Shock!

„In 1994 / Something else took control / They came and grabbed me / As I was sleeping in my bed..." Az ötvenöt éves Alf Peter Tägtgren nem egy feladós típus, zenekara, a Hypocrisy idén ünnepli fennállásának harmincötödik évfordulóját, ráadásul az a lemez, amellyel végérvényesen felhívták magukra a figyelmet, éppen három évtizede jelent meg. Ezen kozmikus együttállás fókuszpontjában az örökifjú Peter továbbra is egyetlen kérdésre keresi a választ, minden koncerten: mégis mi történt 1947-ben, Roswellben? Mert ahogy Arthur C. Clarke mondta: „Két lehetőség létezik: vagy egyedül vagyunk az Univerzumban, vagy nem. Mindkettő egyformán félelmetes."

A legendárium szerint a Hypocrisy története azzal a momentummal indult, amikor alig húszévesen az ifjú Peter Tägtgren visszatért szülőhazájába Fort Lauderdale-ből, ahol a Malevolent Creation alapító gitárosa, Phil Fasciana szárnyai alatt gyűjtött tapasztalatot, illetve szívta magába a klasszikus floridai death metal hatását. A magát eredetileg dobosként elképzelő, majd nagyon hamar multi-instrumentalistává vált Tägtgrennek ezt megelőzően már voltak demós fázisig eljutott formációi, a ′90-es évekre ráfordulva azonban úgy döntött, hogy új lapot nyit. A Hypocrisyt eredetileg egyemberes projektként kezdte, de hamarosan szembesülnie kellett saját korlátaival. Először Carl Magnus „Masse" Broberg énekes csatlakozott, akivel gyakorlatilag kettesben készítették el az első Hypo-felvételeket, majd az első album (Penetralia) kiadásának idejére már egy nagyjából hagyományosnak mondható felállásban üzemelt a banda. A ritmusszekcióban máris ott találjuk Mikael Hedlund bőgőst és Lars Szöke dobost, akik ezután még hosszú ideig elkísérték hódításain a főhőst.

A klasszikus trió felállás kialakulását valójában a kényszer szülte, amikor Masse a Cannibal Corpse-szal és a Fear Factoryvel közös turné első koncertjei után bedobta a törölközőt (hogy aztán Emperor Magus Caligula néven, a Dark Funeral frontembereként térjen vissza pár évvel később). Tägtgrenékre ekkor még több hétre való fellépés várt, és az anyagi katasztrófát elkerülendő, a gitáros beállt a mikrofon mögé... majd végleg ott is maradt. A death metal egyik legjellegzetesebb orgánuma tehát gyakorlatilag élőben, közönség előtt, folyamatos kísérletezés és gyakorlás eredményeként született meg. Korai éveiben a Hypocrisy őrült tempót diktált, az intenzív színpadi túrás mellett 1997-ig gyakorlatilag minden évben jelentkeztek valamilyen kiadvánnyal, ami ha éppen nem egy sorlemez volt, akkor valamilyen split anyaghoz vagy egy EP-hez rögzítettek dalokat. Támaszként kezdettől fogva ott volt nekik a Nuclear Blast, és a kiadó tulajdonképpen velük együtt nőtt nagyra (később aztán a Hypocrisy kaliberénél jóval hatalmasabbra is, bár a zenekarral való kapcsolatuk a mai napig kitart).

Tankönyvbe illó, alulról építkezős történet tehát a svédeké, ahol keményen megdolgoztak minden egyes szintlépésért, olykor a kezdetben feléjük meglepően közönyös arcát mutató színtér ellenében is. Nem mintha a Penetralia, majd annak folytatása, az Osculum Obscenum igazán komoly okot szolgáltatott volna a fejek felkapására: hallatszott rajtuk, hogy a srácok rendesen megtanulták a leckét, de az egyéni hang hiányzott. A már emlegetett tagságbeli átrendeződés után a trióvá fogyatkozott felállás előbb elkészítette az Inferior Devoties EP-t, hogy stúdiós körülmények között is kipróbálják, hogyan szólalnak meg hármasban. Az EP címadóját még az Osculum Obscenumról vették át, nem is volt szó valódi újrafelvételről, mindössze Masse éneksávjait cserélték ki Tägtgren vokáljával. A többi dal (köztük egy Slayer-feldolgozás) már friss felvétel volt az „új" Hypocrisytől, amelyek alapján megállapítást nyert, hogy nagyon is kényelmesen érzik magukat ebben a kényszerből létrejött helyzetben. A The Fourth Dimension címet kapott harmadik nekifutás kapcsán tehát semmiképpen sem volt túlzás megújulásról beszélni.

