Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Hiba
  • Delete failed: '5e430bab3643fa57c2d61b22b7738559.php'

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Technical Ecstasy / Never Say Die!

0623blacksabbath1Az új Black Sabbath lemez lázában égve mi sem természetesebb, mint hogy végigmegyünk az életmű ozzys korszakán és lelkendezünk, az olvasók pedig újra szembesülhetnek a megfellebbezhetetlen ténnyel, hogy a Sabbath tényleg mindennek az alapja, amit ez a magazin képvisel. És bár én sem találok könnyen szavakat a korai anyagok zsenialitására (le a kalappal a kollégák előtt, akik megpróbálják megfogalmazni ezek fontosságának miértjét), szokásomhoz híven természetesen a kevésbé elismert dolgokat választottam.

Az ősfelállás két utolsó lemezének megítélése a legnagyobb jóindulattal szemlélve is vegyes, de összességében inkább negatívnak mondhatjuk – minderre pedig a zenekar is rátesz egy lapáttal, hiszen köztudottan ők sem kedvelik ezeket. Tény, hogy jelentőségében, hatásában egyik sem ér fel a Paranoid vagy a Vol. 4 szintjére, de a Sabbath Bloody Sabbath-on megkezdett zenei horizont-tágítást magas színvonalon fejlesztették tovább, és objektíven nézve is kiváló muzsikát hoztak össze a teljes szétcsúszás és feloszlás küszöbén. Szubjektíven nézve pedig mindkét albumot csont nélkül imádom, és a többihez hasonlóan szarrá hallgattam tinédzserként. Mai füllel, erre a cikkre készülve is baromi jó volt többször végignyomni mindkettőt.

Technical Ecstasy
megjelenés:
1976. szeptember 26.
kiadó:
Vertigo / Warner
producer: Black Sabbath

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bill Ward - dobok, ének
Gerald Woodruffe - billentyűk

játékidő: 40:35

1. Back Street Kids
2. You Won't Change Me
3. It's Alright
4. Gypsy
5. All Moving Parts (Stand Still)
6. Rock'N'Roll Doctor
7. She's Gone
8. Dirty Women

Never Say Die!
megjelenés:
1978. szeptember 28.
kiadó:
Vertigo / Warner
producer: Black Sabbath

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bill Ward - dobok, ének
Don Airey - billentyűk

játékidő: 45:41

1. Never Say Die!
2. Johnny Blade
3. Junior's Eyes
4. A Hard Road
5. Shock Wave
6. Air Dance
7. Over To You
8. Breakout
9. Swinging The Chain

Szerinted hány pont?
( 46 Szavazat )

Ismert anekdota Ozzy könyvéből, hogy a billentyűk térnyerése a Black Sabbathnál annak is köszönhető, hogy a Sabbath Bloody Sabbath felvétele közben a szomszédos stúdióban a Yesszel dolgozó Rick Wakeman halálra unta társai művészkedését (ha a szinte hallgathatatlan Relayert csinálták éppen, meg is értem), és meglátogatta Ozzyékat. Ebből nemcsak piálás, de jammelés is kikerekedett, így Rick jónéhány remek témával gazdagította a dalokat, mivel pedig a végeredmény önmagáért beszélt, a soron következő Sabotage-on is kijutott a színesítésből. Itt Tonyék már tudatosabban illesztették be a dalokba a billentyűs témákat, és kizárólag saját maguk kezelték a hangszereket, de mivel az 1976-os Technical Ecstasy dalainak feljátszásához ismét profira volt szükség, kisegítő zenészt kerestek. Gerald Woodruffe sem akkor, sem később nem számított ismert névnek, de témái legalább annyira színesek, élvezetesek, mint Wakemanéi – nagyon sokat tesz a zenéhez, és hallatszik, hogy a dalokat tényleg ezekkel együtt találták ki.

