Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Pentagram: Last Rites

Pentagram: Last RitesNegyven év. Ennyi ideje nyomja a maroknyi bennfentes körében kultikus státusznak örvendő, amúgy viszont jószerével tökismeretlen amerikai (egészen pontosan virginiai) doom-rock-metal legenda Pentagram. Még egy úgymond sztárbanda esetében is rengeteg idő ez, de egy totál underground üzemmódban küzdő csapatról szólva szinte fejfájdító ebbe belegondolni. Még akkor is, ha nyilván nem full time elfoglaltságként gyűrik az ipart, hanem szerelemből, feltehetőleg civil meló, család, satöbbi mellett. Főhajtás nekik, már pusztán csak emiatt is.

megjelenés:
2011
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Ezen felül pedig minden elismerést megérdemelnek azért is, ami ezen a jól sikerült albumon tizenkét track formájában kapott helyet. Az a fajta patinás, ősrockos doom metal hallható a korongon, amit olyan nevek munkássága fémjelez még, mint mondjuk a The Obsessed, a The Hidden Hand vagy a Place Of Skulls (a nyilvánvaló ős-Black Sabbath mellett természetesen). A muzsika, a hangzás, illetve az egész általános megközelítés azt a korszakot idézi, amikor még nem a stúdiótechnika, az effektek és a komputerrel kipolríozott megagiga soundok (meg persze az olajozottan működő kiadói és menedzsment-gépezetek) determinálták eleve egy-egy kiadvány sikerét és eladhatóságát, hanem szinte minden ösztönből és érzésből történt, a dalszerzéstől kezdve a stúdiófelvételekig. Minden esetleges fogyatékosság ellenére épp ezért utánozhatatlan hangulatúak ma is a késői hatvanas-korai hetvenes évek lemezei, és ez a báj köszön vissza a Last Rites barázdái... izé, bitjei közül is.

Naturálisan nyers dobsound, pumpáló bőgő, koszos-karcos, mégis meleg tónusú gitárhangzás, effektektől mentes ének, jammelős, „belefeledkezős" szólók, itt-ott pszichedelikus elszállások, másutt meg konkrétabb, sötétebb ősmetal riffek, csiszolatlanságában is hipnotikus énekhang – a recept tehát a régi, és szerencsére ez nem csak üres retrózós póz, hanem valóban szív, érzés és lélek van mögötte. A bandába többedszerre visszatért Victor Griffin gitáros (lásd még Place Of Skulls) nagyon érti és érzi ezt a muzsikát, legalább annyit hozzátesz a végeredmény színvonalához és hitelességéhez, mint az egyetlen stabil őstag, a markáns egyéniségével a banda szellemiségét és arculatát megformáló énekes, Bobby Liebling (micsoda anti-doom neve van már!). De a kvartett másik fele, Greg Turley bőgős és Tim Tomaselli dobos is maximális alázattal és beleérzéssel adagolják az alapokat, nélkülük sem lehetne ez az anyag az, ami.

A korong egyébként – a műfaj alapvető ismérveit persze nem felülírva – egészen változatosra sikeredett, kifejezetten tempós témák éppen úgy hallhatók rajta, mint ólomsúlyú doom metal vonszolódások, elszállt pszichedelia vagy éppen egyszerűségükben szép torzítatlan, akusztikus részek. A két szélsőség talán a kimondottan pörgős nyitó Treat Me Right és az akusztikus gitár miatt kissé Led Zeppelint is idéző ballada, a Windmills And Chimes – a kettő között meg minden van, amire az egyszeri doomster jólesően bólogathat. A dalok különben nincsenek túlnyújtva, és az album teljes játékideje (45:16) is a régi jó bakelitkorszakot idézi, szóval tényleg olyan az egész, mintha valami időbuborékban keveredett volna ide a banda és ez az album a proto-metal érából. Ha annyira nem is ütött szíven az anyag, mint az év eddigi legjobb doom lemezét magáénak tudó Orchid korongja, a Capricorn, az azért biztos, hogy ezen a vonalon az utóbbi időszak egyik legerősebb, leghitelesebb munkája ez, amit mindenkinek hallani kell, aki vonzódik az efféle ősi gyökerekből táplálkozó muzsikák iránt. Most verem csak igazán a fejem a falba, hogy kihagytam a csapat Trouble-lal közös 2009. októberi budapesti buliját...

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 Venomádi 2017-01-03 15:28
A kult státuszt megerősítve: egynémely dal még a Pentagram előtti Stonebunny nevű formációig nyúlik vissza, innen pl. az Into the ground, és a Nothing left (egyébiránt az első Stone Bunny EP címe is) kész volt már 70'-ben!!! A Treat me right pedig az egészen korai Pentagram repertoárjában ott volt a Call the man, és az Everythings turning to night-tal egyetemben. Úgyhogy emiatt először kicsit csalódtam is a lemezben mikor ezekre fény derült, de aztán rájöttem, hogy ez így szép. Az utóbbiak közül hivatalosan egyik sem volt rögzítve, talán csak a Last daze here too válogatáson, még a korai szalagokról ami maradt. Egyértelműen jobb a Last rites-változat. Bár állítják, hogy az itt szereplő nóták nagy része a korai Pentagram megírt számai, nem a Stonebunny-é, szerintem kurva mindegy, több mint 40 éves nótákról beszéltünk már 2011-ben is. És a csalódásom oka is ezt a lemezt igazolta. Annyira frissen, odabaszósan szól, hogy azt hittem teljesen új nótákról van szó. Örülök, hogy életben tartják őket.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.