljes igazság, de Trey Azagthothék hatása tagadhatatlanul érezhető még a csapaton. Viszont egyből levehető volt már ott is, hogy csak ihletforrás a floridai alapzenekar, és Robert Vignáék egyre egyértelműbben más irányba terelték a szerelvényt már a kezdetektől fogva.

A csapat éveken át nem csinált majd' semmit a debütöt követően a koncertezésen túl, hiszen egy demógyűjtemény kiadása '95-ben sem számított sok aktivitásnak. Persze ennek megvolt a maga oka Vigna szerint: „Teljes munkaidőben dolgoztunk akkoriban, és nem tudtuk minden figyelmünket a bandának szentelni. A kiadónk nem fogadta ezt el, ezért úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha lelépünk, és találunk valaki olyat, aki jobban érti a zenénket, és értékel minket is." Az Immolationnek így nem volt maradása a Roadrunnernél, és a Metal Blade-hez igazoltak. Így lehetséges, hogy igazán ez a második lemez tette fel a bandát a térképre, néhány évvel később, mint amikor egy elsőhullámos (és elsővonalas) death metal bandát szokás: ekkorra a Morbid Angel már négy, a Suffocation és a Deicide három-három, míg a stílus ősapja, a Death hat lemezzel rendelkezett.

Az Immolation második albumát, a Here In Aftert 1995 júliusában vették fel a Water Music Studiosban, New Jerseyben, a masterelés viszont Hollywoodban készült, a Future Disc Systemsnél (illik is ehhez a városhoz az ilyesmi, nem?), 1996. február 13-án, a Metal Blade gondozásában pedig meg is jelent a lemez. A lemez, amely ahhoz kicsit későn érkezett, hogy alapjaiban formálja át a színteret, de egyéni hangvétele miatt gyorsan klasszikussá vált. Viszont innentől Immolation-fronton sem volt megállás, mert folyamatosan minőséget szállítottak – egyéni stílusban ráadásul. Ezek miatt ez az egyik legfontosabb albumuk, és mindenképpen az egyik legjobb is (Top 3, vagy ilyesmi). Ráadásul a nyolcszámos formátumot innentől majdnem egy évtizedig őrizték is, ugyanis egymás után négy lemezük ennek mentén készült, a 40 perc körüli játékidőt is szem előtt tartva mindegyik esetben. Arányérzék, megint. A banda teljesítménye ezen a ponton világosan túlmutatott az old school death metalon, egy sor olyan elemmel, amely nem a '80-as és '90-es évek fordulójának terméséből táplálkozik.

Mindig is nagyon szerettem bennük a sötét hangulatú riffek gyakori használatát: úgy tudtak mindig extrasúlyosak lenni, hogy igazán sok dallam nem is kellett hozzá, meg sebesség sem gyakran. Emellett a keménység és a disszonancia is mindig az eszköztár fontos eleme tudott maradni. Hatalmas koncertfavoritok (Nailed To Gold, címadó, Burn With Jesus) születtek ezen a lemezen, és itt alakult ki végérvényesen az Immolation-hangzás is, szinte minden szempontból. Ebbe a világba a már említett disszonancia következtében az atonális szólók és a vijjogó riffek is beletartoznak, az olyan menetelős riffekre épülő súlyos számok pedig, mint például a címadó, nálam konkrétan a banda fő vonzerejét jelentik. Az ehhez hasonló és gyakran alkalmazott, szokatlan riffmintázatok itt váltak konkrét stíluselemmé, ez a haragvó-morgó riffelés teljesen egyéni Immolation-védjegy, ahogy az éles ritmusváltások is, vagy a dallamokat szinte teljesen mellőző atonális szólózás is.

Ráadásul azt is sikerült megoldaniuk, hogy a ritmikus mészárlásnak az egyre nagyobb szerepet kapó disszonancia mellett legyen egy méltóságteljes éle is. Lásd még egyszer azokat a haragvó, morgó, menetelős riffeket, de vannak itt tremolós témák is, viszont nem azokra hegyezték ki a lemezt. Sokkal inkább a jellegzetes, lassabb részek a banda sajátjai, és nagyon okosan az erősségeikre játszanak már ezen a lemezen is (címadó, I Feel Nothing, Away From God, Christ's Cage). E számok már csak erre a bandára jellemző atmoszférával rendelkeznek. Szerepét és jellegét tekintve a Here In After azt a szerepet töltötte be az Immolation diszkográfiájában, ami a Slayerében a Hell Awaits: ez az a korai mestermű, amelyen már minden megvolt, ami később naggyá tette őket, sötétebb az átlagnál, nagyon tömény és tele van hosszú, de nagyon érdekes, csak rájuk jellemző szerzeményekkel. A Slayer-párhuzam azért sem kétséges, mivel Vigna bevallottan nagy rajongója is a korai Slayernek.

