Shock!

augusztus 14.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dokken: Dysfunctional

0523dokken1Kevés olyan zenekar létezik, amely annyira megnehezítette volna önnön talpon maradását az évek, évtizedek során, mint a Dokken. A melodikus hard rock muzsika dél-kaliforniai vetületének zászlóvivői a zenekaron belüli állandó személyi konfliktusok következtében minimum két kereskedelmi öngyilkosságot követtek el fennállásuk három és fél évtizede során. Az első ilyen akciót 1989-ben vitték véghez, amikor is ahelyett, hogy népszerűségük csúcsán aláírták volna a Warner kiadó holdudvarába tartozó Elekra sokmillió dolláros szerződéshosszabbítását, és a hajmetal-korszak zenitjének számító esztendőben az ötödik stúdióalbummal végleg megszilárdították volna helyüket a korszak legnagyobbjai – Van Halen, Def Leppard, Whitesnake, Bon Jovi – között, inkább tönkretettek mindent, amit azelőtt felépítettek. Öt évvel később, szinte a nulláról kezdték újra, a ma húszéves Dysfunctional albummal, amely elképesztően karakteres dalaival viszont azóta is jelentős mértékben meghatározza a csapat irányvonalát.

megjelenés:
1995. május 23.

kiadó:
Columbia / Sony
producer: Don Dokken & Wyn Davis

zenészek:
Don Dokken - ének
George Lynch - gitár
Jeff Pilson - basszusgitár
Mick Brown - dobok

játékidő: 54:22

1. Inside Looking Out
2. Hole In My Head
3. The Maze
4. Too High To Fly
5. Nothing Left To Say
6. Shadows Of Life
7. Long Way Home
8. Sweet Chains
9. Lesser Of Two Evils
10. What Price
11. From The Beginning

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Miután az egymást elviselni képtelen páros, Don Dokken énekes és George Lynch gitáros önálló albumaikkal egyaránt megmutatták, hogy a másik nélkül is képesek boldogulni, a lemezipar malomkerekeit mozgató hatalmasságok azonnal elindították a lobbitevékenységet, amely nem titkolt céllal a két főkolompos újbóli összeterelésére és munkára bírására irányult. Már 1992-ben híre ment, hogy komoly összegek mozdulnának meg egy esetleges újjáalakulás előlendítésére, ám ennek ellenére, úgymond jól időzített cáfolatként Don Dokken mégis egy második szólóalbum előkészületei felé tett lépéseket, amikor újfent csatasorba állította a Dokken sikerekben szürke eminenciásként jelentékeny részt vállalt Jeff Pilson basszusgitárost. A hátország felépítését pedig nem más, mint az aranykezű sikerkovács, a Whitesnake és az Aerosmith szekereit egyaránt röppályára állító John Kalodner vállalta magára, és nem sok hiányzott, hogy újra nagy fegyvertényt vigyen véghez. Kalodner azonban nem számolt az időzítéssel. 1994-ben, a Pearl Jam, a Nirvana, a Soundgarden és a Green Day tündöklése idején már az ő befolyása és a Sony hatalma sem volt elegendő a mindenható MTV bástyáinak bevételére, és ez akkoriban egyet jelentett a bukással. Mai szemmel nézve persze a Dysfunctional 400 ezer példányos eladása hihetetlenül jó eredménynek tűnik, akkor viszont csak arra volt elegendő, hogy a kiadó gyorsan útilaput kössön a kvartett lába alá.

Nyilvánvalóan nem lehet mindent mások nyakába varrni, ezért nem is lenne fair elhallgatni, hogy bizony Dokkenék sem könnyítették meg saját integrációjukat az időközben klímaváltozáson átesett zenei világba. A roppant szerteágazó Dysfunctional merész, kompromisszumokat elutasító hozzáállásáról ugyanis ordít, hogy tartalmilag elsősorban Don Dokken művészi ambícióit volt hivatott kielégíteni, mielőtt Kalodner, a minden hájjal megkent médiacápa Lynch visszaimádkozásával és a régi Dokken-logo rehabilitálásával kigyúrta belőle a befektetésre alkalmas változatot.

0523dokken2Jellemző az album hosszadalmas alakformálódására, hogy számos ötletet több változatban valósítottak meg hozzá, és ezek legtöbbje napvilágot is látott. A szimplán Dokken név alatt, 1994. december 7-én, Japánban kiadott verzió például sok helyen nem tartalmazta azokat a ritmusgitár-sávokat, amelyeket Lynch később tett hozzá az eredetileg Pilson és Dokken által feljátszottakhoz, valamint a gitárszólókat és néhol a vokálokat is átdolgozták, arról nem is beszélve, hogy az 1995. május 23-án már Dysfunctionalként megjelent korongon az elsőként megismert kilenc szerzeményhez hozzácsaptak két, nem akármilyen csemegét.

