Allie X neve itthon talán még nem cseng ismerősen, pedig a kanadai énekes-dalszerző új lemezével egyszerre szólítja meg a retro hangzások kedvelőit és a szélsőségesebb érzelmekre rezonáló fiatalokat. Karakteres vizuális világával pedig akár azokat is behúzhatja, akik a zenét inkább háttérelemként élik meg, és nem elsődleges eszközként. Allie X a Girl With No Face című új albumával karrierjének egy új korszakába lépett, ennek kapcsán beszélgettünk vele az alkotói szabadságról, inspirációkról, és arról, hogy mit jelent számára ma a siker.
A Girl With No Face című albumod nagyon koncepcionálisnak tűnik. Hogy született meg az arctalan karakter ötlete, és mit jelent neked személyesen?
Fokozatosan megértettem, hogy a Girl With No Face egyfajta fantomkép vagy saját magam egy olyan változata, akit meg kell idéznem, hogy kifejezze önmagát, különösen a dühét/dühömet. Az a fajta ördögűzés, amin az album megírásakor keresztülmentem, erőszakos és küzdelmes volt, mindamellett elképesztően felszabadító is. Megváltoztatott, és segített abban, hogy erősebbé váljak.
Az új lemez hangzásvilága erősen táplálkozik a ′80-as évek popzenéjéből. Ez tudatos döntés volt a kezdetektől fogva, vagy inkább természetesen alakult ki a dalszerzési folyamat során?
Egyértelműen szándékos az utalás a poszt-punk zenére, különösen az 1980-as évek eleji brit színtérre. A párom mutatott nekem egy rakás zenekart a kapcsolatunk folyamán, és végül ez lett a kedvenc műfajom. Totál elegem volt abból, hogy másoknak írok pitch-dalokat (olyan dalok, amiket beadnak kiadóknak, előadóknak abban a reményben, hogy majd kiválasztják – a szerk.), és abból is, hogy Los Angelesben belekényszerültem a zeneipari játszmákba. Mire beütött a világjárvány, eldöntöttem, hogy megírok és producerelek egy olyan lemezt, ami kizárólag az magam kedvére való. Ez lett a Girl With No Face.
Én magam is nagy rajongója vagyok a ′80-as évek popzenéinek, így azonnal tudtam kötődni a lemezhez. Néhány hatást felismertem, de kíváncsi vagyok, mely előadók, albumok vagy akár konkrét számok inspiráltak a kreatív folyamat során…
Joy Division, majd a New Order, Kraftwerk, Depeche Mode, Eurythmics, Vince Clarke, Human League, Kate Bush, Madonna. Elég egyértelmű hatások.
A zenén túl van bármilyen művész, ami inspirált? Honnan merítesz, amikor a színpadi karakteredet építed?
A legpimaszabb, legkarakteresebb nőket tudnám említeni: Kate Bush, Cyndi Lauper, Grace Jones, Madonna, Gaga, Debbie Harry. Ja, és mondjuk Gary Numan is!
A retro hangulat mellett a zenédben erősen jelen van a kortárs él is. Hogyan találod meg az egyensúlyt a nosztalgia és a modern hangzás között?
Bízom abban, hogy még a legdirektebb hatások is egyedivé válnak, ha az én szűrőmön keresztül jelennek meg.
Fontos számodra, hogy fizikai formátumban is megjelenjen a lemezed?
Igen, a fizikai formátumok szerintem a legtöbb zenésznek fontosak ebben a digitális korszakban. Jó érzés a kezünkben tartani a munkánkat, és kézzelfogható kapcsolatba kerülni valamivel, amit te hoztál létre. Az én fejemben például ezzel zárul le egy album elkészítésének a körforgása.
Azt olvastam, hogy vintage szintiket és analóg eszközöket használtatok az albumhoz, még streamelve is elképesztően jól szól hifin – imádom! Elárulnád, hogy milyen hangszereket, technológiát használtál a stúdióban?
Az album fizikai kiadásának kreditlistájában egy elég kimerítő felsorolás van a használt cuccokról. Annyi király felszerelést használtunk, főleg amikor Justin Meldal-Johnsennel fejeztem be a felvételeket. Ilyeneket például: ARP 2600, Prophet VS, Akai sampler, LinnDrum, DMX, AMS effect rack, Eventide H3000... Még Synthit és a Buchlát is használtuk (mindkettő ritka, moduláris szintetizátor – a szerk), annyira menő!
Mit gondolsz az alkotói szabadságról?
Nekem azt jelenti, hogy az ötletek hiteles, belső forrásból fakadnak, és olyan közegben dolgozhatok, akik támogatnak abban, hogy ezek az elképzelések természetesen és számomra valóban értelmes módon öltsenek formát. A zeneipar szereplőinek meg kellene érteniük, hogy amikor egy dalszerzőt vagy producert erőszakkal próbálnak egy bizonyos, üzletileg előnyös irányba terelni, az szinte sosem működik.