Ettől kezdve a dalszövegekért is Tägtgren felelt, aki a Masse által képviselt sátánista retorikát saját rögeszméire cserélte, ami a földönkívüli kreatúrákat és a különböző konspirációs teóriákat jelentette. Karrierje során ekkor először engedhette meg magának a csapat, hogy egy igazán „nagy" stúdióban (ez esetben a stockholmi Park Studióban) vehessék fel a lemezt... és az ott szerzett negatív tapasztalatok szintén alapvetően formálták Tägtgren és a zenekar jövőjét. Összességében a The Fourth Dimension már megvillantotta a csapatban rejlő lehetőségeket, de a kapukat még nem tárta szélesre. A zenében egyre több dolog bukkant fel a törzskönyvezett death metalon túl is, a tempó megfontoltabbá vált, hogy a szellősebbé, atmoszferikusabbá váló muzsikának mutatósabb alapot biztosítson, ezzel párhuzamosan pedig a billentyűk szerepe is felértékelődött – korai formájában megszületett az, amit később majd Hypocrisy-hangzásként fogunk emlegetni. Nem mellesleg pedig kiderült, hogy Tägtgren torkában sokkal több rejlik annál, mint amit akár ők maguk képzeltek.

Hiányzott azonban még egy összetevő, amely végül nevet is kapott: ez lett az Abyss Studio, amelynek tető alá hozatala teljessé tette a Hypocrisy metamorfózisát. Az Abyss neve az ezredfordulóra már valódi etalonná vált a death/black színtéren, és amikor Abyss-soundról beszéltek, mindenki értette, hogy mire gondol a másik – a történet azonban a negyedik Hypocrisy-lemezzel, az Abducteddel kezdődött. Tägtgren saját stúdiójáról volt szó, és ezt a tényt a magát éppen hangmérnök/producerré átképező frontember teljes mértékben ki is szerette volna használni. Egyértelművé tette, hogy egy definitív album elkészítése a cél, amelyre semmi olyasmi nem kerülhet fel, amellyel a csapat nem elégedett száz százalékig. Mivel pedig a kísérletezésnek ebben a környezetben semmi sem szabhatott korlátot, saját magukat kísérleti egerekként használva belefogtak valami igazán nagyszabásúba. Kezdetben ez annyit jelentett, hogy komplett dalokat, majd teljes keveréseket kukáztak (nem egy és nem két alkalommal), és mindezt addig folytatták, amíg úgy érezték, hogy jobb eredményre is juthatnak. Amikor viszont elkészültek, arra már muszáj volt felfigyelni.

A lemezt a The Gathering intrója vezeti fel, amelyben a „brit Roswellnek" is nevezett Rendlesham erdőben 1980 karácsonyán történtek kapcsán született, úgynevezett Halt Tape-ről szerepelnek részletek. A Rendlesham-incidens az ufóhívők egyik örökké rágott csontja, ebbéli minőségében pedig tökéletes felvezetés a Roswell 47-hez, amely dal pedig a Hypocrisy névhez kapcsolódik elválaszthatatlanul, immár harminc éve. A gépezet olajozottságára jellemző, és persze az emblematikus slágereknek egyébként is sajátja: itt sem kellett több pár percnél, hogy a szerkezetkész dal alakot öltsön a próbateremben. Az utómunka már lényegesen több időt vett igénybe, először egy, a majdani albumra került verziónál lassabb változat született meg, ami nem is szólt igazán jól, és csak hosszas vajúdás után sikerült a megfelelőnek érzett végeredményre jutniuk. Bár ehhez hasonló kaliberű slágereket nem fialt a lemez, már itt hangsúlyosan megjelenik mindaz, ami az Abductedet jellemzi. Atmoszferikus megközelítés, azonnal rögzülő minimáldallamok, és persze az Abyss-hangzás, teljes harci díszben – az ember szinte nem hisz a fülének, hogy így is szólhat egy death metal banda.

A ′90-es évek második felére a banda persze messze járt már a klasszikus halálfémtől, igazi crossover muzsika szólal meg itt, amelyből kihallható Tägtgren blackmetal-imádata, de gyönyörűen megférnek benne a doommal, gótikával és ambienttel flörtölő momentumok is. A frontember hallhatóan képben van a torkában rejlő lehetőségekkel, a felső ligás gitármunka betetőzéseként tanítani valóan hatásos az is, amit az ének terén elővezet. Közben pedig illik észrevenni, hogy Hedlund és Szöke is egy-egy perfekt fogaskerék itt, akik pontosan annyit tesznek hozzá a végeredményhez, amitől az még hatásosabb tud lenni. Különösen a dobos közreműködését írnám fel receptre minden hasonló cipőben járó csapatnak, ami a zenéhez való alázatos hozzáállást és az általa biztosított bivaly húzást illeti. Összességében az Abducted üresjáratoktól mentes, maximális teljesítmény, ahol minden egyes tétel egy-egy headbanger gyöngyszem. A csapat bámulatosan hatékonyan sáfárkodik a papíron erősen korlátos eszköztárával, nagyszerűen működnek az ellenpontozások a tempó és a szigor tekintetében, óriásiak a Hypo-balladák is.

