Shock!

február 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

DIO: Strange Highways

dio_1Bár megemlítettem egy évvel ezelőtt a Dream Evil klasszikban is, valahogy nem gondoltam bele, hogy ez a lemez is kerek harminc már, és annak tükrében, hogy a Dehumanizerről megemlékeztünk, nem is kérdés, hogy itt a helye a rovatban. Egyrészt így lesz kerek a történet, másrészt a személyes szál is sokat nyom (később majd) a latba. Bár nem üdvös dolog, privát életünkben is tapasztalhatjuk időnként, hogy tényleg hatalmas pozitív löketet adhat egy-egy konfliktus, sértődés, szakítás – hát még professzionális szinten és pláne kreatív szakmákban! Kibasztatok velem? Nem úgy történtek a dolgok, ahogy én gondoltam? Na, most majd megmutatom nektek!

megjelenés:
1993. október 25.
kiadó:
Reprise / Vertigo
producer: Mike Fraser

zenészek:
Ronnie James Dio - ének
Tracy G - gitár
Jeff Pilson - basszusgitár
Vinny Appice - dobok

játékidő: 53:36

1. Jesus, Mary & The Holy Ghost
2. Firehead
3. Strange Highways
4. Hollywood Black
5. Evilution
6. Pain
7. One Foot In The Grave
8. Give Her The Gun
9. Blood From A Stone
10. Here's To You
11. Bring Down The Rain

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Bár joggal érezhetjük ma már úgy: Ronnie James Dio kissé túlreagálta, hogy a Black Sabbath akkor még csak egy estés és néhány dalos reunionja kapcsán Ozzy Osbourne a zenekar aktuális felállását hívta el különleges vendégnek, valahol azért mégis érthető, hogy sértette az egóját mindez. És persze utólag könnyen okos az ember: ma már tudjuk, hogy nyugodtan bevállalhatta volna az eseményt, hiszen utána mind a Sabbath, mint az Ozzy-szólópálya ment tovább a maga útján, nem beszélve arról a reklám-hátszélről, ami a Dehumanizer-felállás kaphatott volna, ha együtt marad. De hát ez már csak így megy. Szerencsére a ′90-es évek elején, a kapuzárási pánik előszobájában még forrófejű, utóbb tisztességben (?) megőszült vezéregyéniségek később rendezni tudták korábbi nézeteltéréseiket, és újra összejöhetett az egészen Ronnie haláláig aktív Dio-féle Sabbath is, igaz, Heaven And Hellként. A rajongók viszont csak nyertek az ügyön, hiszen az elhíresült Costa Mesa-i balhé után a leglogikusabb forgatókönyv valósult meg: újraindult a DIO zenekar, méghozzá nem is akárhogyan – Ronnie valóban megmutatta! Ha nem is tudnék választani a Strange Highways és a nem sokkal utána érkező, újra Tony Martin énekest csatasorba állító Black Sabbath-lemez között (Cross Purposes), kétség nem férhet hozzá, hogy melyik anyag volt súlyosabb, modernebb, naprakészebb 1993-94 fordulóján.

Azt is elmondtam korábban, hogy minden erénye és szerethetősége ellenére egyetértek azzal az általános vélekedéssel, miszerint az 1990-es Lock Up The Wolves nem hozta a korábbi DIO-anyagok színvonalát. Keményebbek próbáltak lenni, de igazából csak keménykedésre futotta, és pont a misztikum veszett ki a zenéből, pedig Jens Johansson leigazolása a billentyűkhöz nagy ötletnek tűnhetett. Annak tűnik ma is, csak teljesen felesleges lépés volt, tekintve, hogy kábé semmi nem hallatszik belőle a lemezen. Simon Wright dobolása is sok kritikát kapott akkor is, később is, vele még úgy nem is lett volna baj, de a természetesen Vinny Appice-t is felvonultató Dehumanizer úgy teszi zárójelbe az egész projektet, ahogy annak rendje. Kimondhatjuk tehát: a Lock Up nem több, mint érdekesség fanatikusoknak, nem kell bántani, de messze nem kihagyhatatlan.

dio_2

Amikor tehát Ronnie nekilátott, hogy újraszervezze saját zenekarát, az újradefiniálás is a napirendi pontok között volt – ez persze nemcsak a Dehumanizer fényében nyilvánvaló, hanem a tekintetben is, hogy már a ′90-es éveket írtuk: minden „régi″ banda azon mesterkedett, hogy modernizálja hangzását és ezzel úgymond átmentse magát az új évtizedbe. Ki több, ki kevesebb sikerrel ugrotta meg a lécet, de a Strange Highways simán odatehető az egy évvel azelőtti, szintén újradefiniáló monolit mellé. Persze több mint valószínű (már csak a két album közt eltelt idő rövidsége miatt is), hogy Ronnie az itt hallható témákat eredetileg a Sabbathnak szánta (a Hollywood Black nótát állítólag fel is demózták), ennek megfelelően a stílusok közötti hasonlóság néhol szinte kísérteties, és erre az érzésre Appice mennydörgő dobjai még csak rátesznek egy lapáttal.