A tömény hangzásért az akkoriban és ma is teljesen ismeretlen Wayne Dorell felelt, aki gyakorlatilag az iskolapadból került a produceri székbe, és nagyon jó munkát végzett. A lemez masszív, maró hangzása roppant egyéni, a mennydörgő dobolás és a gitárok ízes megszólalása mind hozzáértést bizonyít, ráadásul a gitárok többféleképppen is tudnak meggyőzően odaverni. Annál meglepőbb ez, mivel Dorell sem előtte, sem utána nem kevert jelentős metállemezt, csak helybeli, minimális ismertségű bandákat, azokból is mindösszesen kettőt az Immolationön kívül. Az északkeleti parti poszt-hardcore színtéren meg indie rock területen akadtak még fontosabb munkái, de a metál vérkeringésétől szinte teljesen idegen pont. Ennek tudatában meglepő, hogy ennyire érezte, mi kell egy ilyen masszív death metal lemezre, de jó munkát végzett.

Amint a gyors és disszonáns Nailed To Gold berúgja az ajtót, mindjárt lehet tudni, hogy itt valami komoly készülődik. Brutalitás és agyas riffelés rendkívüli elegye ez, és a kakofón mesterműre a középrész teszi fel a koronát, ugyanis itt találkozunk először az említett, jellegzetesen disszonáns riffekkel – e stíluselem gyakori vendég lesz később is. Meglepő módon a sajátos húzás (nevezzük groove-nak, bár nem az ilyen elemekre használjuk ezt a szót) mindig nyújt kapaszkodót a hallgatónak, nem nyomja agyon a túlzásba vitt dallamtalansággal sem. De azért iskolapélda ez disszonáns death metalra. A Burn With Jesus folytatja a hasonló elemekből történő építkezést, bár ebben fordított a szerkezet: középtempósabban indul, és a közepére vadul be egy atonális, jócskán dallammentes szólóval, az ilyesmi viszont nem hat slayeres tekerésként sem, majd később a sűrű fordulatszámon pörgő duplázó nem hagyja nyugodni az embert. Természetesen itt is tobzódunk a disszonáns riffekben.

A lemez első nagy mesterműve a címadó: sötét, menetelős riffjei a legjobb példát jelentik a jellegzetes Immolation-ritmusozásra, ez az ideális tempóval együtt tökéletes fenyegető hangulatot áraszt, amelyet a tördelt dobolás sem tesz emészthetetlenné. A leggyorsabb, blastolós szekciók fölött is kreatív riffelés adja el a showt, ez az a részlet, amely a lehető legimmolationösebb. Úgy tud lassú lenni időnként, hogy doomosságra mégsem gondolunk tőle. A kaotikus szóló ismét tiszta pusztítás, nem kimondottan szép, de ide ilyen kell. Az I Feel Nothing is hasonló tempójú agyas pusztítás, de épp ezek miatt gondolom, hogy van egy sajátos dallamérzéke is az Immolationnek. Viszont a húzós, menetelős riffek mögé dugva azért megbújik valami fajta fogósság is benne. A fél pillanatnyi szünet is csak fokozza a hangulatot, amint a főtéma visszatér egy lélegzetvételnyi kihagyás után. A kifacsart riff a középrészben és a végjátékban is visszatér kísérteni. Később egy egész lemeznyi ilyet írtak, a kiváló Atonementnek is ez a receptje elejétől végéig.

Az Away From God a leggyorsabb szám, a sípolós főriff itt is elviszi a pálmát, jó szokás szerint. Az is a jó szokások része, hogy a gyors részek sem silányulnak sima szögeléssé, bár ezek a riffek úgyis elvisznek mindent a hátukon, de szerencsére a ritmusszekcióval sem kell szégyenkezniük. Az örvényszerű lezárás a disszonáns elkínzott riffel a végén nem sok levegőhöz enged, de ennek így kell lennie. A Towards Earth a legegyenesebb vonalvezetésű darálásnak indul, de ebbe is helyeznek egy középtempós betonozást Immolation-módra, így sajátos karaktert kap. Minden számnak arca van, amelyet leginkább az arányérzéknek tulajdonítok. Hasonló elemekből épül fel az Under The Supreme is, és ha már ennyire jól mennek ezek a szaggatott lassított riffek, hát miért ne sütnének el mindenhol egyet-kettőt? Fenséges súlya van, a tempómániákusok meg számolhatják a bpm-et, mivel Craig Smilowskinak rendesen jár a lába, mégsem ez a lényeg. Az ilyen blastolást kedvelem a legjobban, amikor nem tolják az ember arcába. Nem is vesszük észre, és emberünk lenyomott egy testedzéssel is felérő erődemonstrációt a dal hátterében.

Ezen a lemezen született még egy jó szokásuk, hogy az utolsó szám egy ólomsúlyú monolit, amely gyakran a lemez legkifejtősebbje is. Ezek szellemében a Christ's Cage-től leszakad az ég, akkora súlya van. Lassú, elnyújtott, vészjósló témával kezdődik, konkrétan vijjogó, síró téma ez, szépen kitartott hangokkal, a jellegzetes dobolás is sokat segít neki. A leghosszabb szerzemény innen, szinte hat perce egyesíti mindazt, amiről eddig hozsánnáztam. Későbbi karrierjük során persze sikerült még ennél is nagyobb kolosszusokat is írni, még ha nem is sokat. De egy jó példához elég a 2000-es lemez nyolcperces lemezzáró címadójára gondolni, de erről majd máskor – viszont a Christ's Cage a receptje az összes későbbi ilyennek.