A ′80-as évek divatja és esztétikája egyértelműen nagy szerepet játszik a vizuális világodban és a klipjeidben. Mennyire tudatosan építkezel ebből a korszakból? Emellett mennyire tartod fontosnak a zene és a vizuális művészetek közötti párbeszédet?
Nem mondanám, hogy tudatosan, legalábbis ami a divatot illeti… egyszerűen csak szeretem a gigantikus válltöméseket. A zene és a vizuális művészet közötti párbeszéd viszont nagyon fontos számomra.
Mit jelent számodra a siker a karriered ezen szakaszában?
Azt, hogy kényelmesen meg tudok élni abból, amit szeretek, olyan emberekkel dolgozom, akiket kedvelek, akik támogatnak és inspirálnak, és hogy hitelesen kifejezhetem magam, miközben valóban látnak és hallanak. Micsoda ajándék ez!
Szerinted miért van most ilyen erős kulturális visszatérés a ′80-as évekhez, és szerinted mi az, amit az emberek gyakran félreértenek vagy túlromantizálnak ebből az évtizedből?
Nem is tudom… Azt hiszem, ez egy olyan korszak volt, ami sok szempontból hatalmas technológiai és kulturális ugrásokkal járt, úgyhogy esztétikailag mindig erős hatása marad.
Ha visszautazhatnál az időben, és felléphetnél bármelyik nyolcvanas évekbeli előadóval, ki lenne az?
Jézusom... Bowie, Annie Lennox, Kate Bush... annyi remek választási lehetőség lenne!
A dalszövegeidben gyakran nagyon őszintén fogalmazol, még akkor is, ha rétegzettek és költőiek…
Köszönöm. Szerintem a dalszövegek és a költészet szépsége pont abban rejlik, hogy mennyire tud absztrakt lenni. Teljes mértékben befolyásolhatod a hangulatot és azt is, mennyi információt osztasz meg. Óriási ajándék hozzáférni egy olyasféle nyelvezethez, amely lehetővé teszi, hogy a legmélyebb, legsötétebb érzéseidet is megoszd úgy, hogy az embereknek valójában fogalmuk sincs arról, hogy mi igaz abból tényszerűen.
Ha életed végéig csak egyféle hangmintát használhatnál – mondjuk egy torz liftcsilingelést vagy VHS-zajt –, mi lenne az, és hogyan építenéd bele a zenédbe?
Hmm... talán azt a hangot választanám, ami a leginkább megnyugtat, és ez a szárítógép zúgása. Egészen halkan, olyan finoman használnám, mintha egy vinyl-lemez recsegne a zenében.
Ha a közönségednek csak egyetlen dal alapján kéne kitalálnia, hogy ki vagy, mintha csak egy csapdát állítanál nekik, melyik számot választanád, és miért?
Huh, hát… Talán a Staying Powert? Úgy érzem, abban a dalban tényleg benne vagyok.
A négy kedvenc számom az új albumról: Weird World, John and Jonathan, Black Eye, és a Staying Power. El tudom képzelni, milyen erősen működhetnek élőben, különleges energiájuk lehet. Mit jelképeznek ezek a dalok a te olvasatodban, illetve számíthatunk rájuk a budapesti koncerten?
Szerintem a legtöbbjük el fog hangzani. Mindegyik dühös, érzelmes és iszonyú bevállalós. Imádom őket élőben előadni. Tényleg felszabadító érzés!
Nagyon kíváncsi lennék, mit gondolsz négy kedvenc ’80-as évekbeli albumomról:
Pet Shop Boys: Actually – Zseniális
Erasure: The Innocents – Fantasztikus
The Human League: Dare! – Az egyik örök kedvencem
a-ha: Scoundrel Days – Meghatározó
Allie X-et élőben június 28-án az A38 Hajón nézheted meg.
Hozzászólások
Simán lehetnének a dalok rádióslágerek, de a szövegek, az attitűd, a dalok hossza, kidolgozottsága (elmélyülést kívánhat 1-1 tétel), ezt megakadályozzák , ami egyáltalán nem gond, ahogy az sem, hogy nem törekszik az áramvonalasságr a.
Még tavasszal megvettem az aktuális albumát Bandcampen. Szép hangja van és jól is használja, szerzőként és előadóként szerintem több van benne, mint amennyit jelenleg mutat, de van még ideje és lehetősége. Projektezhetne, hogy felszabadítsa kreativitását, pl. Rhys Fulberrel, illetve kicsit csavarhatna a zenéjén is, hogy még kevésbé legyen direkt.
(Hihetetlen amúgy, hogy mennyien nyúlják a Joy Divisiönt és a New Ordert, egy újszülöttnek minden vicc új, de én középkorú vagyok.)
Alice, Alice... Who the X is Alice? :)