Shock!

Mi sem mutatja jobban a Napalm Death kivételes/kivételezett helyzetét az extrém metal színtéren, mint hogy még az efféle hard pop projekt, mint a Menace is, egyszerre ilyen kedvező fogadtatásra talál. Habár jóval több ez a formáció néhány respektált arc összeborulásánál, vannak esetek, amikor nem kerülhetjük meg a névsorolvasást – ez is egy ilyen pillanat. Az Impact Velocity világának megálmodója és fő kivitelezője a Napalm gitárosa, Mitch „Cygnus & Synergus" Harris, akinek neve mellett jó néhány hasonlóan formabontó kísérlet szerepel már, elég, ha az Absolute Powerre, a Defecationre vagy a dicső(?) múltból a Meathook Seedre emlékezünk. Szinte magától értetődik, hogy a bőgős kolléga, Shane Embury ebből az összeállításból sem maradhatott ki, bár a legvastagabb húrokat itt Frédéric Leclercq (Dragonforce) is megtépkedi. Nem kevésbé érdekes a dobos személye, Derek Roddyé, aki a Hate Eternal vagy éppen a Nile soraiban végzett kegyetlenkedéseinek hátat fordítva pár éve alig adott magáról életjelet. Ki mire számítana ettől a társulattól?

Ismeretes, hogy Mitch annak idején Max Cavalerával és Brann Dailorral indította újra a projektezést, az egyeztetési problémákból azonban végül egy jobbára egyes szám első személyben beszélő, önreflektív album született. A főszereplő nem csupán a hathúrost kezeli, de a vele jelen esetben bőven egyenrangú billentyűk mögé is beült, no és persze énekel is a maga álmodozós robothangján. Az anyag finomságát Nicola Manzan vonós hangszerei fokozzák, olyannyira, hogy összességében pedig már-már azt érzem, hogy minden bárdolatlannak tűnő, szigorúbbnak ható megoldás csupán máz ezen az alapvetően easy-listening összeállításon. Időről-időre előkerülnek metalkonform hangulatok (ott főleg a Voivod jut eszünkbe), de jellemzően az egésznek sokkal inkább egy grunge-ba oltott prog rock rezgése van. A klipben anime-vé vadított lemez-előzetes dal, az I Live With Your Ghost még ennyire sem fájdítja meg az ember fejét, ellenben kényszeresen beleül a fülbe, tehát funkciójának megfelel, még ha a teljes albumra kevésbé jellemző a rádiós potenciál. Az Impact Velocity azonban ettől függetlenül is megmarad kétdimenziósnak.

Mert bizony sekély e kéj, bármilyen lélekbúvár hozzáállással készült is a lemez, bármekkora analízisbe bonyolódnak a dalszövegek, eszembe sem jutna az avantgarde skatulyát ráhúzni. Megúsztat az album ebben a kiégett hangulatban, nem is játszik rá ennél többre, Mitch Harris ebben rejtett el mindent vagy semmit. A kis adagban érzéki fűszerek elvesznek a levesben, ahogy bizalmasan lüktetve, csúcspontok nélkül áramlik a dalfolyam. Atmoszférája okán háttérzeneként tökéletesen szerepelhet, bár az ének hosszabb távon még így is hajlamos az agyunkra menni – de ugye az ilyesmi éppen azért lehet működőképes, mert alá lehet benne merülni. Dicséretes ellenben az a bátorság és a jó ízlés, amellyel mindezt tálalják: semmi sem megengedhetetlen, és semmi sincs túlhúzva, öncélú magamutogatással felnagyítva ebben a játékban. Ahogy jönnek szembe a négy perc körüli tételek, nem érezzük kínosnak mindezt Harristől (sem), ám egy ellenpólus jelenlétére nagyon vágyunk, legyen az akár Max, de legyen akkor inkább Devin. Akad még hely ezen a talapzaton.

Az alkotó szavaival összegezve a fentieket: „a Menace önmagában is egy kinyilatkoztatás: annak kifejezése, hogy mindig lehet előre haladni". E helyen is maximálisan osztom ezt a véleményt.