Apropó hozsánnázás: szövegileg egyáltalán nem állja meg a helyét ez a szó, mivel bizonyos pályatársakhoz hasonlóan a csapat kábé egyetlen témája a szervezett vallások iránti masszív elutasítás volt ezen a ponton. Mindezek közül az Amerikát és Európát meghatározó keresztyénség fonákságainak jobb-rosszabb bemutatása. Szájbarágósnak tűntek a szövegek mindig is, például: „How foolish can they be to worship such a king/ Who was crowned and hung between two thieves..." Akármekkora kedvenc is volt a banda világ életemben, ezt az oldalukat sosem szerettem igazán. Hozzáállásuk viszont példás: „Nem próbálunk meggyőzni senkit, nem akarjuk megváltoztatni senki gondolkozását, de... ha egyetértesz velünk, jó, ha nem, akkor úgy is jó. De a zene és a szövegek nálunk kéz a kézben járnak." Vigna többször is elmondta, ez az egész nem a gyűlöletről szól számára, hanem az egyet nem értésről. Továbbra sem tartom minden szempontból különlegesnek a szövegvilágot, de kétségtelenül markáns eleme a csapatnak. Később politikai színezetet is öltöttek a szövegek, de ezen a ponton az még másfél évtized múlva (sem) következett be. A borítón ennek értelmében mindenféle olyan nem evilági lényt láthatunk, amilyenekre a szövegekből következtetni lehet: Andreas Marschall (Sodom, Running Wild, Blind Guardian, Kreator, Messiah, és egy sor klasszikus banda) festménye ez is, mint a debütlemez, amely a nagyon szűk elit tagja a „minden idők legjobb death metal borítója″ versenyben. Ez sem marad el sokal mögötte, ha egyáltalán. Van itt gótikus horror bőven, de ikonszerű kompozícióba helyezve, démonokkal, angyalokkal, mindenféle mitologikus lényekkel – mestermunka, akárcsak a lemez.

Smilowskit a Here In After után lecserélték: „Nem volt benne teljes szívvel. Úgy értem, Craig nagoyn jó arc, de nem kezdeményező típus. Mindig meg kellett neki mondani, mit tegyen, és eljutottunk oda, hogy nagyobb dolgokat akartunk kipróbálni, ő meg nem tudta megcsinálni. Szóval most Alex Hernandez van itt helyette, aki kiváló hangszeres, és pontosan tudja hova akar eljutni a dobolásával, és zenemániás. Mármint, a csávó négy bandában érdekelt, hogy legyen elég lehetősége annyit gyakorolni, amennyit akar." Vigna '96-ban látszólag ellentmondott a későbbi Smilowski-nyilatkozatnak, de úgy gondolom, hogy öt év alatt a banda többet fejlődött, mint maga a dobos, akit egyszerűen kinőtt a hangszeres szekció többi része. A csapat magja Smilowski távozása után még sok évig együttmaradt: Wilkinson 2001-es kilépéséig két további alapmű készült a műhelyben, a '99-es Failures For Gods, majd a 2000-es magnum opus, a már említett Close To A World Below, amely egyben a zenekar legjobb albuma. Ezek után már Vigna és Dolan maradt a két vezérfigura, és kisebb-nagyobb tagcserék később is történtek a másodgitáros meg a dobos posztján.

Underground death metal lévén, Billboard-listákról meg amerikai aranylemezről, de ezek megközelítéséről sem lehetett szó, de attól még a death metal New York-i vonulatának egyik legnagyobbja ez a lemez. A Metal Blade akkoriban sem nagyon tévedett fiatal feltörekvő zenekarokkal, ahogy mostanában sem (Messa, Iotunn, Cult Of Luna, satöbbi). Az idő az Immolation esetében is őket igazolta: Vignáék több mint harmincöt évet húztak le az undergroundban, közben egyre nagyobb tiszteletnek örvendő fesztiválos bandává váltak, és mai lemezeik is briliáns minőséget hoznak. Szerencsére sosem adtak ki közepes lemezt a kezük közül, és az állhatatos munka bearanyozta a karrierjüket. Ők a death metal Overkillje sok szempontból, de még annyi gyengébb lemezük sincs, mint a közelben, New Jersey-ben székelő thrash metal intézménynek. Pedig azért D.D. Verniéknek sincs sok hibás lépése karrierjük során.

Ha egyetlen szót kellene még említeni, amelyet még eddig nem használtam a Here In Afterre, de illene ide: ez a cucc intenzív. És most már harmincéves klasszikus is egyben. 1996-ban a Cannibal Corpse-szal közös európai turné Budapestet is érintette, idén nyáron pedig újra megnézheted itthon, a Fekete Zajon is, hogyan szólalnak meg a lemez legjobbjai a Mátrában, sok más társukkal egyetemben.