Shock!

Nem éppen a létező legprogresszívebb, legkomplexebb muzsikát játssza a svéd Bullet, így felületes szemlélőként simán rámondhatnánk, hogy az lenne a reális, ha valósággal ontanák magukból a lemezeket. Ehhez képest a Kickstarter kimondottan monstre szünet, csaknem nyolc év után követi a sorban a legutóbbi Dust To Goldot – de ennek ellenére gyakorlatilag semmiféle változást nem fémjelez, megbízhatóan hozza a bandától megszokott stílust. Kis túlzással, mintha tavaly jött volna ki az utolsó lemez, ez meg a menetrend szerint érkező tesója lenne. Számomra kissé megfejthetetlen, mi telt akkor csaknem egy évtizedbe a megírásán, ám valószínűleg nincs mit túlelemezni a dolgon: gondolom, mostanra gyűlt össze a megfelelő patronmennyiség, aztán kész.

Ha ismered a Bulletet, tudod, mire számíts, amennyiben pedig eddig még kimaradtak volna, elég annyit tudnod, hogy húzós, riffcentrikus hard rock/heavy metal ez a '80-as évek első felének szellemében, olyan mintaképek nyomán, mint a Krokus, az AC/DC, az Accept, a Saxon és a korai (értsd: még a Pyromania előtti) Def Leppard. A zenekar stílusa gyakorlatilag semmit sem változott a kezdetek óta, de ez ebben az esetben nem gond. A vérükben van ez a zenei világ, teljesen autentikusan szólalnak meg a kezük alatt a hol fémesebb, hol kissé boogie-sabb riffek, amiket ráadásul képesek is fogós dalokká fűzni. Plusz, Dag „Hell" Hofer személyében rendelkeznek egy megfelelően smirglis, épp a kellő mértékben hisztérikus torokkal ahhoz, hogy még közelebb álljon a végeredmény a mintaképekhez.

Vagyis a Kickstarter tényleg „csak" egy újabb Bullet-lemez a sorban, de ez jelen esetben épp a dolgok megnyugtató rendje. Szerencsére ez a lemez is megbízható, régi haverként vereget majd vállon, amennyiben eddig követted őket, ha meg nem, hát akár itt is kezdheted a barátkozást, a lényeg abszolút benne van. Halványan ugyan ott motoszkál bennem az érzés, hogy az előző album, netán az én belépőmet jelentő, 2011-es Highway Pirates, ha nem is fokozatokkal, de azért egy hangyányival erősebbek voltak ennél – viszont drámai különbségről azért így sem beszélhetünk. Most mintha kevesebb lenne az elsőre is kiugró kvázi-sláger, és több az alapjáratos téma. De ez tényleg inkább csak egy benyomás, mert amúgy nagy kedvvel hallgatom a lemezt az utóbbi hetekben.

Mint a fentiekből is sejtheted, a Bullet igazából lerúgja magáról a nagy műelemzéseket, így nem is látom sok értelmét tovább szaporítani a szót. Ezen a lemezen is akad néhány remekbe szabott tétel: a nyitó címadó egyből megadja az alaphangulatot, amit aztán simán fenntartanak az olyan tételekkel, mint az Open Fire, a briliánsan feelinges szólóval ellátott Chained By Metal, a Strike At Night vagy a záró Night Falls Down. Nem akarnak világot váltani, de nem is kell – ez a sztori így kerek, ahogy van.