A Sweet Savage egy réges-régi, belfasti zenekar, akik 1979-ben alakultak, és szerves részei voltak az akkoriban szárnyait bontogató NWOBHM-mozgalomnak. Első körben viszont nagyon hamar, a '80-as évek közepén földbe álltak, erejükből addig a pontig összesen négy darab demóra futotta. A nagylemezre innentől kezdve egy kerek évtizedet kellett várni, és szükség volt hozzá egy igen erős, külső katalizátorra is. Ez pedig az volt, ami miatt a szélesebb rockközönség számára is ismerősen csenghet talán a nevük: legelső demójukon, még 1981-ben megjelent Killing Time számukat ugyanis 1991-ben feldolgozta a Metallica a The Unforgiven maxihoz. Aztán persze ez is megjelent a Garage Inc. gyűjteményes anyagon, a Sweet Savage pedig turnézott is együtt Hetfieldékkel, sőt, énekes/basszusgitárosukat, Ray Hallert párszor még színpadra is invitálták.
De ezzel nincs még vége a nagy nevek emlegetésének a Sweet Savage kapcsán, hiszen az a Vivian Campbell is itt kezdte a pályafutását, akit 1983-ban Ronnie James Dio csábított el újonnan induló zenekarába, ma meg már évtizedek óta a Def Leppard tagja. És ugyan bő egy évtizeddel Vivian után, de rövid ideig gitározott a Sweet Savage-ben Simon McBride is, aki meg manapság ugye a Deep Purple-t erősíti.
Simon egyébként a tavaly ősszel megjelent Bang felvételeiben is közreműködött, mint producer, de gitározott is az albumon, kiegészítve itt-ott a jelenlegi hathúros, Phil Edgar által feltolt témákat. Annak ellenére, hogy a Bang a német earMUSIC-nál jelent meg (náluk dolgozik többek között Alice Cooper és a Deep Purple is), meglehetősen elsikkadt a híre, így mindenképpen érdemes ennyi idővel a megjelenése után is szót ejteni róla. Merthogy messze nem egy múltba révedő, ásatag anyagról van ám szó. A Bang egy kifejezetten modern megközelítésű dalcsokor lett, lehangolt gitárokkal, súlyos riffeléssel és erőteljes, azonnali ökölrázásra ingerlő kórusokkal. Mindezt néhány helyen mindenféle effektekkel is megfűszerezik, a képet pedig gyönyörűen kivitelezett, melodikus gitárszólók teszik teljessé.
Nyilván, ha az ember meghallja az 1979-es évszámot meg a NWOBHM kifejezést, önkéntelenül valami meglehetősen nosztalgikus, rosszabb esetben kissé poros muzsika jut eszébe. A Bang viszont nem ilyen. Ha már Alice Cooper neve felmerült fentebb, akkor talán úgy tudnám viszonyítani a Banget a Sweet Savage gyökereihez, mint amikor Alice alapos ráncfelvarrásnak vetette alá saját muzsikáját a Brutal Planet és a Dragontown lemezekkel. Az alapító főnök Ray, illetve 2010-ben csatlakozott társai, a dobos Marty McCloskey és a fentebb már említett Phil is ezt csinálták most az előző albumot tizennégy év ráhagyással követő Bangen. Ráadásul sikerült piszok erős nótákba önteni modernizációs törekvéseiket. A nyitó címadó, illetve az azt követő Bad F Robot hallatán például meg nem mondanám, hogy itt egy 60+-os figura áll a mikrofon mögött, illetve egy olyan banda nyomja őket, aminek gyökerei a '70-es évek végéig nyúlnak vissza. Kifejezetten frissek, naprakész megközelítésűek ugyanis ezek a dalok, és nem csak a bennük hallható kluttyogások, effektek miatt – ezek egyébként számomra abszolút fel is dobják őket. Van persze egy hagyományőrző oldala is az albumnak, ezt képviseli a dallamosabb Leave Me Alone és a rock′n′rollos riffelésű I See The Light, meg a balladisztikus, szomorkás Live And Die is, szóval a régi fanoknak is van azért mibe kapaszkodnia. A 43 perces lemez második fele is tele van aztán jobbnál jobb számokkal: mindenképpen ilyen az azonnal fülbe ragadó Mad World és The Chosen One vagy a marcona riffelésre építő, kántálós refrénű Dirtland.
A mai világban kvázi szakmai öngyilkosságként is felfogható, hogy a zenekar életműve – beleértve ezt a lemezt is – nincs fent a Spotify-on, viszont a Bang legalább a YouTube-on elérhető, illetve fizikai formátumban is viszonylag könnyen beszerezhető itthon is. Én pedig csak javasolni tudom, hogy mindenki hallgasson bele valahogy.
