Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deicide: Once Upon The Cross

0422deicide1Az istengyilkosságot nevében propagáló amerikai Deicide mindig is azon csapatok sorát erősítette, amelyeknél nem igazán érdemes a mondanivalóval törődni: zenéje alapján a banda nyugodt szívvel nevezhető kiválónak, ám az ideológia, dalszövegek és úgy általában véve a tematika terén inkább érdemel egy legyintést a zenerajongóktól, mintsem elmélyült tanulmányozást. Glen Benton kompániája esetében persze nem lehet említés nélkül hagyni a sátánizmust, amely olyannyira szerves részét képezi a Deicide-nak, mint márkanévnek, ám ez csak a csomagolás, a marketing. Szerencsére a csapat első három lemezét, így a harmadik, a napokban húsz éve kiadott Once Upon The Crosst nem emiatt tekintjük ma a death metal klasszikusainak.

megjelenés:
1995. április 18.

kiadó:
Roadrunner

producer: Scott Burns & Deicide

zenészek:
Glen Benton - ének, basszusgitár
Brian Hoffman - gitár
Eric Hoffman - gitár
Steve Asheim - dobok

játékidő: 28:10

1. Once Upon The Cross
2. Christ Denied
3. When Satan Rules His World
4. Kill The Christian
5. Trick Or Betrayed
6. They Are The Children Of The Underworld
7. Behind The Light Thou Shall Rise
8. To Be Dead
9. Confessional Rape

Szerinted hány pont?
( 48 Szavazat )

A Deicide fogantatása a napfényes Floridában esett meg 1987-ben, a világnak egy olyan pontján, ahol a zenélgetni tanuló kamaszok magasról tettek az ország túloldalán burjánzó cicanacis, kokainporos sleaze életvitelre. Errefelé a keményebb, pózolásoktól mentes vonulat szökkent szárba. A térség metalosaira a legnagyobb hatást a legendás Savatage tette, tehát nem épp a Mötley Crüe-től tanulták a metalkodást: Florida termelte ki magából többek között a Morbid Angelt, az Atheistet, az Obituaryt és a Nocturnust is. Nem csoda hát, hogy amikor a húszéves Glen Benton hirdetésére jelentkező Brian és Eric Hoffman, kiegészülve a dobos Steve Asheimmel először csörömpölni kezdett, a közös pontot inkább a Celtic Frost jelentette, mintsem a Ratt. Benton vonzódása a népi hiedelmekhez egyébként nem újkeletű: „Azért alapítottam meg a Deicide-ot, mert szükségem volt egy csatornára. Történetesen ikrek vagyok. A személyiségemnek van egy olyan része, ami megrémít másokat. Azért választottam a sötét oldalt, mert sokat kíván meg az embertől, és ez szimpatikus."

Amon néven indult be a demózás, koncertezés, majd a legenda szerint Benton egy nap becsörtetett a Roadrunner Records A&R-főnöke, Monte Conner irodájába, és egy demójukat a döbbent fickó orra alá tolva, nem épp arisztokratikus eleganciával megkérte, hogy szerződtesse le őket. Hogy ebből mi mese, és mi igaz, nem tudni, mindenesetre Connernek megtetszett a banda, és leszerződtette a fiatalokat. A kiadó részéről a leglényegesebb kérés a banda felé a névváltoztatás volt. Így lett 1989-ben Amonból Deicide, istenből istengyilkos. A névváltoztatás már csak azért sem lehetett a tagok ellenére, mivel nem Benton volt az egyetlen sátánista a csapatban. Eric Hoffman ezt nem is tagadja: „Mindannyian sátánisták vagyunk. Mi a mindennapi életben is ezzel foglalkozunk, nem csak a színpadon. A testvérem, Brian már többször megégette a karját, mint ahogy Steve és én is. Mi nem csak megjátsszuk ezt, mint a Slayer." A képmutatás hiánya egyébként megkérdőjelezhető a csapat esetében: ismeretes, hogy Benton fordított keresztet égetett a homlokára, és a '90-es évek során több interjújában is elismételte, hogy 2000-ben, vagyis a 33. születésnapján öngyilkos lesz, de mindannyian jól tudjuk, mi is lett ebből. Szenzációhajhászásnak azonban kiválónak bizonyultak ezek a húzások, a banda hírnevét tovább öregbítették Benton forrófejű kijelentései, és nem utolsósorban fényesen rávilágítottak a tagok hiedelmeinek badarságaira.