Nem mondhatni, hogy meghatározó módon indul útjára az album az Inside Looking Out dallal. Itt még szokni kell, hogy Don Dokken egészen máshogy képzeli el a '90-es évek Dokken-hangzását, a furcsa, szinte kántáló verzedallamok és a finoman kivitelezett refrén azonban hamarosan begyűrűznek, és mire Lynch szitáron bevezeti a japán anyagon még nem szerepelt Hole In My Head nótát, az ember már nem is tekint könnyes szemmel a Back For The Attack albumra. A Hole In My Head egyébként egymaga definiálja a teljes korongot, eszméletlen húzása, a Beatles és a King's X legszebb hagyományait felelevenítő, kétszólamú énektémái, no meg Lynch hosszúra nyújtott szólója következtében azonnal klasszikussá nemesül. A pszichedelikus vonalat tovább erősíti a csodás dinamikával megszólaló, fogós refrénű The Maze, itt az eredetileg kidolgozott szólót valamiért kicserélték arra, amit Lynch hónapokkal azelőtt, élőben követett el az újjáalakulást követő első fellépésen, a kaliforniai Redondo Beach egyik klubjában (lásd még One Live Night).

0523dokken3Az akusztikus Nothing Left To Say a Dokken történetének legérzékenyebb pillanata, a személyes hangvételű szöveg és a gyengéden ringató dallamok hatása alól nehéz kikerülni. Első inkarnációjához képest e tétel változott legtöbbet, Dokken és Pilson kompletten újravette az éneket és a gitárokat. Lynch pedig ide eredetileg egy füstösebb flamenco-szösszenetet dolgozott ki, ám végül ez is felcserélődött egy kissé hagyományosabb megszólalású darabra, mely szintén az említett koncertfelvételről lett átemelve. A dalnak egyébiránt létezik egy elektromos hangszerekkel előállított, vonós hangszereléssel kiegészített változata, de ha emlékeim nem csalnak, csupán promóciós célokra használták anno. És ha már promóció, kissé nehezen érthető, hogy a hihetetlenül jó szimatú Kalodner miért gondolta, hogy a 7 perc fölé kúszó, borús és mogorva Too High To Fly kislemezként bárminemű eséllyel indulhat az amerikai rádióknál. Szó se róla, óriási a dal, és kidomborítja a Dokken korábban mindvégig véka alá rejtett blues-hatásait, azonban a drogos szöveg túl nehéz és sötét ahhoz, hogy tömegek magukénak érezhessék. Ha ki kellene választani, hogy melyik a lemez leghagyományosabb szerkezetű pillanata, akkor a Shadows Of Life mellé eséllyel lehetne voksot tenni. Noha olyan súlyos és modern lüktetéssel kezdődik, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, a kedélyek hamar nyugvópontra helyezkednek. Az éneksávok felépítése tanítani való, szenzációs harmóniákat bontakoztat ki a Dokken-Pilson-Brown trió, a szóló előtti „read between the lines, these are angry times" sor pedig minden pénzt megér. Akár a lemez ars poeticája is lehetne, de mindenesetre sokat elárul arról a korszakról, amibe ez az anyag cseppent.

Az ezt követő Long Way Home estében a szikár kezdőriff esett át transzformáción korábbi énjéhez képest, George egy újabb csatornán érkező motívummal gazdagította az első másodperceket. Akárcsak a Shadows Of Life-nál, a roppant kemény indítás éppúgy higgadt verzékbe fordul, amelyek mesterien ágyaznak meg a hatalmas refrénnek, ahol is Don és Jeff ellenpontozza egymást. A szólónál beérkezik a keleties érzésvilág, először Lynch modulál domináns frígbe, majd Dokken is igazodik hozzá, ezzel megalkotva a korong egyik legemlékezetesebb kiállását. Nem szeretnék túlságosan belemenni az egyéni teljesítmények taglalásába, George munkáját mégis ki kell emelnem, mert amit a lemez dalaiban megvalósított, az minden, csak nem hétköznapi. Ahhoz képest, hogy a gitáros minimális mértékben járult csak hozzá a dalok végleges formába öntéséhez, lenyűgözően friss és előremutató játékával abszolút meghálálta Kalodner bizalmát, mindenfajta sematikusságtól mentes szólói önálló életet élő műremekek. George-nál sosem tudhatja a hallgató, egy-egy megmozdulással épp hová repíti, és pont ez a kiszámíthatatlanság teszi annyira ellenállhatatlanná.

