Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Volbeat: Rewind, Replay, Rebound

volbeat_cAhogy azt legutóbb a Slipknot kapcsán is emlegettük, a Volbeat új lemezének apropóján is elhangzottak a mamutbandák esetében elmaradhatatlan frázisok (eladták magukat, elfelejtettek slágereket írni, régen még jók voltak, mindig is szarok voltak, olyanok lettek, mint a Metallica, még a Metallica is jobb náluk stb.). Mert bizony a 2019-es Volbeat stabil fesztivál-headliner, óriási tábort mozgató arénabanda, és mint ilyen, kijár nekik ez a megkülönböztetett „figyelem" az örök köpködők részéről is. A túlzásokba esni hajlamosak figyelmét azért felhívnám arra, hogy annyira azért nem tért el a banda a korábbi ösvénytől, mint amennyire azt sokan állítják, a rájuk mindenkor jellemző saját hang(zás) megtartása mellett ez nem is igazán reális. Nyilvánvalóan mást ad ma a többségnek a Volbeat, mint adott egy évtizede a Dieselben, és a Rewind, Replay, Reboundot mondjuk (az állítólag még hallgatható) Rock The Rebel / Metal The Devil mellé téve is egyértelműek a különbségek, de állítom, hogy Michael Poulsenék a mai napig a földkerekség egyik legszerethetőbb bandája. Még akkor is, ha ezúttal nem sikerült annyira egymásra hangolódnunk.

megjelenés:
2019
kiadó:
Universal
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

A Rewind, Replay, Reboundban a tábor azon tagjai lelik majd igazán örömüket, akik a szép, szabatos, kerek dalokért, a tökéletesre polírozott dallamokért kedvelik a dánokat. Úgy látszik, az Anthraxből átigazolt, mára pedig a Volbeat-produkció alapemberévé vált Rob Caggiano szerepe (a jó pár, zömmel igazán feelinges gitárszóló felkarcolásán túl) az lett, hogy stúdiós tapasztalatát is bevetve segédkezzen a nóták áramvonalassá tételében. Lehet, hogy én vagyok túlságosan naiv, de elhiszem Poulsenéknek, hogy jelenleg ez a megközelítés mozgatja őket, és ha nem erre indulnának, akkor mondjuk a Guitar Gangsters & Cadillac Blood szolgai lemásolásával is lehetnének nagyságrendileg közel ennyire sikeresek. Még csak azt sem mondom, hogy nincsenek jó kis terpeszben riffelős darabok az új lemezen, viszont ezek nem igazán jellemzők az albumra, Poulsen mindig remek énekdallamai ezúttal leuralják az összképet. Az én bajom lényegében az, hogy nem találok elegendő kapaszkodót, valóban emlékezetes momentumot a friss termésben kapirgálva, és emiatt a megjelenése óta nem is igazán pörög nálam a lemez, ami legutóbb talán csak a Beyond Hell / Above Heaven környékén fordult elő velem.

Zavarba ejtő, hogy nem lehet ujjal mutogatni a kevésbé erős momentumokra, azonban részemről egyértelmű, hogy a R-R-R dalokra lebontva és összességében sem tud táncba hívni, sőt, a panelesedés egyértelmű jeleit viseli magán. A Volbeat ráadásul ezúttal sem tudott eltekinteni attól a nem túl szerencsés törekvésétől, hogy rengeteg dalt lemezre vesznek (a deluxe verzión mindösszesen tizenhat új nótát találunk), és a változatosság relatív hiányával együtt ez bizony könnyen megfekszi az ember gyomrát. A nyitó Last Day Under The Sun az album slágere, efelől vita nem lehet, ragadós, volbeates, helyes kis darab. Az ezt követő Pelvis On Fire az elmaradhatatlan rockabillys szösszenet, olykor szemérmetlen visszautalgatásokkal a korábbi lemezekre, és ezzel sincs gond. A Rewind The Exitet szintén slágernek szánták, de az én füleimbe nem tapad úgy, ahogy illene. A Die To Live-ben a clutchos Neil Fallon vendégszerepel, és szépen fel is dobja a dalt, (túlságosan) hasonlóan ahhoz, ahogy Danko Jones is megtette legutóbb. A When We Were Kidsben a zenetörténet egyik legelcsépeltebb nyitásából bontanak ki egy végtére egészen szerethető, monumentális történetet, a Sorry Sack Of Bones pedig végre valami újdonság a maga horrorfilmes hangulatával... és nagyjából itt meg is unom a történetet, az egymás után felsorakoztatott, sokadik grandiózus, középtempós tétel (mondjuk a totálisan semmilyen Maybe I Believe) környékén pedig már inkább hallgatnék valami egészen mást.