0422deicide2Első lemezük, az 1990-ben megjelent Deicide a death metal legizgalmasabb időszakában érkezett, és kiválóságát szinte azonnal felismerte a szakma és a rajongók. A második lemez két évre rá, Legion címmel robbant, de még milyet! Ekkorra a Deicide neve egyet jelentett mindennel, amit az álságos cenzorok és jogvédők megvetettek, és a vakon minden ellen lázadozó tinédzserek bálványoztak. Mindehhez a zene és a nyilvánvaló sátánizmus mellett sokat hozzátettek Benton direkt botrányosnak szánt kijelentései. Több ízben beszélt például arról, hogyan lő halomra rágcsálókat a saját kertjében, és hogy mennyire élvezi a dolgot. Sokak szerint Benton megbotránkoztató nyilatkozataira volt válasz az a robbantásos merényletkísérlet is, amely a csapat '92-es, stockholmi klubbuliján történt. Áldozatok mindenesetre szerencsére nem voltak, és a zenekar hírnevének bizony ismét nem ártott az esemény.

A '90-es évek közepére tehát a Deicide egyike lett a legismertebb és legelismertebb extrém zenekaroknak. A második lemez után azonban három évet kellett várniuk a banda rajongóinak, hogy kézbe vehessék az új mesterművet, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy a színtér egészen megváltozzon. 1995-re a kiadók felfedezték a szélsőségesebb muzsikákban rejlő anyagi potenciált, így vérszemet kapva szerződtettek le bárkit, aki inkább vért hányt és borotvapengékkel gargalizált, mintsem énekelt, és képes volt elég mélyre hangolni a gitárját. Persze nem mindig a minőséggel voltak a bajok, de a Deicide-hoz hasonló death metal-alapbandák eddigre több tucat követőt, vagy sok esetben kópiát ihlettek meg. Monte Conner így emlékszik vissza az akkori állapotokra: „Abban az időben én is könnyen túlzásokba estem. Leszerződtettem néhány olyan zenekart, akiket talán nem kellett volna. De aztán hamar eldöntöttük, hogy megszabadulunk azoktól a csapatoktól, amelyekben nem láttunk jövőt: olyanoktól, mint a Gorguts vagy a Sorrow, akiket eleve le se kellett volna szerződtetnünk, vagy az Immolation, akiknek négy évbe tellett megírniuk egy lemezt. Ezekkel a zenekarokkal felbontottuk a szerződést, de a Deicide-ot vagy az Obituaryt megtartottuk, mert ők fontosak voltak a kiadó számára, segítettek a cég áttörésében. Megértettük, hogy bár ezek a zenekarok soha nem lesznek ennél nagyobbak, de mindig is megbízható igáslovak maradtak, amelyek még profitot is termeltek a kiadónak, szóval hogyan is dobhattuk volna ki őket? És amiatt is fontosak voltak számunkra ezek a bandák, mert ha mindegyik death metal csapatunkat kirúgjuk, az egyfajta személyiségzavarral lett volna egyenlő."

0422deicide3Noha a Deicide-ot a mai napig mindenki Bentonnal azonosítja, a csapat fő dalszerzője valójában a kezdetektől fogva a dobos Steve Asheim volt: „A dalszerzés nálunk eléggé egyszerűen megy: én írom az összes zenét, Glen pedig a dalszövegeket. Elég régóta így csináljuk, és tökéletesen működik is a dolog. Számomra egyáltalán nem okoz gondolt a riffek és a dalok kiagyalása, ami azt illeti, elég könnyen jönnek." A csapat első három lemezén érezni is ezt a könnyedséget: sem a debütálón, sem a Legionon nincs nyoma izzadságszagnak vagy darabosságnak, és nincs ez másként a Once Upon The Cross-szal sem. Hiába, nem árt, ha egy bandán belül a tagok hasonló zenei és ideológiai ízléssel rendelkeznek...

