Hullámzó intenzitással szokásom turkálni az underground feneketlen bugyraiban, így általában vakszerencse kell ahhoz, hogy valami jó kis zenére bukkanjak, az egyre finnyásabb ízlésemet kiszolgálandó. A 2018-as alapítású, chicagói Misfire még tavaly májusban jelentkezett rettenetes borítóba csomagolt második lemezével , de majd' egy év múltán én is ezzel a dalcsokorral ismertem meg őket. Vakszerencse? Mindegy, lényeg, hogy megtörtént.
A Tim Jensen énekes vezette banda a Bay Area thrash zászlaját emeli magasba, legfőbb hatásuk tagadhatatlanul az Exodus, de hát ezen a vonalon kire nem hatottak Gary Holték? Ám vigyázat! Itt nincs görcsös utánzás, vicceskedő mosholás, vagy komolykodó retró. A Misfire kifejezetten horzsoló, jó sok mélyet adó, de Konstantin Kostadinov gitársoundjában a klasszikusokat idéző, jellegzetesen száraz hangzással támogatta meg a szerzeményeket, amelyeket sok gitárharmóniával megtűzdelt, több helyen finom vibrátókkal színezett riffekre építettek, és precíziós gépezetként vezetnek elő. Sajnos a dallamokkal fukarul bánnak, így a dalokban mindent a kegyetlen riffelés és az úthengerszerű tempózás határoz meg.
Az intróként szolgáló akusztikus Borrowed Time után a Day To Day azonmód bele is csap az aprításba, a csordavokálos refrén alatt jól megcsavart riff – a'la H-team, quelle surprise! – aranyat ér. Már itt hallani, hogy a dobosra is végig figyelni kell, mellesleg James Nicademus legfőbb hatásai között Charlie Benantét emlegeti. Az All Over The Place a tika-tika thrasht váltogatja a gyorsabb középtempóval, a refrén alatt megint odateszik azt a bólogatásra ingerlő súlyozást (ami alatt a Sacrament-korszakos Lamb Of God is beugrott). Az albumot is felvezető We Went Through Hell riffelése egy az egyben Deliver Us To Evil, majd a jól elcsípett öklelő középtempóra a vendég Rob Dukes üvölti rá nem túl mélyre szántó gondolatait. Dukes és Jensen hangja egyébként nem sokban különbözik, de az Exodusba visszatért szőrmók talán hangyányival öblösebben hozza itt magát.
A Born To Die dallamos-sodró szólóval hódít, alatta a cinjáték is ügyes, a vastag kórusra hozott újabb belassulásban pedig nincs semmi forradalmi, de olyan jól időzítve teszik oda, hogy mosolyt csal az ember arcára. Említhetem még a Left For Dead című dalt, amelyben a változatos cinekkel csiklandozott, vastagon odakent középtempóra képtelenség nem derékból headbangelni. Paul Baloff köpködte így az utcai gyűlöletet minden idők egyik – ha nem „a″ – legjobb thrash koncertlemezén. A dal vége felé azért odalépnek a gázra, nehogy unatkozzunk. Nem feltétlenül mennék végig az összes dalon, mert szinte mindegyikben ugyanazt a színvonalat tartják és ugyanazt a kérlelhetetlen intenzitást adagolják. Egyedül talán a lemez vége felé megbújó Privacy és a kifulladásig daráló Artificially Intelligent szürkébb kicsit a többi szerzeményhez képest, de belesimulnak az összképbe.
A zenekar nagyon érzi ezt az Exo-védjegyzett thrash metalt, de jelen van egyébként némi Kreator-íz is, inkább csak a lazulást nem ismerő rideg precizitás és az ének hisztérikussága okán. Na igen, az ének. Mivel a magam részéről a dallamosabb thrasht kedvelem (gondolok itt példának okáért egy Twisted Into Formra, The Art Of Dyingra vagy The Evolution Of Chaosra), nem tudom nem megjegyezni: amennyiben a dinamikus előadás mint erény megtartása mellett az vokál terén a szövegköpködős acsarkodás mellé a jövőben nagyobb hangsúly kerülne a megjegyezhető dallamokra, netán fogós refrénekre, a következő alkalommal a Misfire még nagyobbat dobhatna. Kétségkívül jót tenne egy lazá(bba)n odavetett kvázi-sláger, amolyan Blacklist-módra, mert ez egyelőre hiányzik a repertoárból. Ugyanakkor, aki hozzám hasonlóan nem annyira bírta Dukes orgánumát a vele készült Exodus-lemezeken, az is tegyen egy próbát a Misfire-rel, könnyen meglepetés érheti.
Külön pikáns volt a fentieket a Goliath árnyékában írni.
