Shock!

február 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Twelve Foot Ninja: Outlier

twelvefootninja_cAki egy ideje mélyen benne van a keményzenei vérkeringésben, annak mára simán kialakulhatott egy olyan képessége, hogy egy lemezborító alapján közel száz százalékos eséllyel be tudja lőni az adott csapat stílusát, a dalszövegeik témáját, vagy akár még a nemzetiségüket is. Valahogy így voltam én is a számomra egészen mostanáig totálisan ismeretlen Twelve Foot Ninjával: nevük alapján amerikaiak, borítójuk alapján pedig még inkább azok. A zene is biztos ennek megfelelően a szokásos amcsi dallamos, de horzsoló modern rock, legalábbis így okoskodtam. Ezernyi ilyen banda mozog odakint, szóval fogalmam sincs, igazából mi a nyavalyáért éreztem a késztetést, hogy beleszagoljak ebbe a piros lemezbe. A lényeg, hogy érdemes a megérzésekre hallgatni, mert a valójában nem amerikai, hanem ausztrál csapat valami eszelős muzsikát tologat, olyasmit, amihez hasonlóval ilyen formában eddig még nem találkoztam.

Drowning Pool, Five Finger Death Punch, Meshuggah, Faith No More, bossa nova, jazz, funk, '70-es évek diszkó, pop; a TFN agyilag nem komplett társasága ezeket gyúrja egybe dalaiban, különféle arányokban, olyan végeredményt produkálva, ami ugyan nem mindig működik teljesen, viszont az biztos, hogy egyedi zenei élményt nyújt. A kulcsszó a nyitottság, és ez most tényleg nem csak afféle sznob, elitista fennhéjázás. Ha nem szereted, hogy egy zenekar különböző, egymástól egészen eltérő stílusokat kever össze, akkor a Tizenkét Lábnyi Nindzsa sem lesz a kedvenced. A szónikus fuzionálás szerelmeseinek viszont az ausztrálok jelenthetik azt a Következő Nagy Dolgot, amire már régóta várnak.

megjelenés:
2016
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Elég egyébként a kezdő dalt meghallgatni ahhoz, hogy az ember eldöntse, kell-e neki ebből még fél óra. Az agyament klippel felvértezett One Hand Killing masszív riffeléssel indít, mintha csak egy amerikanizálódott Meshuggah-t hallanánk, a szaggatott riffre érkező ütemes taps azonban már jelzi, hogy itt valami nincs egészen rendben. A Drowning Poolt idéző refrént hallva azonban gyorsan el is oszlik minden gyanú, s elégedetten lehet bólogatni, hogy „na ugye, tudtam én, hogy ez is csak egy újabb modernkedős riffbanda". Aztán érkezik egy laza, szinte redhotchillis intermezzo, ami utána visszafolyik a mélyre hangolt, numetalosan dörgő hathúrosok zajába, hogy aztán a dalt egy freejazzes-bossanovás végjáték zárja le. Ha ez soknak tűnik, akkor csak nyugi, van itt még más is.

Laza funkos pengetéssel kábít a Sick, majd hamar átvált hamisítatlan altermetalos, fogós zúzásba. A funk még persze visszatér, mintha Chad Smithék jammelnének a Ryan McCombs-korszakos Drowning Poollal. Nik Etik orgánuma egyébként egy az egyben McCombsot juttatja eszembe, de az ausztrál torkába befért még egy jó adag Mike Patton kontrolláltabb, bársonyosabb oldalából is, egyszóval a fazonnak óriási hangja van. A csapat egyáltalán nem veszi magát túl komolyan, már ami az imázst illeti, ehhez elég megnézni a klipjeiket. Ezek a srácok aztán nem törődnek a pózolással, hogy fessnek és keménynek nézzenek ki a videóikon, sokkal fontosabb számukra a sallangmentes, színtiszta kreténkedés. Viszont ami a zenét illeti, ott nincs semmiféle komolytalankodás, a csapat profi zenészekből áll. Ami azonban a saját stílust illeti, még van mit csiszolni. Néhol érezni, hogy a különféle irányzatok nem vegyülnek igazán, inkább csak úgy vannak egymás mellett, összedobálva, pillanatragasztóval odatapasztva. Erre mondjuk jó ellenpélda a horzsoló gitárok ellenére is laza Oxygen, ahol elég erős amúgy a Faith No More hatása, de hasonlóan jól sikerült a Post Mortem is a maga önfeledten danolászós, enyhe flamencós beütésű zúzdájával. A darabosságra még talán épp a nyitódal a legjobb példa, pedig a részek ott is nagyon rendben vannak, csak épp érezni a mesterkéltséget a szerkesztésen.

Egy-két szürkébb darab is becsusszant, így engem sem a Collateral, sem pedig az Adios nem tudott úgy igazán megfogni, habár ezek is kellemesek épp, csak hát a lemez többi részéhez képest kevésbé izgalmasak. Az Outlier egyébként az ausztrálok második albuma, s visszahallgatva a debütöt, elég komoly fejlődés tapasztalható náluk, szóval érdemes lesz ráragasztani a radarra a bandát, mert ha még maradt bármi is az egykori rocksztárrá válás intézményéből, akkor a Twelve Foot Ninja akár tényleg az említett Következő Nagy Dobás is lehet a színtéren. És hát azt se felejtsük, hogy mindig is a stílusvegyítés jelentette a rockzene jövőjét, mindig abból sarjadt új élet.

 

Hozzászólások 

 
-5 #3 methanor 2016-09-15 17:25
Semmi eredeti nincs bennük.Hallgatható,de unalmas
Idézet
 
 
+4 #2 Scud 2016-09-05 06:20
És vannak olyan jó fejek, hogy válaszolnak a youtube, illetve FB kommentekre.
(Nekem is)
Idézet
 
 
+2 #1 Dudikoff 2016-09-04 18:10
Jó!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.