Ha esetleg úgy érzed, hogy az album három záró tétele némiképp „lelóg" a lemezről, nem jársz messze az igazságtól, ezeket ugyanis egy soha meg nem valósult, szinticentrikus anyaghoz rögzítették, majd végül itt találtak maguknak helyet. Ezek a torzított gitárt csak nyomokban tartalmazó témák valószínűleg kevésbé lennének feltűnőek a teljes anyagon szétosztva, ugyanakkor nagyon is hatásosak az Abducted záró fejezeteként, sőt, a tiszta énekkel hódító, öngyújtókat a levegőbe emelős Slippin' Away nálam minden idők legszebb Tägtgren-szerzeménye. Végül az egészre a csodás artwork teszi fel a koronát... dehogy, a borító az ekkor még gyerekcipőben járó számítógépes grafikák korában is egészen gyalázatosra sikerült, ráadásul a Nuclear Blast házi művésze, Peter Grøn műhelye több ehhez hasonló borzalmat indított el világhódító útján (gondoljunk csak a Theli borítójára). Mindezen már az eredeti megjelenés idején is csak röhögni lehetett, és nem mondom, hogy nem értem meg azok indítékait, akik éppen emiatt nem nyúltak végül a koronghoz, de bizonyosan sokat veszítettek vele.

Az Abducted lemezen mindaz megtalálható volt, ami az áttöréshez szükségeltetik, a Roswell 47 képében ráadásul egy valódi Hypocrisy-slágert is leszállított a banda, amire aztán tényleg senki nem számított előzetesen. Amikor pedig az áttörés mégsem következett be, az érthető módon komolyan elgondolkoztatta Tägtgrent. A főnök megélhetését ekkor már alapvetően az Abyss biztosította, és ezen a ponton el kellett gondolkoznia azon, hogy vajon fontos-e igazán a zenekar rajta kívül bárkinek is. A Nuclear Blasttól az elvárható támogatást ugyan megkapták, de igazán sosem élvezhették azt a megbecsülést, ami a kiadó valóban „nagy" csapatainak kijárt. A szakmai részről érkező reakciók is jobbára langyos vízhez hasonlítottak, az album a korabeli Metal Hammer HP-jén is közepes pontszámokat kapott, bár Zubor Olly nagyon lelkesen írt róla. Szóval ennyit tud, ennyire képes a Hypocrisy? Tägtgren úgy döntött, hogy igen, ennyi volt, és ez esetben nyugodtan dönthetett a kérdésről egy személyben, hiszen a kreatív téren immár egyáltalán nem jeleskedő zenésztársak helyett a bandát egy ideje gyakorlatilag ő vitte a hátán.

A döntés az lett, hogy készüljön egy utolsó album (ez lett az 1997-es The Final Chapter), esetleg egy koncertlemez is, és aztán a zenekar elköszön. Egyszersmind hasonló sorsot szántak a banda black metal spin-offja, a The Abyss számára is, ahol Tägtgren dobolt, míg Hedlund és Szöke gitározott. A The Abyss esetében mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a The Other Side címre hallgató bemutatkozó anyaguk volt az első lemez, ami az Abyss stúdióban megszületett, és két albumot követően ez a formáció valóban beszüntette áldatlan tevékenységét ez idő tájt. A Hypocrisy azonban túlélt, és hogy ez mennyiben köszönhető a feloszlás belengetésének, esetleg a The Final Chapter sikerült annyira meggyőzőre, hogy minden érintett átgondolta miatta az álláspontját, utólag nem igazán eldönthető – valószínűleg mindezek együttese eredményezte azt, hogy egy idő után már senki sem beszélt a Hypocrisy végéről. Tägtgrenék ráadásul egy olyan koncertkiadvánnyal (Hypocrisy Destroys Wacken) tették fel a koronát a zenekar tulajdonképpeni első korszakára, amelyet a magam részéről a Pantera Official Live-ja és a Slayer Decade Of Aggressionje mellé helyezek a polcon.

„Évmilliókon át az emberiség úgy élt, mint az állatok. Aztán történt valami, ami felszabadította a képzelet hatalmát. Megtanultunk beszélni, és megtanultunk hallgatni. A beszéd lehetővé tette a gondolatok kommunikációját, amely biztosítja, hogy az emberek együttműködjenek a lehetetlen felépítésében. Az emberiség legnagyobb vívmányai beszélgetés által születtek, legnagyobb kudarcai pedig a beszélgetés hiányából fakadtak. De ennek nem kell így lennie. Legnagyobb reményeink valósággá válhatnak a jövőben. A technológia a rendelkezésünkre áll, a lehetőségek határtalanok. Csak annyit kell tennünk, hogy biztosítjuk a kapcsolattartást."

Stephen Hawking