Shock!

Az elkövetkezendő időszak több szempontból is fontos Queen-jubileumokat hoz magával e kerek negyven esztendős albumon túl is. Ez év második felében tölti be a negyvenötöt a The Game / Flash Gordon albumpáros is, jövőre pedig egészen komoly évfordulók köszöntenek ránk: nyáron a legendás budapesti koncert is négy évtizedes lesz (gyakorlatilag történelmi eseménnyé avanzsál, már amennyiben nem annak számít már rég), Freddie szeptemberben töltené a nyolcvanat, ugyanakkor halála óta is immár harmincöt év telik addigra el. A Queen mint zenekar pedig 1971-ben, jövőre ötvenöt éve állt össze – egészen döbbenetes, hogy 1991-ben a húsz év is egy örökkévalóságnak tűnt, miközben ma már a korábban feloszlott régi bandák hosszabb szünet utáni újonnani összeállásai óta is huszonöt-harminc évek teltek el.

Lesz tehát mit ünnepelni, lesz mire visszaemlékezni, újraelemezni, lesz min elmerengeni. Bármiről fogunk is ennek kapcsán írni ebben a bő egy-másfél évben, érdemes lesz figyelni a hivatalos hazai rajongói közösség közösségi médiáit, mert ők is sok mindenben benne lesznek és erről az infót is tolják majd. Jövőre például feltehetőleg még grandiózusabbra szervezik majd az éves Queen-gálát, bár hozzáteszem, műsor tekintetében nehezen überelhető az idei (a résztvevő három tribute-zenekar egészen elképesztő mélyre nyúlt az életműben), elhangzott, hogy a Magyar Zene Házában is történnek majd dolgok, szóval aki szereti a Queent, elég, ha csak egy kávét kér.

Én a magam részéről ugyanakkor egy dolgot máris elengedtem, ugyanis a nemrég pár előadás erejéig feltámasztott We Will Rock You musical franchise-produkcióját, bár megnéztem, de végül is úgy döntöttem, offtopic marad nálunk. Összességében kissé talán túl bizarr ez az egész, és még szeretnék megnézni egy eredeti verziót is. Aztán ha tetszik, kimegyek Londonba és majd arról emlékezem meg. Freddie szólóalbuma viszont azért is jutott eszembe, mert noha pár dal innen is ikonikussá vált, a teljes lemez sokáig nem volt fent kedvenceim listáján, nem is nagyon hallgattam. Aztán pár éve egyszer betettem az autóban valami hosszúhétvégézős-nyaralós alkalommal, de egészen biztosan nyáron, és beütött. Tavaly aztán kitaláltam, hogy beszerzem a teljes Queen-sort vinylen, szólóanyagokkal együtt, így tettem szert egy jó állapotú példányra ilyen formátumban is. A fenti jubileum meg ugyebár adta magát, és hát szerkesztőségünk nyolcvanasévek-fetisizmusa közismert – nem tudok tehát job nyárelő-indító cikket ennél, a Mr. Bad Guy ugyanis, akárcsak a Queen müncheni időszaka, tökéletes korlenyomat.

Tudvalevő, hogy a banda már az 1978-as Jazz idején elkezdett a kontinens felé orientálódni, már az az album is Svájcban, a montreux-i Mountain stúdióban készült, ahova aztán gyakorlatilag a teljes hátralévő pályafutásukra bebútoroztak. Reinhold Mack producerre és a müncheni Musiclandre pedig a The Game készítésekor találtak rá, ez párhuzamos második otthonukká vált végül, egészen a szintén jövőre negyvenéves A Kind Of Magic albumig. München lehetett akkoriban a német és európai zenei élet központja, ahol angol zenészként bizonyára egy percig sem unatkozott az ember: a stúdióban professzionális körülmények között dolgozhatott korlátok nélkül, este pedig csábítóan tárta szét kapuit a pezsgő éjszakai élet. Így készült tehát a The Game, a Hot Space és természetesen az ezen anyag szempontjából komoly jelentőséggel bíró The Works is (igaz, utóbbin a híres Los Angeles-i Record Plantben is dolgozgattak).