Már a keményebb kötésű Back Street Kids nyitás közepén kapunk egy kis progos szintivarázslást, és a legrégebbi időket idéző, már-már az első lemezt idézően doomos You Won't Change Me-ben is dominánsak a hammondos ízek. Összességében azonban – és nem a billentyűknek köszönhetően – kimondottan „slágeres" az egész anyag, sokkal inkább hard rock, mint súlyos metal. Még csak nem is amiatt van ez így, mert a harmadik dal egy Bill Ward énekelte zongorás ballada (a Vol.4-en is ott volt a Changes, és lírában ugye mindig is erős volt a Sabbath), hanem mert egyszerűen lazább, fesztelenebb a hangulat, kevesebb a szigor, az igazán mogorva riff. Lehet, hogy az ősfanok baja pont ez volt, de ettől függetlenül maguk a dalok szenzációsan jók. A Gypsy például már Ozzy szólódolgait is előrevetíti (figyeljük csak az ah-ah vokált a dal második felében) és amúgy egy olyan jammes résszel zárul, amit akár még tíz percig lehetett nyomni (játszották élőben, tehát ha vannak elérhető felvételek, ezt csekkolhatjuk is) – óriási! Az All Moving Parts (Stand Still) is baromi fogós, már az első verzétől kezdve és itt is kapunk egy kis progos témázgatást középtájt, majd újabb lelazulás érkezik a Rock'N'Roll Doctor képében (megint csak olyasmi, ami akár a Blizzard Of Ozzra is felkerülhetett volna a No Bone Movies mellett/helyett). Utóbbi megint csak a középrész miatt nem fért volna bele egy Aerosmith-típusú csapat repertoárjába, de amúgy simán elment volna oda is.

A She's Gone ismét lírai, egyben Ozzy nagy pillanata a lemezen, mert rajta kívül csak némi akusztikus gitár és vonósok hallhatók – ezt a vonalat később is továbbvitte, és valahogy vele kapcsolatban az ember sose arra asszociált, hogy milyen nyálas a végeredmény, hanem hogy kiénekli a szívét is. Többek között ezért is tudott mindig az összes hülyesége ellenére is szerethető figura maradni. Az album lezárása katartikus: a Dirty Women az egyik legjobb epikus szerzeményük, és ismerve a tagság álláspontját a két késői lemezzel kapcsolatban, igen meglepő volt, hogy a '97-es reunion bulikon elővették ezt a dalt. Ezáltal több mint húsz év elteltével lényegében rehabilitálták a Technical Ecstasy lemezt is. Jól is tették, mert az első Amerikában felvett Sabbath anyag formabontó, merész, kísérletező, a szó szoros értelmében progresszív úgy a külcsín, mint a belbecs tekintetében. Hát nem pont a folyamatos fejlődés és útkeresés volt mindig is a rockzene lényege, kedves „ez-de-szar-mert-nem-olyan-mint-az-iron-man-meg-a-paranoid"-felfogású rajongók?

0623blacksabbath2A '78-as Never Say Die! már messze nem olyan egységesen erős anyag, mint elődje, de értékei vitathatatlanok. Arról azért lehetőleg ne nyissunk vitát, hogy jó lemez-e, mert a számok itt is rendben vannak, de talán már megjelenésekor, a készítés körülményeit nem vagy csak felületesen ismerve (Ozzy a felvételek előtt már kiszállt, majd visszajött) is érezhető volt rajta valamiféle szétesettség.