Na de a gitár? Ott ugrik igazán a majom a vízbe, hiszen a bandában eddig tipikusan ′80-as évekbeli stílusban játszó gitárhősök pengettek, és ez '93-ban nagyon nem volt időszerű – olyasvalaki kellett tehát, aki „modernül″ játszik, de bele is férhet a DIO – ha mégoly megújult, de mégis elég kötött – stílusának keretei közé. Jó felütés ilyenkor a power metal felé orientálódni, hiszen ott egyaránt jelen van a súly és a tradicionális dallamérzék. Arról végül is nem szól a fáma, pontosan hogyan került sor a korábban többek között a Great White-hoz csatlakozása előtti Jack Russell-lel zenélő és a Love/Hate létrejötténél is ott bábáskodó (tehát tapasztalt, de ismeretlen) kaliforniai muzsikus, Tracy Grijalva (azaz ismertebb nevén Tracy G.) felvételére, pedig biztosan érdekes lenne egy akár csak pár nevet tartalmazó listát böngészni. Felteszem, nem sok idő volt megtalálni a megfelelő embert, és sokat mondó, hogy a World War III. (vagy más írásmód szerint WWIII) akkoriban egyetlen lemezén éppen Jimmy Bain és Vinny Appice alkották a ritmusszekciót – ők lehettek tehát a kapocs. Ha csak simán adtak belőle egy példányt Ronnie-nak meg Wendynek, és a jó fülű-szimatú házaspár bele is hallgatott, az már akár el is dönthette a kérdést, hogy kit hívjanak el egy meghallgatásra. A WWIII. debütön hallható gitárnyűvés ugyanis annyira jellegzetes, egyedi és domináns, hogy kis túlzással ki is jelenthetjük: a Strange Highways akár annak folytatása is lehetne, amin történetesen Dio énekel. Persze Mandy Lion időnként szélsőségesen hisztérikus stílusa merőben eltér Ronnie-étól, de kétségtelen, hogy itt hallhatók a Mester karrierjének addigi legagresszívebb énektémái.

dio_3

A gitáros tehát meglett, de Ronnie tényleg minden téren ütős felállást akart összerakni, behozta tehát basszernek a Dokkenből már jól ismert Jeff Pilsont. Az érintettek sajnos már nem fogják tudni elmesélni, miért nem már ekkor is Bain került (vissza) a bandába, mikor pár év múlva végül amúgy is megtörtént a dolog, de tény, hogy Pilson Vinnyvel iszonyat húzást adott a zenének, konkrétan az ő soundja is meghatározó itt. És biztosak lehetünk abban is, hogy dalszerzői rutinja is sokat tett az összképhez. Zseniális kombináció lett tehát ez így együtt: DIO a ′90-es évekre. Sajnos a WWIII. egyes ma már beszerezhetetlen ritkaság, pedig ha valami, akkor ez az anyag megérdemelne egy tisztességes újrakiadást, viszont ahogy fentebb is említettem, a Strange Highways több is, mint ízelítő abból annak zenei világából – még keményebb, még korszerűbb tálalásban.