A harmadik Deicide-album elődeihez hasonlóan szintén a death metal tiszteletbeli otthonának is nevezhető Morrisound stúdióban öltött végső formát, a szakmában akkortájt hivatkozási alapként tekintett Scott Burns értő kezei alatt. A hangzás így magán hordozza a kor jellegzetes death metalos jegyeit: nyers, dinamikus, szikár. A borító az előző két lemezéhez mérve merészebb, nem sokat hagy rá az ember fantáziájára, a korongon feszülő huszonnyolc percnyi zene pedig egyértelműen a banda egyik legerősebb alkotása, tömény death metal-esszencia.

Ha az első lemez a Zsigeri, a második a Gyors, akkor ez a harmadik a Megfontolt. A Once... a Deicide addigi legkiérleltebb munkája volt, ahol talán először lehetett érezni azt, hogy a zenekar erőteljesen fejlődik, mint egy egység. A nyitó címadó tömör Deicide-mestermű, ahol a klasszikus, többek között a Cannibal Corpse által is a korai időkben sokat használt gonoszkás felvezető után parádés stílusleckét kapunk a pofánkba. A szerzemény az előző Deicide-darabokhoz képest lassabb, de ez az egész lemezrők elmondható. Persze ne doomra számítsunk, de aki a Legiont a gyilkos sebességéért kedveli, az itt elsőre talán csalódni fog. Steve Asheim a lemez általános tempójáról egyébként évekkel később elég prózai magyarázattal szolgált: „Ma hallgatva ezt a lemezt, elég lassúnak tűnik. Élőben ezeket a dalokat sokkal gyorsabban játsszuk. Az igazat megvallva mindig is gyorsabban játszottuk őket, mint ahogy a lemezen hallhatóak. Amikor '94-ben, a stúdióban felvettem a dobsávokat azon a sebességen, amelyen a próbán is elnyomtuk, az összjátékidő csak 22 perc volt. Ennyi nem elég egy teljes albumhoz, ezért újravettem a dalokat valamivel lassabb tempóban, de még így is csak 30 percnyi anyagunk volt. De végül ez lett belőle."

Elég konkrétan ront be a házba a Christ Denied, amely jól eltalált témáival, letisztult szerkezetével már első hallgatásra berágja magát az ember agyába. Érdekes azzal a tudattal meghallgatni a When Satan Rules His Worldöt, hogy Asheim ezt a darabot is jóval sebesebb tempóval álmodta meg eredetileg, a dal ugyanis a lemez egyik leglomhábbja, szinte lazának nevezhető, bár a sötét utcán megvillanó késpenge váratlanságával lecsapó rövid begyorsulások hamar szétszakítják ezt a képzetet. A szeretetet és toleranciát éltető Kill The Christianben a Hoffman testvérek riffjeinél morózusabb, gyilkos indulatokat tökéletesebben hangokba öntő témákat nehezen találni a fémzene palettáján.

0422deicide4

Az igazi szélvihar a Trick Or Betrayeddel érkezik meg, habár a leleményes váltások miatt itt is sikerül többet kihozni a szerzeményből egy nyúlfarknyi szélvészgyors aprításnál. Slágeres felhangokat üt meg a They Are The Children Of The Underworld, bár ez persze szigorúan a Deicide zenei keretein belül értendő, és erős a gyanúm is, hogy ennél a dalnál épp a lassabb tempó hozta elő az igazi ízeket a szerzeményből. Benton egészen mély hörgését is meg kell említenem, főként, mivel a banda egyik védjegyének számít. Elsőre az ember azt hinné, a vokálnál némi elektronikus csalást használ Glen, ám az igazság nem egészen ez: „Amit hallasz a lemezeinken, az két énekrész egymásra helyezve: van egy mélyebb vokális rész, meg egy másik a középtartományban. Ez utóbbi okozza az egész furcsaságát. Olyan ez, mint egy természetes hangkiegyenlítő. Nem kell elektronikát használni hozzá, mivel ettől a megoldástól a hang olyan, mintha megbütykölték volna."

Legion-hívők a mennyországban fogják érezni magukat a Behind The Light Thou Shall Rise hallatán: masszív őrület ez a három perc, ennél érthetőbben senkinek nem lehetne elmagyarázni, mi is a death metal lényege. A Behind... ellenpontozásaként funkcionáló To Be Dead pedig azt bizonyítja, miért is jó egy lemezen a változatosság. Mint ahogy zombikból is unalmas, ha mindegyik hullamerevséggel vonszolja magát, kell néha olyan élőhalott is, amelyik pumaként veti rá magát az élőre. A vége persze mindig ugyanaz: kegyetlen pusztítás. A záró Confessional Rape-ben a zenekar még utoljára megtornáztatja death metalos izmait, nem is akárhogyan, aztán le is cseng ez a 28 perces extrém diszkó.