Ami a zenekartagok szólóambícióit illeti, ezek is pont a ′80-as évek elején tetőztek, vélhetőleg azért is, mert kicsit már kezdett besokallni egymástól a négyes (emlékezzünk csak a Bohém rapszódia egyik legerősebb, zenekari veszekedős jelenetére) – semmi meglepő nincs ebben, hiszen a hetvenesekben totálisan széthajtották magukat az album-turné-album-turné ciklusban. Teljes albumokat ugyanakkor csak Freddie és Roger Taylor hoztak ki ekkortájt (Brian első anyaga egészen 1992-ig váratott magára), de akárhogy is, a The Works előtt hosszabb szünetet tartott a brigád. Amikor aztán ezt a lemezt összerakták, Mack mellett rendhagyó módon egy ötödik muzsikus is becsatlakozott a munkába Fred Mandel kanadai billentyűs személyében, aki eredetileg élő sessionistaként játszott a Hot Space turnén, de úgy tűnik, ennél erősebb volt a zenei kémia és meghívták stúdióba is. Nem is akárhogyan vonták be: egy Queen-kaliberű multihangszeres-multikomponista zenekarnál nem is létezhet komolyabb elismerés, ha odaengednek a kreatív folyamathoz és olyan emblematikus részeket játszhatsz fel későbbi világslágerekhez, mint például az I Want To Break Free hires szintiszólója. Emellett pedig rengeteget tehetett hozzá olyan alapművekhez is, mint a Radio Ga Ga vagy a Hammer To Fall – nem véletlen tehát, hogy Freddie első számú sameszává avanzsált az egy évvel később megjelent Mr. Bad Guy készítésekor.

Nem kell amúgy különösebben vájtfülűnek lenni, hogy feltűnjön: a két zeneanyag egyszerre készült és szervesen összetartozik (kábé ugyanúgy is szólnak), csak míg a The Works tökéletesre csiszolt zenekari album, a másik valódi művészlemez, ahogy az szólóprojekteknél már csak lenni szokott. És így, hogy lényegében tét nélkül dolgozhattak rajta, bátran válogathattak a Worksre szánt dalok reszlijeiből, de került elő ennél még korábbi demó is, ami itt öltött végleges formát. A két zongorista nekiállt tehát a jobb témák kimazsolázásának, meghangszerelésének és a végső verziók összerakásának, majd néhány rutinos helyi stúdiózenész segítségével felvették a tizenegy – gondolom, szerintük – legjobbat. Érdekes, hogy még olyan is kiesett a rostán, amelyet aztán később csak a posztumusz Queen-kiadvány Made In Heavenre tettek fel tíz évvel később (Let Me Live), ahová pedig pont hogy innen is „lopkodtak” ezt-azt.

Na és milyen a százszázalékos Freddie-zene? Hát nem rock, az biztos, bár van benne gitár bőven. Viszont nem is sima pop. Tényleg nem definiálható másképp, mint hogy tömény Freddie-eszencia. Ahogy a Let's Turn It On elindul, az ember rögtön valami müncheni klubban érzi magát, és ez a szám akár még nettó Queennek is elmenne (néhány apró kis villantás miatt az ember simán azt hihetné, hogy Brian Mayt is meghívták a dalba) – a The Miracle nyitó dalkettősét biztosan inspirálta, az utóbbit nyitó Party mintha ennek második része lenne. Ennél sokkal érzelmesebben folytatódik a sor: ha valaki nem lenne képben, a címe alapján így is sejthető Made In Heaven az egyik téma, amit később felturbóztak a '95-ös válogatáshoz – nehezen tudnám eldönteni, hogy az ottani, gitárokkal telepakolt verzió vagy ez, a teljesen gitármentes, musicales hangszerelésű a jobb, talán maradhatunk abban, hogy előbbi hatásvadászan drámaira vett hangulatú, utóbbi pedig kellemesen giccses. Az I Was Born To Love You is a Made In Heavenre lízingelt dal és ugyanezen a változáson ment át ez is: itt diszkóba kívánkozó korabeli szintipop-sláger, ott élő előadáshoz igazított rockhimnusz – egyik sem jobb vagy rosszabb, simán csak más. Dalként pedig fantasztikusan jó mindkét verzióban. Ha viszont valaki előbb ismerte volna a posztumusz lemezt és hallgatja meg ezt, kissé visszatetsző lehet, hogy gyakorlatilag tényleg csak annyi történt, hogy az éneket behelyezték az új alapok közé – tetszett volna Freddie-nek vagy nem, ki tudja?

