Shock!

A Galaxis útikalauz második részének (Vendéglő a világ végén) egyik visszatérő poénja, hogy a történetben időnként felbukkanó zseniális dalocskák jogdíjaiból Paul McCartney melyik Csendes-óceáni szigetcsoportot vehetné meg. Nos, ha az említett könyvet a szépemlékű Douglas Adams a kilencvenes évek közepe-vége felé írta volna, minden bizonnyal csupán egyvalami gátolja meg abban, hogy az öreg szőr neve helyett Tim Wheelerét, az Ash énekes-gitárosáét használja: szegényt Nagy-Britannián kívül úgyszólván a kutya se ismeri.

Pedig érti a dolgát a srác, ha csukott szemmel rátüsszentene egy kottára, valószínűleg abból is világsláger válna. Legalábbis akkor, ha nem kizárólag a VIVA2 játszaná. El kell azért ismernem, a zenekar korábbi döntései komoly szerepet játszottak a föld alatt maradásban. Az 1977 című második nagylemezük zajos (mármint Angliában, ugye, máshol inkább visszafogott) sikere után, válaszul arra, hogy az NME és a Melody Maker a gitárpop megmentőiként mennybe menesztette őket (amihez persze hozzá kell tenni, hogy "Na jó, és kit nem?"), kihozzák a barátságtalan, szikár hangzású Nu-Clear Soundsot, melyen a korábban szinte kizárólagos dalszerző Wheeler többször is átadja a próbálkozás jogát a basszusgitáros Mark Hamiltonnak, és önmagát is érezhetően visszafogja: ha valahol (ne adj isten) felüti a fejét egy-egy dúdolhatónak induló dallam, azt gyorsan elmaszatolja valami kevésbé kellemessé. A dolognak meg is lett az eredménye, a szétnojzolt, szételektrózott, szétkísérletezett, helyenként pedig egyszerűen nem elég fogós számokat értetlenség és közöny fogadta. Pedig annyira nem volt rossz: a rajongók szimplán csak nem ezt várták az Ash-től.

Hogy a rajongók mit vártak az Ash-től, az egészen pontosan ezen a lemezen hallható. Érzelmes-naiv szövegű, elsőre ható (de századszorra sem unalmas), szolidan torz gitárokon eljátszott, némi sajátos ízt sem nélkülöző, könnyed indie-rock nótákat, melyeket természetesen mind Wheeler írt, a többiek legfeljebb besegítettek egyikben-másikban. Sokkal többet én se vártam, mondjuk annyit talán, hogy ne legyen minden második szám lírai, mert itt bizony ez a helyzet, és ezt már tényleg képtelen vagyok a túlzott sikerorientáltságon kívül bármi másnak betudni. Ezzel, és a visszatérés-a-gyökerekhez jelenség mindenfajta megnyilvánulásával szembeni zsigeri ellenszenvemmel együtt is, a kurvajó nóták miatt muszáj egy 8-ast adnom. Magasabb pontszámot majd akkor, ha zenei forradalmat csinálnak, de arra még ráérnek.

Végül is még csak 24 körül járnak.