0422deicide5

A Deicide azon death-dinoszauruszok egyike, amelyek szinte a kezdetektől itt vannak, és folyamatosan alkotnak. Az évtizedek során persze Bentonéknál is történtek tagcserék, és ha minden igaz, hamarosan érkezik a csapat tizenkettedik lemeze is. Azt tehát egyáltalán nem lehet mondani, hogy csak a sátánizmusból és a botránykeltésből fel lehet építeni egy hosszan tartó karriert. Főleg, hogy manapság már Benton is lecsillapodni látszik, s inkább a zenére összpontosít épp aktuális zenésztársaival. Újkori Once...-ra azonban nem emiatt felesleges várnunk. Ez a lemez egy kor, egy állapot megtestesülése volt, olyan zenészektől, akik fiatalok voltak és éhesek.

 

Hozzászólások 

 
#24 Equinox 2020-04-18 11:59
Persze klasszikus meg minden, de zeneileg nem akkora nagy szám, mint Morbid Angel vagy Death. Sokkal lineárisabb amit a Deicide képvisel, és olyan értelemben látszik, hogy egy dobos írja a riffjeiket, hogy olyan pergő, dobszerűen hatnak (angolul erre úgy mndom, hogy "percussive"). Nem?

De nálam pont ezért nem akkora kedvencek.
Idézet
 
 
+1 #23 Peter German Panzer 2015-05-06 09:06
A tájékozatlanság ot és figyelmetlenség et amúgy nem a cikk írójára értettem (bár Ő is félreértette az írása alapján a régi nyilatkozatot), hanem nagy általánosságban félre lett Benton értve sajnálatosan.

A rovat cikkei amúgy nagyon profi munkák, mint ahogyan ez a megemlékezés is. Ezt mindenképpen le kell írnom, hiszen nem lennék igazságos, ha csak erre az egy hibára szállnék rá. A cikkek minden műfajú lemez tekintetében hozzáértést, utánajárást tükröznek és szakmailag, formailag is átlag felettiek!
Idézet
 
 
-1 #22 Peter German Panzer 2015-05-05 12:30
Nos, imádom, hogy kb. rajtam kívül senki nem olvasta el figyelmesen Benton egykori nyilatkozatait! Nem azt nyilatkozta, hogy 33 évesen biztosan megöli magát, hanem azt, hogy "...nem hiszem, hogy több időt fogok tölteni a Földön Krisztusnál, még az is lehet, hogy önkezemmel vetek véget az életemnek majd, ha egy nappal túlélem Jézust..." Nem mindegy ugye??? Nem kész tényként tálalta, hanem lehetőségként! De persze mindenkiben csak az maradt meg hogy "hú, aszonta', hogy megöli magát 33 évesen és nem tette meg". Félelmetes a tájékozatlanság és a figyelmetlenség !
Idézet
 
 
+3 #21 Draveczki-Ury Ádám 2015-04-25 04:22
Idézet - OutbreakOfEvil:
Idézet - OutbreakOfEvil:
nem ide vág a téma, de a Slaughter of the soul idén 10 éves, arról lesz cikk? :D

akarom mondani 20, elnéztem

Lesz. :)
Idézet
 
 
#20 OutbreakOfEvil 2015-04-24 17:51
Idézet - OutbreakOfEvil:
nem ide vág a téma, de a Slaughter of the soul idén 10 éves, arról lesz cikk? :D

akarom mondani 20, elnéztem
Idézet
 
 
#19 OutbreakOfEvil 2015-04-24 17:42
nem ide vág a téma, de a Slaughter of the soul idén 10 éves, arról lesz cikk? :D
Idézet
 
 
#18 Dokibácsi 2015-04-24 10:57
Ez a kedvenc lemezem Bentonéktól a The stench.... mellett. Letisztult, erős, jó értelemben befogadható és mai füllel hallgatva is remek a sound.
Idézet
 
 
+2 #17 necromedve 2015-04-23 22:58
Az első Deicide kazettám volt, beléjük is szerettem egy életre. Ma lehet kicsit fennakadnék a szövegeken, tinédzserként azokkal se volt különösebb gondom. :D Az első 4 lemezükön nehéz is hibát találni ezen kívül, a zenét nézve mindegyik tökéletes darab, itt a helyük a rovatban.