A nyitó címadó szám, bár jó dal, eleve valami ilyesmit sugároz. Ezzel szemben a második, Johnny Blade című szerzemény az egyik legerősebb téma, ami Black Sabbath néven valaha megjelent: zseniálisan felépített, végig izgalmas, pörgős, fogós és – muszáj az unalomig citált szót is újra elismételnem – progos az ezen a lemezen csatasorba állított Don Airey emblematikus szintitémáival. Nem véletlen, hogy Don útja innen egyenesen Ozzy (akkor vélhetőleg Sharon fejében már megszületett) szólócsapatába vezetett. Remek tétel az Ozzy apjának emlékére írt, zeppelines lüktetésű Junior's Eyes is, de a Hard Road bluesolása valószínűleg sokaknál kicsapta a biztosítékot – ha mindenáron esetleges gyenge láncszemet kellene megneveznem, ez lenne az. Tipikus A-oldal záró szám, de valóban nem nagy eresztés. A lemez végén is beleborulnak a bluesba, de a fúvós szekcióval (!) felvett Swinging The Chain / Breakout kettős annyira szokatlan, hogy baromi jó is lesz ettől. A záródalt amúgy Bill Ward énekli (a Swinging a Breakout instrumentális felvezetése), mert Ozzy addigra már tényleg végleg lelépett.

Ha figyelmesen hallgatjuk, a B-oldalt nyitó Shock Wave-ben teljesen nyilvánvalóan megtalálhatóak a Heaven And Hell lemez Wishing Welljének alapjai – ebből is kiderül, hogy eddigre nemcsak Ozzy, de Tony Iommi is teljesen máshol járt már fejben. Maga a dal persze nagyon tetszetős, a középrész a szólóval különösen erős. Az Air Dance egy pszichedelikus lírai, amiben Ozzy dallamai mellett Don bácsi viszi a prímet, a végére pedig még egy kis jazzes témázgatást sem átalltak belerakni – na, ettől is tuti sokan kiakadtak anno, amit persze nem csodálok, de harmincöt év után azért illene túllépni ezen, és helyén kezelni az újra törekvést. A Johnny mellett ugyanis ez a Never Say Die! legjobb száma. Az Over To You riffje engem kicsit a KISS Cold Ginjére emlékeztet, ennek megfelelően laza, kellemes tétel, de alapvetően ettől sem ájultam el soha, bár a zongorás refrén Ozzynak köszönhetően persze emlékezetes. A lemezzárást már említettem.

0623blacksabbath3

Összességében leginkább azt tudnám mondani a Never Say Die!-ra, hogy koncepciótlan vegyesfelvágott, egy széteső zenekar legrosszabb korszakának lenyomata. Itt már tényleg véget ért az ősfelállás története, ugyanakkor a két, ezután következő sikersztori (a Dio-féle Sabbath és Ozzy szólócsapata) mutatja, hogy mindkét fél kihozta a legjobbat a válásból. Mindenképpen szükség volt tehát egy olyan lezárásra, mint a 13, mert a Never Say Die! az új anyaggal szemben (hiába az azóta eltelt évtizedek) messze nem ereje teljében mutatja a zenekart. Nem mondanám, hogy méltatlan módon érne vele véget az Ozzy-féle felállás története, de biztos, hogy a 13 sokkal méltóbb befejezést jelent nála.

 

Hozzászólások 

 
+3 #14 pelu 2016-04-14 19:45
A She"s Gone-ba pedig Ozzy tényleg beleénekli a szívét, lelkét. Magával ragadja az embert!
Idézet
 
 
+2 #13 pelu 2016-04-14 19:01
Először hallgatva mindkét album furcsa volt, és nehezebben emészthető, de később kijöttek az értékeik, főleg a TE-nek. A hard rock annyira nem vagyok oda, ezért kezdetben elutasító voltam vele, pedig az is egy baromi erős album, persze rájöttem én is. Az NSD már csapongóbb, és természetesen a háttérdolgok miatt sem tud már egy kompakt egészet mutatni, viszont kimondottan izgalmas tételeket tartalmaz, a Junior"s Eyes például az érzelmes lüktetésével nagyon magával tudott ragadni, és az egyik kedvenc BS szerzeményemmé vált. Szóval nem lebecsülni ezt a két albumot sem, megvan az erejük! :)
Idézet
 
 
+3 #12 Gábor 2013-06-23 19:37
Idézet - Gábor:
Meg ha jól emlékszem a sztorira, mástól volt beállva a Yes tagság, Rick meg inkább inni szeretett és nem volt kivel. Hát a szomszédban aztán akadt társaság :)


Én úgy tudom, a Yes tagsága nem csupán nem ivott, de nem is drogozott egyáltalán, így Rick e tekintetben kilógott közülük...