0523dokken4Visszatérve az albumhoz, az utolsó harmad szintén tobzódik a különlegességekben. Talán nem túlzás a zseniális jelző használata a légiesen szálló Sweet Chains esetében, a hipnotikus témában a Led Zeppelin, a Beatles és a Doors legszebb hagyományai fonódnak össze. A tiszta hangú elektromos gitár, az akusztikus hathúros, valamint a szitár rétegzése nehezen megfogható elegyet képez a kongás alapon, ez, kérem alássan, egy hangszerelési csoda, melyre Don Dokken éneke teszi fel a koronát. Lynch tappingelt üveghangokkal vezeti be a tradicionálisabb keretek között fogant Lesser Of Two Evilst, ami méregerős Beatles/King's X harmóniákat tartogat a refrénben, majd érkezik a What Price, minden idők legvadabb Dokken-szerzeménye, kérlelhetetlen tempóval, nyomasztó szövegvilággal, sosem hallott agresszivitással. A levezetés ugyancsak komoly ütőkártya, mely az Emerson, Lake & Palmer klasszikus From The Beginning hithű, ám mégis dokkenes feldolgozásának képében jön el. Imádnivaló, ahogy Don énekli, George latinos szólója és Jeff jelentőségteljes basszusgitározása nem kevésbé.

Érdekességképpen még annyit fűznék hozzá a történethez, hogy az anyag Dysfunctionalként ugyanúgy kijött Japánban, mint a világ többi táján, egy azelőtt még sehol meg nem jelent bluesrockos bónuszfelvétellel, a feszült akkordokkal teli When The Good Die Young számmal, tehát maradéktalanul csak az örülhetett, aki mindhárom korong birtokába jutott. A Dysfunctionalt követően az eredeti négyes erőfeszítéseiből még egy stúdióalbumra futotta, ám a pont három évvel később megjelent, és a komoly belső feszültségek közepette íródott Shadowlife dalaival még jobban elmerültek a '90-es évek világában, ami végül Lynch kiválásához vezetett. Dokken azóta inkább kevesebb, mint több sikerrel tartja össze mindenkori csapatát, a köztes időben megszületett öt – egyébként minőségi – stúdióalbum zömén pedig egyértelműen érezhető, hogy a Dysfunctional etalonként szolgál Don számára, és ez így van jól. Talán nem a legjellegzetesebb Dokken album, de az egyik legjobb, ez biztos.

 

Hozzászólások 

 
+6 #5 GTJV82 2015-05-27 08:21
Szerintem is jó lemez, bár az első 4-es nem ér fel. Azért csak hatott rájuk a seattle-i bandák időszaka, bár nagyon érdekes, mennyi hasonló felfogású album jelent meg ez időtájt még: Bruce Dickinson - Skunkworks, Warrant - Ultraphobic vagy Danger Danger - Dawn pl.
Idézet
 
 
+10 #4 Raaklekvaar 2015-05-23 13:54
nagyon jó ez az album, a kritika miatt viszont mégis hiányérzetem van, mint mindig, ha nem Draveczky úr nevét látom a múltidéző írások tetején... az ő aprólékos, sztorizgatós, olvasmányos stílusát nagyon hiányolom innen, ugyanakkor megértem, hogy Danev Gyuri mindenképp szeretett volna írni erről a lemezről egyik legnagyobb kedvence, Lynch miatt :)
Idézet
 
 
+7 #3 queensryche999 2015-05-23 12:35
Idézet - norberthellacop ter:
Na begyűjtök pár negatív ujjat :)
Nagy rajongója vagyok az első négy Dokken lemeznek, de ez nekem nagyon nem csúszik le, az összes Dokken lemez közt szerintem ez, meg az ezt követő Shadowlife a leggyengébb. Kb annyira nem tudok mit kezdeni velük, mint Quorthon két kilencvenes évek közepi ballépésével :)


Anno én is így voltam vele, de meg lehet ezt szeretni, van annyira jó. Ha Dokken-re támad kedvem, én is a klasszik lemezeket szoktam hallgatni.
Idézet
 
 
+12 #2 Zsoziedo 2015-05-23 12:30
Remek hangzású és fantasztikusan sokrétű album jó néhány nagyszerű pillanattal, köztük a gyönyörűséges Nothing left to say-el. Doki dallamai az egyik legegyénibbek a műfajban, ahogy Lynch gitározik, arra nincsenek szavak. Felejthetetlen album.
Idézet
 
 
+5 #1 norberthellacopter 2015-05-23 12:24
Na begyűjtök pár negatív ujjat :)
Nagy rajongója vagyok az első négy Dokken lemeznek, de ez nekem nagyon nem csúszik le, az összes Dokken lemez közt szerintem ez, meg az ezt követő Shadowlife a leggyengébb. Kb annyira nem tudok mit kezdeni velük, mint Quorthon két kilencvenes évek közepi ballépésével :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.