Shock!

„We are Motörhead, we play rock and roll" – Lemmy legendás koncertnyitó köszöntése mindennél jobban lefedi a lényeget, voltaképpen évtizedek óta pont elegendő lenne ennyit írni minden újonnan megjelent anyagukról. És a sokak által szajkózott állásponttal szemben nem azért, mert hogy minden Motörhead lemez csontra egyforma, sokkal inkább azért, mert ugyanolyan megbízhatóan hozza a megszokott minőségű középtempós hajtást.

Elég egy pillantás a borítóra és a számcímekre – emeljünk ki most csak kettőt: Born To Lose, Rock 'N' Roll Music - és rögtön látni fogjuk, a képlet a The Wörld Is Yours esetében sem változott sokat. Sőt, olyannyira nem, hogy újraolvasva Draveczki-Ury kolléga két évvel ezelőtti irományát a Motörizerről, arra jutottam, hogy a legegyszerűbb lenne kicserélnem a lemez meg a számok címét a kritikában, és kész is vagyok. A vaskos szerzői jogi perek elkerülése érdekében végül ezt az ötletet elvetettem, és ekkor maga Mr. Kilmister sietett segítségemre: minden idők leghíresebb bibircsókjainak tulajdonosa ugyanis olyan hihetetlenül jól időzített – hát igen, az ütemérzéke mindig is kiváló volt – hogy legalább a szép számú jubileumról meg lehet külön emlékezni.

Merthogy hősünk idén szenteste bizony már 65 éves lesz (!!!), közel 45 éve van a pályán, a Motörheadet pedig három és fél évtizede alapította. Akik pedig annyira a számok bűvkörében élnek, hogy még ez sem elég, azok tapsikolhatnak örömükben, merthogy a The Wörld Is Yours éppen a huszadik stúdiólemeze minden idők leghangosabb rockbandájának. Az öregnek lesz hát miért emelgetni a Jack Daniel's-es üvegeket, ráadásul az új lemez az első, ami saját kiadójuk gondozásában (nyilván nagykiadós támogatás mellett) kerül piacra, és ilyen háttérrel nyilván nem lehetett fércmunkát végezni. A Wörld pedig fényévekre is van ettől, hiszen alig negyvenpercnyi, viszont annál töményebb eszenciáját nyújtja a 'head féle magával ragadó rakenróllnak – a tipikusan nyitódalnak való Born To Lose ökölrázós döngölésétől a megható elnevezésű Bye Bye Bitch Bye Bye-jal bezárólag.

Minden itt van, ami kell: Lemmy eltorzult ábrázattal rekeszti ki magából a ráspolyos hangokat, miközben Rickenbackere a varacskos disznónál mocskosabban röfög, Phil Campbell ugyanolyan energiával hegeszti a riffeket, és tolja jófajta szólóit, mint mondjuk húsz éve, Mikkey Dee meg simán a színtér egyik legmegbízhatóbb dobosa, mindig is az volt. Ezúttal nincs ballada, nincs semmi elérzékenyülés, vannak viszont a zsíros középtempók, maximum annyi a különbség, hogy fékevesztetten száguldanak előre, mint a fergeteges I Know How To Die-ban, vagy komótosabban, de nem kevésbé fogósan masíroznak előre, mint a Get Back In Lineban, vagy a túlzás nélkül kimondottan slágeres Devils In My Head esetén.

A minőség tiszteletre méltóan magas mindvégig, a hangzás pedig – a 2004-es Inferno óta folyamatosan társ Cameron Webb producerkedésének köszönhetően – baromi tiszta, ugyanakkor kellően súlyos, tényleg ritkán szólt ennyire jól Motörfej lemez, már ha egyáltalán. És ezért még azt is simán elnézem nekik, hogy a Rock 'N' Roll Music-ban minimális variálással még az AC/DC High Voltage-ának alapriffje is visszaköszön. Külön kiemelni már csak egyetlen dalt szándékozok: a Brotherhood Of Man hosszú-hosszú évek óta a legjobb Lemmy dal, olyan, mintha az Orgasmatront különösen dühös és kiábrándult hangulatában tolná a banda. Mind zeneileg, mind mondanivalójában az egyik valaha volt legsúlyosabb 'Head dal, és ezért már önmagában is megérte volna meghallgatni a korongot.

Vannak olyan fazonok, akik nélkül a Föld nevű bolygó egészen biztosan sokkal szarabb hely lenne. Az öreg bibircsókos is ebben a ligában játszik, elképzelni is nehezen tudom a rockzenét nélküle. Sok boldog jubilálást, Mr. Ian Fraser Kilmister, a világ a tiéd!