A Jesus, Mary & The Holy Ghost hasonló gitárnyúzással indít, mint három évvel korábban a Time For Terror, ebből bontakozik ki az album egyik legjobb riffje és tempója, az isten is nyitódalnak teremtette – érdekes, hogy valós időben, az aktuális turnén a ráadásblokk elé rakták a műsorba, konkrét koncertnyitás csak az Angry Machines turnén lett belőle. Amúgy egyáltalán nem tipikus DIO-szám, sőt, modern metálnak is különleges, a belassított verzékben először torzítottan szól az ének, még nyitottabb rajongók számára is totális sokk lehetett ez még akkor is, ha a Dehumanizerrel megbarátkozott az ember. Aztán persze „helyreáll a rend″ és lesz „normális″ tempó, ének meg minden, és Tracy stílusának több tipikus elemével is lehet ismerkedni. Közel harminc év ismeretség után is hátast dobok attól, amit itt leművel a faszi, bár mi tagadás, első DIO-albumomként is (hogy a fent említett személyes szálra is visszatérjünk) levitte a fejemet ez a dal, teljesen lenyűgözött már akkor is. Hozzáteszem, a Nyugati téri MCD-ben beszerzett (akciós!) műsoros kazettám a mai napig megvan, elsősorban azért, mert az említett Angry Machines turné 1997-es budapesti állomásán ugyanezt ugyanott sikerült is dedikáltatni a zenekarral (negyvenesek még jól emlékezhetnek rá, hogy akkoriban az ilyen típusú közönségtalálkozók rendszeresek voltak), sőt, még hagyományos, papír(!)fényképet is sikerült készíttetnem Ronnie-val, amelytől pár évvel később megválni is hajlandó voltam, hogy bekerülhessen a Metal Hammer Sztárfotó rovatába. Hát ez az élmény, tetézve a tényleg fantasztikus PeCsa-koncerttel aznap este végképp meghatározta érzelmi kötődésemet Dio munkásságához – nem mellesleg pedig az aznapi műsor kábé egy az egyben hallható a Dio's Inferno – The Last In Live koncertanyagon.

dio_4

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak a Strange Highways második dalánál tartunk, és ennek a turnéja még el sem indult... Szóval, miután Jézus Mária Szent József lesokkolta a gyanútlan hallgatót kábé két-három dalnyi töménységgel, a Tűzfej (Firehead) kissé hagyományosabb hangot üt meg, persze semmiképpen sem a klasszikus DIO szellemiséget tekintve, ez sokkal inkább ′90-es évekbeli, ólomlábakon menetelő, tipikus US power, fogós refrénnel. Persze az énekdallamok, refrének végig erősek, mégiscsak Ronnie James Dio alkotta őket, de végig az erőn van a hangsúly. Nézzük csak meg a harmadikként érkező címadót, ami emblematikus Dio-Sabbath feeling úgy, ahogy van, akkora Dehumanizer, hogy a címe lehetne akár After All/Too Late Part 2 is – nem véletlenül került az elsők között a repertoárba, rögtön a műsor elejére. Ugyanígy része volt a setlistnek a málházós Hollyood Black, amely kicsit olyan, mintha a Lock Upról maradt volna le (nyilván a csekély időbeli eltérés révén ez is lehetséges), de ami igazán nagyot megy az „A oldalon″, az az Evilution. Ez a pumpáló basszusfutamokkal induló monstrum megint power metalos irányba viszi egy kicsit a dolgokat, majd következik a kissé rendhagyó módon tussal induló doom szörny Pain. Ezt a kettőst egyébként az aktuális turnén is egymás után nyomták, alaposan elnyújtva előbbi témázgatását a végén és utóbbiba beépítve a kötelező gitárszólót – ezek talán kicsit elvesznek a két remek dal kompakt erejéből, de hát sokszor előfordult előtte is, utána is, hogy a stúdióverzió jobban egyben van, ezért is csiszolgatják a végtelenségig. Mindenesetre a hivatalosan kiadott '93-as Hammersmith Odeon felvételről ismét kiderül, mennyire ereje teljében volt ez a felállás és maga Ronnie is. Különösen a Painben rekeszt hatalmasakat, érdemes meghallgatni ezt a különeges live anyagot, talán erősebb is, mint a jóval szélesebb körben ismert Last In Live.

Innentől kezdve még három hasonló tempójú és hangulatú tétel bújik meg az anyagon (One Foot In The Grave, Blood From A Stone és a záró Bring Down The Rain), ezek is a Lock Up világát idézik meg számomra, az ottanihoz hasonló ragadós refréneket hoznak, de természetesen felturbózott alapokra építve és a hasonlóság ellenére is van mindnek saját karaktere. Ezért is jutott eszembe ez a lemez a Kill Devil Hill-ismertető megírása közben: szűk szegmensen belül lehet igazán nehéz sok erős nótát összerakni, nem is gyakran sikerül, és nem is mindenkinek. Az általános súlyt erősíti még az album lassújának induló Give Her The Gun begorombulása-begyorsulása is és egy meglepően hagyományos (ma már retrónak mondanánk) szerzemény is belefért: a Stand Up And Shout / I Speed At Night / Wild One stílusban fogant Here's To You-t nem kevésbé meglepő módon utolsó ráadásként játszották a legtöbb koncerten.