A Rewind, Replay, Reboundnak nem attól kellene érdekessé válnia, hogy Gary Holt is játszik egy szólót, vagy hogy ez a bőgős Kaspar Boye Larsen lemezes bemutatkozása. Merthogy nagyjából ennyit tudok említeni még, és hogy amit itt egy-másfél órában hallunk, az védjegyzett Volbeat: ezt és így senki sem tudja náluk jobban, és borítékolható, hogy pontosan olyan sikeresek lesznek vele, mint a korábbi lemezeikkel. Mindezzel ki is tudok békülni, és csupán azt remélem, legközelebb valami számomra izgalmasabbal jelentkeznek majd a dánok.

 

Hozzászólások 

 
#6 Simon Zoltán 2019-08-26 19:46
Idézet - miso:
Idézet - Simon Zoltán:
Az utolsó kettőbe beletartozik az Outlaw is :)


Nem, nem tartozik bele:)
Az Outlaw óta készült két albumról beszéltem:)

Ja hogy már belevetted ezt is! Úgy egyetértünk! :)
Idézet
 
 
#5 Szücs István 2019-08-26 17:52
Nehéz dolga van a Volbeat-nek, mert létrehoztak egy klassz stílust, és sokan azt várják el tőlük, hogy újra és újra feltalálják a spanyolviaszt. A Volbeat ha kicsit is, de mindig csavar valamit a lemezein, legalábbis két-három dalon korongokként mindig érzek olyat, amit még sosem próbáltak azelőtt.

A legújabb lemezen is hallani néhány eltérést, ám ez se lóg ki a Volbeat univerzumból. Hozzáteszem, hogy ez az együttes már az első albumon megmutatta mit tud, ezért minden további lemezük szinten tartás. És úgy érzem, hogy most is príma, táncra csábító vagy éppen múltidéző talpalávaló született, tehát nem hazudtolták meg magukat.

Szerintem egy kiváló album létrejöttében vettek részt a zenekartagok. :)
Idézet
 
 
#4 miso 2019-08-26 09:47
Idézet - Simon Zoltán:
Az utolsó kettőbe beletartozik az Outlaw is :)


Nem, nem tartozik bele:)
Az Outlaw óta készült két albumról beszéltem:)
Idézet
 
 
#3 Simon Zoltán 2019-08-24 10:25
Idézet - miso:
Az Outlaw Gentlemen volt az utolsó jó lemezük.
Az előzőt konkrétan egyszer hallgattam csak meg.

A Rock the Rebel / Beyond Hell / Outlaw lemezhármast bármikor szívesen hallgatom, de az utolsó kettő dögunalom.

Az utolsó kettőbe beletartozik az Outlaw is :)
Egyébként nekem jobban tetszik ez a lemez, mint az előző, azon konkrétan 3-4 dal kivételével nem találtam olyat, amire felkapnám a fejem. Itt olyan fele-fele az arány, de valóban túl sok a 14 (+2) dal. Az előző lemez kivételével én szívesen hallgatom bármelyik lemezüket.
Idézet
 
 
#2 miso 2019-08-24 08:50
Az Outlaw Gentlemen volt az utolsó jó lemezük.
Az előzőt konkrétan egyszer hallgattam csak meg.

A Rock the Rebel / Beyond Hell / Outlaw lemezhármast bármikor szívesen hallgatom, de az utolsó kettő dögunalom.
Idézet
 
 
#1 nikfisz 2019-08-24 08:19
Az egyik legtúlértékelte bb zenekar...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.