Bocs, az első mondat idézet Vincétől...
Idézet
 
 
+6 #11 Gábor 2013-06-23 19:36
Meg ha jól emlékszem a sztorira, mástól volt beállva a Yes tagság, Rick meg inkább inni szeretett és nem volt kivel. Hát a szomszédban aztán akadt társaság :)

Én úgy tudom, a Yes tagsága nem csupán nem ivott, de nem is drogozott egyáltalán, így Rick e tekintetben kilógott közülük...
Idézet
 
 
+1 #10 ANTIPOP 2013-06-23 18:39
Idézet - Gábor:
Szerintem - az amúgy remek - cikkben van egy komoly tévedés: Rick Wakemen nem a Relayer, hanem a Tales from Topographic Oceans lemez felvételei közben segített be Ozzyéknak a Sabbath Bloody Sabbath lemeznél. Már csak azért is, mert a Relayer idején ő nem is volt a Yesben, Patrick Moraz játszott helyette.
Azt meg kikérem magamnak, hogy a Relayer "szinte hallgathatatlan " lenne. :) A legnagyobb klasszikusaikka l egyenértékű az a lemez, Steve Howe a csillagokat is legitározza rajta az égről, nem véletlen hogy sokan a 70es évek legjobb gitárosának tartották, tartják... No meg a Yes zenészei mindig az élen voltak az akkori szaklapok évvégi hangszeres listáin, noha a zene igencsak nehezen emészthető volt mondjuk egy Zephez vagy Sabbathoz képest.

Amúgy a TE az egyik kedvenc Ozzys lemezem, minden szám klassz rajta, szerintem az egyetlen "bűne", hogy nem az ős-Sabbath szellemében fogant. Még a hangzása is jó (leszámítva az ének keverését). A Dirty Woman-ben 3 percnél kissé felgyorsítva ott van az a riff, amit a rockvilág a Judas Priest Breaking the Law c. számában ismer... :D
A Never Say Die tényleg egy vegyesfelvágott , de a címadó, a Johnny Blade és az Air Dance onnan is klasszikus. A Hard Road és az Over to You a gyenge pontok szerintem rajta - unalmasak.

Teljesen egyetértek!

Csak a margóra: A SBS írásban is egyébként az szerepel (helyesen), hogy a Yes TFTO dolgozott Wakeman akkoriban, és valóban, a Relayeren már Moraz muzsikál.
Kár volt "elintézni" ezt a két lemezt egy írásban, de ha a hatásukból és a megítélésukbol indulunk ki, akkor valamilyen szinten értheto...
Idézet
 
 
+4 #9 Palinkas Vince 2013-06-23 12:48
Idézet - Gábor:
Szerintem - az amúgy remek - cikkben van egy komoly tévedés: Rick Wakemen nem a Relayer, hanem a Tales from Topographic Oceans lemez felvételei közben segített be Ozzyéknak a Sabbath Bloody Sabbath lemeznél. Már csak azért is, mert a Relayer idején ő nem is volt a Yesben, Patrick Moraz játszott helyette.
Azt meg kikérem magamnak, hogy a Relayer "szinte hallgathatatlan " lenne. :) A legnagyobb klasszikusaikka l egyenértékű az a lemez, Steve Howe a csillagokat is legitározza rajta az égről, nem véletlen hogy sokan a 70es évek legjobb gitárosának tartották, tartják... No meg a Yes zenészei mindig az élen voltak az akkori szaklapok évvégi hangszeres listáin, noha a zene igencsak nehezen emészthető volt mondjuk egy Zephez vagy Sabbathoz képest.

