Shock!

február 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

TesseracT: Altered State

tesseract_cEgyre több kiábrándult hangot hallani mostanában, miszerint a mai rockzene már rég elszürkült, lélektelenné és nem utolsósorban kiszámíthatóvá vált, és ha az ember igazán minőségi anyagot akar hallani, akkor vissza kell nyúlnia a húsz-harminc éves dolgokhoz. Én is a nyavalygók sorát gyarapítom, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi tíz esztendőben hány valóban maradandó lemezhez volt szerencsém. Amikor azonban két éve belebotlottam a brit TesseracT bemutatkozó albumába, egyszerre bizakodóvá váltam. A One-t olyan frissesség és zeneiség jellemezte, amire már végképp nem számítottam egy új névtől. Az a korong azóta is rendszeresen megtalálja az útját a lejátszómba, ami sajnos egyetlen azóta megjelent anyagról sem igen mondható el.

megjelenés:
2013
kiadó:
Century Media
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

A TesseracT tehát szinte azonnal feliratkozott a kedvenceim közé, és reménykedve vártam a folytatást. Aztán érkeztek a hírek, hogy az első lemezt emlékezetesen feléneklő Daniel Tompkins kiszállt a bandából, ami rendesen lerántott a földre. Tompkins hangja tökéletesen passzolt a TesseracT többrétegű zenéjéhez, és nemigen tudtam elképzelni, hogy méltó utódot találhatnak a helyére. Végül egy Elliot Coleman nevű énekes bukkant fel a soraikban, aki egész jó hanggal bír, ám kevés a TesseracThoz. Nem is maradt sokáig a mikrofonnál, helyére pedig az Altered State-en is hallható Ashe O'Hara került. A ránézésre épp érettségiző O'Hara talán még Tompkinsnál is finomabb hangú, amit elsőre szoknom kellett, de a csapat jelenlegi irányához megfelelően illik. Mert az előzetes információk szerint ezúttal egy, az elődjénél lágyabb albumra számíthattunk, amely nem nélkülözi a jazzes és folkos elemeket.

Az anyag négy nagyobb részre bomlik, ahol minden egyes dal egy fejezetet jelöl a zenekar életéből. Az Altered State tehát egy ízig-vérig konceptlemez, ennélfogva ajánlatos egyben emészteni. A nyitó Proxy hibátlan. A textúrák, amiket a hangszeres szekció az elején egymásra húz, eszméletlenek: ilyen elegánsan bonyolult megoldásokat nagyon ritkán hallani. A váltások sem öncélúak, a dalt csak még több alfejezetre bontják fel. O'Hara remekül belesimul az összképbe, s a folytatásként érkező Retrospectben már a duplázott énekével veszi át a rétegrakást. Száz százalékig kiveszi a részét az építkezésből, plusz dimenziót adva a zenéhez. A folkos elem már itt felbukkan; O'Hara témái valamiféle keltás, pattogós dallamok, amik a lemez egyik legfogósabb darabjává varázsolják a Retrospectet. Az első részt lezáró Resist szerkezetében is egyfajta elnyújtott outro, az előzőekben hallottak rövid összefoglalása.

Az első rész nyugodtabb lüktetése után változást hoz a Nocturne, a maga dinamikusabb megfogalmazásával. Itt már nemcsak a gitárok beszélnek szaggatottan, de még O'Hara is utánozza ezt a technikát, ami miatt jobb híján djentnek is szokás nevezni ezt a fajta muzsikát. De ne degradáljuk le a zene értékét efféle szűklátókörű dobozolással: ez itt igazi progresszív zene, szabad folyása az ösztönös kreativitásnak. A hörgést először az Exiledból hiányoltam igazán. Mert bár az új pacsirta itt is szépen teljesít tiszta énekével, a nyersebb zenei alap szinte ordít némi acsarkodásért. Hörgést vagy agressziót ének terén egyébként később se várjunk, ez egyelőre megmarad a One kiváltságának. Mindenképp meg kell viszont említeni a James Monteith / Acle Kahney gitárpárost, kiknek munkája zseniális, hangszereiket nem is igazán zenei eszközökként, hanem elméjük kivetüléseként használják, s főként ettől válik a Tesseract zenéje olyan megfoghatatlanná.

A harmadik részt nyitó Eclipse-ben némileg megércesedik O'Hara hangja, és bizony jól áll neki. Amit egyébként itt Jay Postones dobos és Amos Williams basszusgitáros összetémázgat, mintegy közjátékként, az parádés. Nyugodtabb, mondhatni - TesseracT mércével mérve - hagyományosabb darab a Palingenesis, ám a következő, instrumentális tételben felbukkan a szaxofon, ami újdonságnak számít a zenekar háza táján. A fúvós hangszer nem ismeretlen vendég a keményebb zenék világában, de a csapat becsületére legyen mondva, nem viszik túlzásba. A klipes Singularityben az előzőekhez képest sok újdonsággal már nem találkozunk, a záró Embersben pedig még egyszer visszatér a szaxofon, s ezzel zárul is a TesseracT második lemeze. A hangzás ezúttal is kristálytiszta, ahogy kell, a speciális kiadás pedig egy extra koronggal jár, amin meghallgatható a teljes lemez, méghozzá instrumentálisan. Így is élvezetes az Altered State, de véleményem szerint a teljes hatást csakis az énekkel képes kifejteni.

Egyelőre a One-t érzem erősebbnek. Itt mintha kicsit több lenne a kevésbé erős momentum, habár egészében véve a lemez így is kiváló teljesítmény. És mivel egészen fiatal zenészekről van szó, sokkoló belegondolni, hogy ilyen anyagok után még mi minden várható tőlük. Csak abban reménykedem, hogy nem fognak megrekedni a saját zenei világuk korlátai között, mint az történni szokott.

 

Hozzászólások 

 
-3 #3 s4tch 2013-07-03 07:46
Idézet - nehogymár:
...ami egy magát djentnek tituláló bandától elég szánalmas. Ilyen ötlethiányt ritkán látni.


nem titulálja magát túl sok zenekar djentnek. egyébként szerintem egyszerűen ennyi volt a műfajban. a one tényleg hibátlan, de se előtte, se utána nem jött szembe olyan zenekar, amelyik képes volt tisztességes dalokat írni. fasza riffek vannak szarásig, agybontó hangzás alapvető, és ennyi.

és igen, valóban unalmas a lemez, és az énekes sem passzol. tompkins tökéletesen illett ide és a haji's kitchenbe is. utóbbit érdemes meghallgatni.
Idézet
 
 
-2 #2 nehogymár 2013-06-19 06:19
Szerintem meg ez egy bámulatosan unalmas lemez. Ugyanazt csinálják, mint az előzőn, sokszor még a ritmusképletek is ugyanazok (Singularity - Eden párhuzam, hogy mást ne mondjak), ami egy magát djentnek tituláló bandától elég szánalmas. Ilyen ötlethiányt ritkán látni.
Idézet
 
 
+5 #1 JamesSmith 2013-06-17 12:00
Brutálisan jó lemez! Mindenkinek ajánlom aki szereti az igényes zenét! Egyedül az énekes hangja zavart egy kicsit de ennyi negatívumot véltem felfedezni az egészben.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.