Shock!

A magam részéről a mai napig nagyon erősnek tartom a Kreator legutóbbi albumát, a négy évvel ezelőtti Hate Über Allest, ám a lemez kissé megosztóra sikeredett a maga dallamosabb, letisztultabb megközelítésével. Az ilyen korú, legendaszámba menő bandáknál persze alapvetően nem annyira perdöntő már, hogy éppen milyen az új anyag, mint mondjuk húsz vagy harminc éve – elvégre a koncertekre úgyis mindenki elmegy meghallgatni a nagy klasszikusokat –, de némi iránykorrekció azért érezhető visszafelé a Krushers Of The Worldön. Viszont örömteli, hogy a színvonal továbbra is roppant magas.

Mint a Hate Über Alles kapcsán is leírtam, nekem – minden érdemének elismerése mellett – itt-ott kissé sok volt az egy kanyarral korábbi Gods Of Violence. Most ugyanakkor annak ellenére is lelkesebb vagyok, mint 2017-ben, hogy Mille Petrozzáék friss művének megközelítése inkább az utóbbi anyagra hajaz, mint a 2022-esre. A Krushers ugyanis a visszatért überbombasztikus attitűd mellett is horzsolóbb, agresszívebb, durvább lett a Godsnál. Úgy is mondhatjuk, hogy ezúttal tényleg egy definitív Kreator-albumot kaptunk, ami maradéktalanul összegzi, miről is szól a német thrash legnagyobb bandája a 21. században. Mindezt ráadásul roppant dalcentrikusan teszi, ezáltal simán alkalmas rá, hogy ennyi évtized után is bővítse a csapat táborát.

Ha egyáltalán feltévedtél erre az oldalra, nyilván legalább valami halvány segédfogalmad van a Kreatorről, így igyekszem nem szaporítani feleslegesen a szót. A lényeg, hogy a csapat ezúttal is rágyúrt a dallamos, monumentális irányra: a karcos, szokásos brutalitással robbanó thrashriffek mellett ismét rengeteg a harmónia, az ikergitáros téma, a hagyományos értelemben véve is dallamos refrén, és visszatért az előző albumot csupán visszafogottabban jellemző grandiózusabb, teátrálisabb hangvétel is. Nyilván, amennyiben valaki a mai napig kizárólag a Pleasure To Killre esküszik, annak megfekhetik a gyomrát a nyitó Seven Serpents marós riffelésébe injektált színtiszta heavy metal gitárfutamok, hogy a Satanic Anarchy már második körben együtténeklős, irgalmatlanul fogós refrénje fel is bosszantsa, a címadó szinte manowarosan-sabatonosan hejjegtetős kórusánál pedig gyorsan rá is nyomjon az x-re a képernyő jobb felső sarkában. Ha viszont vevő vagy a modern Kreator technikásabb, szövevényesebb irányára is, szerintem azt mondod majd, mint én: hogy ismét nagyot alkotott a csapat.

Igazából nehéz megfogni, miben rejlik mindennek a veleje, mert azzal sem vitatkozom, aki azt állítja: a saját klisék totális kimaxolásáról, végletekig történő elviteléről van szó. Ugyanakkor, hogy hasonlóan patinás pályatársakat hozzak fel példának, nekem ezeket a dalokat hallgatva nincs olyan érzésem, mint mondjuk a Testamentnél, netán kisebb mértékben a Megadethnél vagy az Overkillnél, ahol az utóbbi néhány albumot akár egy automata (nevezhetem mesterséges intelligenciának is, ha azt korszerűbbnek érzed...) is kiköphette volna a betáplált panelek alapján. Így is jól hallgathatóak persze, itt viszont megvan a dalokban az a plusz karakter, az a szükséges önálló egyéniség és tűz, amitől már a második-harmadik hallgatásnál is jól elkülönülnek egymástól. Magyarul, a Kreatornél szerintem ma sem egymással albumonként szabadon felcserélhető dalok születnek, és mivel a Krushersnél is odafigyeltek az anyag megfelelő kiérlelésére, tényleg hallgattatja magát a lemez.

Nem sorolom fel egyenként az összes számot, de a Hiraes énekesnőjével, Britta Görtzcel megerősített, durvasága mellett is sötéten vészjósló Tränenpalast, a nagyon német és nagyon fogós Barbarian heavy/power/thrash-elegye, netán a megadallamosságot abszolút csúcsra járató Blood Of Our Blood parádés darabok. Minden megvan bennük, ami a Kreatort Kreatorré tette, mégis kellően mai, kellően naprakész témák, ráadásul süt belőlük, hogy a kellő mértékben adagolt újabb elemeknek köszönhetően Mille ma is élvezi ezt az egészet. A záró, már-már meglepően dallamos és slágeres Loyal To The Grave például egészen különleges ebben a formában, a főnök is a saját korlátaiig merészkedik benne. Sami Yli-Sirniö meg minden túlzás nélkül egész karrierje legjobb teljesítményét nyújtja a lemezen, végig briliáns szólómunkát produkál.

Komoly, hogy a Kreator negyven évvel a Pleasure To Kill és huszonöttel a mai érát berúgó Violent Revolution után ilyen teljesítményt képes letenni az asztalra. Dallamossága miatt azoknak is simán ajánlom az albumot, akik amúgy elsődlegesen nem thrashben utaznak.

A Kreator április 13-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Carcass, az Exodus és a Nails társaságában. Részletek itt.