Amúgy a TE az egyik kedvenc Ozzys lemezem, minden szám klassz rajta, szerintem az egyetlen "bűne", hogy nem az ős-Sabbath szellemében fogant. Még a hangzása is jó (leszámítva az ének keverését). A Dirty Woman-ben 3 percnél kissé felgyorsítva ott van az a riff, amit a rockvilág a Judas Priest Breaking the Law c. számában ismer... :D
A Never Say Die tényleg egy vegyesfelvágott , de a címadó, a Johnny Blade és az Air Dance onnan is klasszikus. A Hard Road és az Over to You a gyenge pontok szerintem rajta - unalmasak.


Igen, ez a SBS cikkből számomra is kiderült, de az évszám alapján gondoltam, hogy kb. a Relayer éra lehetett, azért is szerepel ott a "ha" szócska. A Tales tényleg jó lemez, de ezek szerint az is sok volt Wakemannek. Meg ha jól emlékszem a sztorira, mástól volt beállva a Yes tagság, Rick meg inkább inni szeretett és nem volt kivel. Hát a szomszédban aztán akadt társaság :)
Idézet
 
 
+4 #8 Equinox 2013-06-23 10:59
A Relayer a Yes egyik főműve (cha cha cha, cha cha cha), és a Tales meg grandomániájába n is jó kis lemez, bár ritkán van türelmem hozzá mostanság. 4 db 20 perces opusz még a Yestől is sok. :)

Ezek a lemezek meg kellemesek, de 4-5-6x végigpörgettem őket régebben, akkor kiismertem őket, elraktároztam, hogy ennyi, mindegyiken volt oylan szám h húúúú ez szar. Amúgy a minőség nem ingadozik sokat, de az alapszint sem klasszikus magasság, szerintem. Mostanában majd előveszem őket, de kétlem, hogy nagyot fordulna a világ. Dirty Women szerintem azért került be a playlistbe, hogy ne mondják az emberek, hogy teljesen hakni az a turné. Amúgy jó dal.
Idézet
 
 
+4 #7 Csabi 2013-06-23 08:45
Nincs semmi baj ezekkel az albumokkal sem,csak mások,nagyon jó dallamokat hoznak rajtuk.Az új album is nagyon jó lett,Tony nem tud hibázni!
Idézet
 
 
+5 #6 BSND 2013-06-23 08:39
Érdekes, én a kettő közül mindig a Never Say Die-t szerettem jobban. Az Air Dance talán a leginkább rendhagyó szám, amit a Sabbath valaha is felvett, de én imádom.

Egyébként folytathatnátok a sorozatot a poszt-Ozzy lemezekkel!
Idézet
 
 
+4 #5 Chris92 2013-06-23 08:32
Két lemez, amit szinte kötelező érvénnyel kapja a köpéshullámot, de én mégis szeretem őket. Sokak szerint a TE az a lemez, ahol totálisan beleborultak a kísérletezésbe, és emiatt rossz, szerintem meg pont hogy a szintis beütések adnak neki egy olyan hangulatot és ízt, ami habár az ős-Sabbath-al nem hasonlítható össze, de ettől még pazar dalokkal van tele, You Won't Change Me, All Moving Parts, Dirty Woman mind-mind frenetikusak. A Never Say Die már kicsit neccesebb, vannak benne üresjáratok, de jó dalok is, fogós anyag, ami hallgatja magát.
Idézet
 
 
+3 #4 Gábor 2013-06-23 08:30
Ja, a másik "bűne" pedig az volt a TE lemeznek, hogy a punkkorszakban jelent meg, így elsikkadt, akárcsak a Zep Presence c. mesterműve...
Idézet
 