dio_5Az, hogy a csapat együtt maradt, sikerként könyvelhető el, az 1996-os az Angry Machines is jó lemez, de ennél is sokkal tüskésebb, modernmetálosabb, sokak szerint nem is annyira állt már jól Ronnie-nak. Jeff Pilson nyilván nem emiatt, hanem az újraaktiválódott Dokken egyre sűrűbb betáblázottsága miatt nem tudta már vállalni annak turnéját, így a fentebb taglalt történésekben már Larry Denison vett részt helyette (és ekkor csatlakozott állandó tagként a Ronnie-t aztán a Heaven And Hellbe is elkísérő Scott Warren billentyűs is). Az a tény azonban, hogy az aktuális lemezről már csak két dal fért bele, jelezte, hogy a ′90-es-2000-es évek fordulójának heavy metal reneszánsza inkább a misztikusabb, fantasysebb DIO zenekart igényli – és ezzel együtt természetesen némi visszarendeződést. A 2000-re kihozott Magicához visszahívták Jimmy Baint, Craig Goldyt meg valamiért Simon Wrightot is Vinny helyére, és ugyan egy időre Doug Aldrich is képbe került, ők alkották a 2000-es évek DIO zenekarának magját egészen a Black Sabbath MK2 életre hívásáig. Ide aztán Vinny is visszatért. Érdekességképpen ő a köztes időben az Erik Norlander-Lana Lane házaspár projektjei táján is ott sertepertélt, és ez az ismeretség nyilván szerepet játszott abban, hogy később Erik is a Last In Line zenekarral tartott, amikor felmerült, hogy élőben kelleni fog egy billentyűs.

Manapság pedig, ahogy azt már sokszor sok helyen leírtuk mi is, két utódzenekar is ápolja az örökséget – bizonyára ez akkor is így maradt volna, ha Ronnie tovább él, mert a Sabbath nettó nosztalgiaköröket tolt pár új dallal, a DIO zenekar viszont mindig is kreatív próbált lenni. Sőt, simán el tudom azt is képzelni, hogy akár még Vivian Campbell-lel is elásta volna a csatabárdot az énekes egy ponton, de hát ez már csak a szokásos „mi lett volna, ha...″-játék, aminek alapvetően semmi értelme, az MI-nek meg ne adjunk ötleteket. A jó pár évvel ezelőtt belengetett hologramturné sem robbantotta fel a rockvilágot – és valóban, amíg nincs olyan szinten a technika, hogy valóban élethű legyen az ilyesmi, még mindig jobb, ha hasonló vagy akár teljesen más karakterű, de legalább hús-vér emberek éneklik nagy idők nagy klasszikusait vagy „kisebb″ idők alulértékeltebb termését. Ez utóbbi kategóriának ékes dísze lehet a Strange Highways – adja isten, hogy újabb harminc év múlva is hallgathassam.

 

Hozzászólások 

 
#5 Hangdalar 2023-11-14 22:16
Kis kiegészítés: Elvileg az történt, hogy Dio nem nézte jó szemmel, hogy Appice bevállalta a '98-as európai Sabbath turnét, illetve azt, hogy a '99-es bulikon is a csapattal tartott tartalékként Bill kétes egészsége miatt, ezért távozott az ezredforduló táján a DIO zenekarból. A Heaven and Hell felélesztésekor eredetileg Wardot akarták, de aztán kútba esett a dolog, és Appice lett felkérve, aminek Ronnie akkor nem feltétlenül örült, de utána elásták a csatabárdot.
Idézet
 
 
#4 Gábor 2023-11-14 17:29
Nagyon jó lemez, számomra a második fele picit gyengébb.
Összességében az Angry Machines még jobban bejön.
Idézet
 
 
#3 The_Sentinel 2023-11-14 09:40
Amúgy nekem is műsoros kazin volt meg először, később aztán megvettem CD-n is.
Idézet
 
 
#2 Fefa 2023-11-14 09:12
Imádom ezt a rovatot, a múltkor a Yes ismertető, most meg ez! Nagy flash a múltból, 15 éves múltam a megjelenéskor és arra is emlékszem, hogy a Rákóczi úton a volt Otthon áruházzal szemben vettem meg, ott is működött egy metálbolt, rengeteg pólóval, kazival, nyakláncal yeeahh
Idézet
 
 
#1 The_Sentinel 2023-11-14 08:48
Nekem a Dream Evil mellett ez a másik fő kedvencem az öregtől.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.