A Vanden Plas bő két évtizeddel ezelőtt, a '90-es évek közepén dübörgő prog. metal hullámmal bukkant a felszínre. Ahogy kortársaik többségének esetében, náluk is masszívan tetten érhető volt a Dream Theater hatása, Andy Kuntz egyéni orgánuma és dallamai, valamint a kiváló dalszerzői véna azonban hamar kiemelte őket a hasonszőrű fiatal brigádok halmazából. Azóta eltelt jó pár év, a csapat stílusa pedig kiforrott, majd az utóbbi időben kissé meg is változott. Személy szerint valahol a Seraphic Clockwork tájára teszem azt a pontot, ahol kissé túl sok lett zenéjükben a monumentális melankólia, mindez pedig a fogós dalok egyidejű háttérbe szorulását is jelentette.
Ezen megállapítások a Chronicles Of The Immortals esetében is maximálisan igazak, akár a 2014-es, akár a mostani albumot vesszük górcső alá, és mivel konceptlemezekről beszélünk, nyilvánvalóan túl nagy meglepetést sem okoz ez a tendencia. Ahogy az sem, hogy a 2015-ös második rész pontosan ott folytatja, ahol a bő másfél évvel azt megelőző Netherworld Part I befejeződött: továbbra is hatalmas énekdallamokkal és jó riffeléssel felvértezett, epikus, melankolikus muzsika hallható a megalakulásuk óta, azaz immár harminc éve változatlan felállásban működő német ötöstől.
Tulajdonképpen, ha egyenként nézem a dalokat, fikarcnyi gond sincs velük. A Godmaker's Temptation nem agyonbonyolított, ám végtelenül hangulatos gitárszólója, hatalmas, ellenállhatatlan refrénje ugyanúgy tízpontos, ahogy a Stone Roses Edge húzós riffelése vagy a Monster magával ragadó dallamai. Összességében nézve viszont borzasztó tömény és homogén a lemezanyag, ami vajmi kevés kapaszkodót vagy a dalfolyamból kirívó megoldást tartalmaz. Így viszont számomra annak ellenére is összefolyik és unalomba fullad a 65 perces Netherworld, hogy valóban első osztályú bazseválás és marha jó énektémák hallhatóak rajta. Ami viszont hiányzik, az legalább két-három Rainmaker- vagy I Can See-típusú, azonnal ható, urambocsá' slágeres dal.
Egyébként is csak két tétel marad hat perc alatt, ez pedig annak ellenére is kevés, hogy a magam részéről semmi bajom a progos dalfolyamokkal. A Netherworld második részének leghosszabb tétele a 13 perces játékhossz feletti, kifejezetten szomorú indítással felvértezett Blood Of Eden ugyanis éppenséggel a lemez egyik legjobbja, amely minden klasszikus Vanden Plas-jegyet magán hordoz, kiegészítve Julia Steingass énekesnő vendégszereplésével. A baj tehát nem abban rejlik, hogy a srácok elfelejtettek volna monumentális dalokat írni, hanem abban, hogy túlságosan is felborult az egyensúly. A többkörös gigaeposzok mellé legközelebb több direktebb tételt is szeretnék, ha ugyanis kellő mennyiségben vegyítenék ezeket a Netherworldre jellemző gigászokkal, a Vanden Plas a jelenleg működő legjobb európai progmetal-zenekar lehetne. Így viszont mostani formájuk inkább csak csalódás.
Hozzászólások