 
+5 #3 Gábor 2013-06-23 08:24
Szerintem - az amúgy remek - cikkben van egy komoly tévedés: Rick Wakemen nem a Relayer, hanem a Tales from Topographic Oceans lemez felvételei közben segített be Ozzyéknak a Sabbath Bloody Sabbath lemeznél. Már csak azért is, mert a Relayer idején ő nem is volt a Yesben, Patrick Moraz játszott helyette.
Azt meg kikérem magamnak, hogy a Relayer "szinte hallgathatatlan " lenne. :) A legnagyobb klasszikusaikka l egyenértékű az a lemez, Steve Howe a csillagokat is legitározza rajta az égről, nem véletlen hogy sokan a 70es évek legjobb gitárosának tartották, tartják... No meg a Yes zenészei mindig az élen voltak az akkori szaklapok évvégi hangszeres listáin, noha a zene igencsak nehezen emészthető volt mondjuk egy Zephez vagy Sabbathoz képest.

Amúgy a TE az egyik kedvenc Ozzys lemezem, minden szám klassz rajta, szerintem az egyetlen "bűne", hogy nem az ős-Sabbath szellemében fogant. Még a hangzása is jó (leszámítva az ének keverését). A Dirty Woman-ben 3 percnél kissé felgyorsítva ott van az a riff, amit a rockvilág a Judas Priest Breaking the Law c. számában ismer... :D
A Never Say Die tényleg egy vegyesfelvágott , de a címadó, a Johnny Blade és az Air Dance onnan is klasszikus. A Hard Road és az Over to You a gyenge pontok szerintem rajta - unalmasak.
Idézet
 
 
+4 #2 Tuonela 2013-06-23 08:21
Én nagyon szeretem mindkét lemezt, hatalmas dalok vannak rajtuk, és végülis ez lenne a lényeg ebben az egészben... Különösen a Technical Ecstasy áll közel hozzám, ami számomra elejétől a végéig hibátlan, és azok a dalok szerintem a korai idők klasszikusaitól sem maradnak el semmivel. Persze tényleg változott a zene az első hat lemezhez képest, dehát a Sabbath soha nem csinált két egyforma lemezt. A She's Gone / Dirty Women páros pedig számomra a valaha volt legjobb lemezzárások egyike.
Idézet
 
 
+5 #1 Trollmagnet 2013-06-23 07:46
Nálam úgy esett, hogy anno a Never Say-t hallottam hamarabb és csak aztán a Technicalt. A TE-t sokan köpködik, de szerintem a hangzása kiváló, kellően telt és súlyos, bár vannakrajta olyan számok, amiket lehet, hogy jobb lett volna b-sideként kiadni...
A back street kids, All moving parts simán jobbak pl mint a Dirty Women vagy a Rock n' Roll doctor.
A Never Say Die-t sokan imádják sokan utálják, én viszont úgy gondolom, hogy a lehetőségekhez képest ez egy baromi jó album, bill hangja kimondottan jó az utolsó számban, Tony pedig iszonyat fogós szólókat rakott össze, bár azért érezhető az egész albumon, amit az angolok úgy hívnak: "dated".
Kíváncsi vagyok, hogy milyen lett volna Dave Walkerrel az anyag, az egyetlen fellehető vele készült szám a Junior's Eyes, azért Ozzyt preferálom helyette
Amit sajnálok, hogy soha nem játszanak koncerteken erről a lemezről, pedig szerintem ez egy egész hallgatható album
Összességében tényleg ez az utolsó két lemez a leggyengébb az Ozzy-s felállásból, de hát a körülményeket olvasva kész csoda, hogy eddig húzták együtt :D
Lényeg a lényeg: elképesztően örülök, hogy megint együtt vannak és kiadták az új albumot
Köszönet ezért a sorozatért is nektek, bár az utolsó két lemezről olvastam volna kicsit több háttérinfot, de nem akarok kötözködni így annyit mondok:
Mindörökké Sabbath!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.