Van egy olyan információ, amit minden bizonnyal valamennyi iromány az elsők között említ meg a 2006. szeptemberében alakult csapattal kapcsolatosan: nevezetesen az, hogy a Buttercupot csupa ifjú hölgy alkotja.
Nem is csoda, mert míg énekesnőt (is) csatasorba állító formációkkal lassan már tele van a padlás, addig a kizárólag lányokból álló rockbanda még ma is olyan ritka, mint a fekete bőrű Ku-Klux Klán-tag. A Buttercup egyébként a szintén feminin Blandishből alakult ki oly módon, hogy a dobos Marosvölgyi Lucához, a gitáros Késmárky Zsófiához és az énekes Farkas Saroltához átröppent az Angelus gitárosa, Máté Éva. Úgy néz ki, hogy itthon női basszusgitárost elég nehéz találni (gyanítom, hogy tubást és cimbalmost sem lenne sokkal könnyebb, szerencsére azokra itt nem volt szükség), nekik is eltartott egy darabig, de aztán ráakadtak Jutasi Alexandrára, így aztán kialakult a jelenlegi felállás.
Jómagam először a december hetediki Sex Action bulin találkoztam az akkor előzenekari szerepet betöltő csapattal, és a lányok korrektül helyt is álltak az indiánsátrat többé-kevésbé fullosra megtöltő, olcsó élvezetre váró nagyérdemű előtt. Pedig zenéjük elég messze esik a szeszeksőn által preferált dirty rocktól, annál modernebb, egyben metalosabb is ez a muzsika. Olyan, amiben sokféle hatás érződik: hol a Deftones ötlik fel bennem – na jó, azért csak igen halványan - a mélyen búgó hathúrosok miatt, hol a Guano Apes képe réved elém (nyilván a női ének nagyban rásegít erre, egyébként emlékszik még rájuk valaki?).
Megmondom őszintén: nekem élőben jobban tetszettek, mint így lemezen. És nemcsak azért, mert koncerten nyilván látja is őket az ember, sokkal inkább, mert ott jelen volt az a lendület és energia, ami itt sajnos csak kevéssé jön át. Ennek persze az is az oka lehet, hogy a korongot még 2007. februárjában rögzítette a csapat, és azóta volt idő jobban összecsiszolódni. Tipikus első demós gyermekbetegségekkel küzd ugyanis a Faceless, azaz hiába vannak jó ötletek, ha mindig becsúszik valami, ami miatt a végeredmény még nem az igazi. Mert például a klipesített Illusion megdörrenő gitárjaival, váltásaival egészen jó lenne, csak az a fránya énektéma vígan elszáll a szélben ahelyett, hogy ott maradna a hallójáratokban. A címadó számnak meg a hangzása furcsa, olyan érzésem van, mintha legalább egy helyiséggel távolabbról hallgatnám, mint a többi dalt. Aztán általánosságban elmondható, hogy az énekre nagyobb hangsúlyt kéne fektetni, némi háttérvokál bizony elférne itt-ott, meg Saci is vehetné karcosabbra a figurát. Valahogy úgy, mint ahogy az a záró The End refrénjében hallható.
A korong legjobbja pedig véleményem szerint a hármas Dance With A Heart, borongós kezdés után mélyre hangolt gitárok érkeznek, a dallamos ének kontra ügyes dobtémával megspékelt zúzás kontrasztja pedig megadja a dalnak a szükséges pluszt. Na, ilyesmiből kellene több.
Szerencsére hősnőink nem estek abba a hibába, hogy minden témát felvettek volna, ami eszükbe ötlött, mindösszesen négy dal sorakozik itt cirka tizenhat percben, demóra bőven elég. Mindent egybevetve nem rossz hallgatnivaló ez, csak egyelőre hiányoznak még az igazán karakteres dalok, amikre messziről rá lehetne vágni, hogy na, ez tuti a Buttercup. Sebaj, majd idővel.
web: www.myspace.com/buttercupband