A cikkért is köszönet jár, volt újdonságtartalm a. Néztem egyet, hogy Az Immolation, Gorguts, Sorrow hármasban nem láttak potenciált a kiadónál, ott se tudok belekötni az albumokba, 9-10 pontra taksálom mindegyiket, bár tényleg nem olyan "könnyen emészthető" albumok, mint egy Deicide, vagy CC.
Idézet
 
 
+2 #16 mrataxi 2015-04-23 18:09
Idézet - grandmagus:
Nahát-nahát,a Sorrow Hatred and Digust lemeze simán ebbe a rovatba való.Alapmű.


Örülhetünk, hogy elkövették azt a "hibát", hogy szerződtették őket :)
Idézet
 
 
+1 #15 mrataxi 2015-04-23 18:08
Idézet - Chris92:
Idézet - mrataxi:
"a Gorguts vagy a Sorrow, akiket eleve le se kellett volna szerződtetnünk"

Mi van? Persze az üzleti oldalt nem ismerem, de a Gorgutsszal mi bajuk lehetett? Hátha itt tudja valaki a megfejtést.


Valszeg az, hogy ők még a death metal-on belül is rétegzenét játszanak, elég csak az Errosion of Sanity-t vagy az Obscura-t meghallgatni.


Igen, lehet, hogy nem volt eléggé eladható (Sorrow szintén), de hogy pont ezeket emeli ki, az olyan furán hangzik, mintha valami szar zenekarokról lenne szó.
Idézet
 
 
+4 #14 grandmagus 2015-04-23 17:06
Nahát-nahát,a Sorrow Hatred and Digust lemeze simán ebbe a rovatba való.Alapmű.
Idézet
 
 
+4 #13 Chris92 2015-04-23 11:19
Idézet - mrataxi:
"a Gorguts vagy a Sorrow, akiket eleve le se kellett volna szerződtetnünk"

Mi van? Persze az üzleti oldalt nem ismerem, de a Gorgutsszal mi bajuk lehetett? Hátha itt tudja valaki a megfejtést.


Valszeg az, hogy ők még a death metal-on belül is rétegzenét játszanak, elég csak az Errosion of Sanity-t vagy az Obscura-t meghallgatni.
Idézet
 
 
+2 #12 mrataxi 2015-04-23 10:13
"a Gorguts vagy a Sorrow, akiket eleve le se kellett volna szerződtetnünk"

Mi van? Persze az üzleti oldalt nem ismerem, de a Gorgutsszal mi bajuk lehetett? Hátha itt tudja valaki a megfejtést.
Idézet
 
 
+4 #11 zombee 2015-04-22 17:52
Idézet - Tulus:
Az első négy Deicide tényleg klasszikus, aztán kicsit megfáradtak a legények :-/


Pedig az újabbak közül pl. a Stench of Redemption és a legutóbbi In the Minds of Evil is erős.

Ezen a 22 perc -> 30 perc sztorin hangosan felröhögtem. Ez a jó ezekben a KlasszikuShock cikkekben. Magát a lemezt ismered sok esetben, sok újat nem tud a szerző sem elmondani, de a körítés, az ilyen sztorik sokat érnek, érdekesek, vagy épp mókásak.

Annyira mások voltak azok az idők. Hiányozni fognak a régi nagy egyéniségek, ha szögre akasztják a gitárt és a kecskeáldozó kést.

Más műfaj, de épp a napokban hallgattam meg megint az Aerosmith-től a 89-es Pump-ot, ahol az egyik dal egyszerűen csak arról szól, hogy az énekes a szálloda liftjében kefél az egyik rajongójával. A maiak között nincsenek már ilyen klasszikus rocksztárok, és valamilyen szinten Glen Benton is az, még ha csak underground szinten is.
Idézet
 
 
#10 P.R. 2015-04-22 15:36
Ifjúkorom kedvenc bandája. Éjjel-nappal őket hallgattam. :)
Az első 3 lemezük ebben a stílusban totál kikerülhetetlen .
Mondjuk nekem az utolsó is tetszik.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.