A Foolin' Around mintha csak a Hot Space-ről maradt volna le, ez is nettó diszkó, de például amiket itt összeénekel emberünk, az egészen lenyűgöző – nem beszélve a Your Kind Of Loverről, ami becsapósan, egyszálzongorásan-nagyonqueenesen indul, de aztán itt is bejön a táncos ritmus és ha felnézünk, akkor is csillogó-forgó gömböt látunk a plafonon, ha legjobb tudomásunk szerint nem rendelkezünk ilyennel. A musical-opera-, sőt operettgiccset a címadó dalban járatják csúcsra, de ez az egyik legszórakoztatóbb, legszerethetőbb mind közül, tele tipikus (Mr.) Mercury-féle (ön)iróniával és némi Barcelona-előhangszerű ripacskodással – lényegében az énekes ars poeticája úgy, ahogy van, és direktben a hallgató szívatása, full hülyére vétele. Imádni való. Nemkülönben személyes kedvencem, a Man Made Paradise, amit ha nagyon akarunk, beskatulyázhatunk AOR-nak, tekintve hogy itt is hallani „kamu-May″ témákat, és ismét felmerül a gyanú, hogy a zenésztárs „uncredited cameózik″ – bármilyen ügyes sessionista lehetett is Paul Vincent, tényleg nehéz elhinni, hogy ennyire frankón le tudta volna venni a stílust, de ha igen, le a kalappal előtte (igaz, a köszönetrovat e tekintetben sokatmondó, és nem spoilerezem el a vonatkozó poént, főleg hogy a többi része is tipikus Mercury-humor). Zseniális az egész, az ismételten operabohóckodós outróval együtt.

A There Must Be More To Life Than This hagyományosabb lírai dal, amit – jóval később derült ki – a ′80-as évek elején már egyszer rögzítettek duettben Michael Jacksonnal. Ezt leszámítva sok érdekességgel nem szolgál, igazából a szólóverzió sokkal jobb is, Freddie a lelkét is kiénekli benne. A Living On My Ownból a ′90-es évek techno-korszakában hatalmas slágert kreáltak remixverzióban, de megállja a helyét eurodiszkóként is, főleg a majomházból közvetített zongorás imprórészek miatt, amelyet sajnos sose hallhattunk negyedórás élő verzióban – tényleg baromi érdekes és izgalmas zenei csemege lett volna, ha Freddie akár csak pár titkos szólóbulit adott volna ezzel a bandával. Remekül megdörrenhetett volna például a My Love Is Dangerous, a lemez kevés igazán rockos pillanatainak egyike is. Később ebből is született egy gitárokkal telepakolt változat, de igazán sokat nem tett hozzá az ittenihez – az mindenesetre biztos, hogy az egyik legerősebb Mercury-szólószerzemény mind közül. Ezek után a Love Me Like There's No Tomorrow inkább már csak a The Game album hangulatát megidéző, kellemes levezetés.

Az itteni sessionökből végülis semmi nem került később felhasználásra az anyabanda által, az A Kind Of Magic teljesen új zenekari matériát tartalmazott, és ahogy fentebb is említettem, a Magic Tour után a zenekar tulajdonképpen egy stúdióprojektté vált, a tagság folyamatosan dolgozott, szólócuccokon is, hiszen Freddie aztán megcsinálta a Barcelonát Monsterrat Caballéval, Roger Taylornak lett egy The Cross nevű, egyébiránt teljesen korrekt rockmuzsikát játszó bandája (innen is csentek dalt a Made In Heavenre), Brian May is projektezgetett itt-ott, például a Black Sabbathtal 1989 táján. Queenként is non-stop stúdióztak, nemcsak amiatt, mert turné híján ráértek, hanem, hogy az akkor már nagybeteg, de még egy darabig azért stabil állapotú Freddie amit csak lehet, fel tudjon énekelni. A The Miracle megjelenésekor, 1989 közepén-második felében még volt lehetőség valós idejű interjúkra és videóklipekre, de az Innuendóval már sokat „csaltak″: a zeneanyag már 1990-ben elkészült, az album 1991 februárjában jelent meg, akkor forgatták az I'm Going Slightly Mad klipet is, amelyen valamelyest még tudták leplezni az énekes állapotát. Az év májusában kihozott Headlong kislemezhez készült videón is még '90-es stúdiós felvételek láthatóak. Ezeket még jó is nézni, de a ténylegesen májusban forgatott These Are The Days Of Our Liveson sajnos már nem csak utólag okoskodva látható, hogy nagy volt a baj.

A hattyúdal ezzel együtt stílusos és elegáns, az Innuendo nagylemez abszolút a Queen magnum opuszává érett az évtizedek során, egy amúgy is páratlan életműre tette fel a Királynői koronát. Arról pedig, hogy Freddie Mercury mit tett hozzá ehhez az életműhöz egymaga, az általa jegyzett Queen-dalok mellett talán a Mr. Bad Guy árulkodik legjobban.