Shock!

február 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Jane's Addiction: The Great Escape Artist

Általában szegény jó Cobain bátyót szinte egy személyben szokás felelőssé tenni azért, hogy az alternatív zene szörnyetegét rászabadította a mit sem sejtőn és szolidan headbangelő rockertársadalomra, amely annyira össze is szarta magát ettől, hogy gyorsan levágatta a haját, a fiókok aljára rejtette a Maiden és Judas lemezeit, mély depresszióba esett, rákapott a váliumra, és ha éppen nem volt jobb dolga, mondjuk elment Lollapalooza Fesztiválra. Pedig a dolgok ilyetén alakulásáért legalább ugyanannyira felelős egy Perry Farrell nevű igen érdekes úriember, aki – többek között - az előző mondatban említett koncertsorozat kiagyalója, valamint a Jane's Addiction életre hívója is volt. Perry barátunk arról is könnyen felismerhető (volt?), hogy rosszabb napjain úgy öltözött, mint egy különösen csapnivaló ízlésű homoszexuális bohóc, színpadi mozgása pedig olyan volt, mintha az előbb említett cirkuszi előadóművész sakálrészegre itta volna magát, miközben gatyájában tűzforróra hevített tojásokat egyensúlyozna.

megjelenés:
2011
kiadó:
Capitol / EMI
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Persze nem voltak éppen egyszerűek a maga köré gyűjtött bűntársak sem: ott volt például a biszexuális vámpírkinézetű csajmágnes Dave Navarro, aki annyira egyedi gitárjátékkal bírt, hogy még akkor is Jane's Addiction dalokat írt, mikor a Red Hot Chili Peppers tagja volt (a sokat kárhoztatott, ám szerintem szimplán zseniális One Hot Minute lemezen). Jelen volt Eric Avery basszer, aki olyan kisstílű zenész, hogy mind a Tool, mind pedig a Metallica megpróbálta egy időben soraiba édesgetni (sikertelenül), és ott figyelt még Stephen Perkins dobos, akiről meg csak annyit, hogy szerintem még ebben a zseniális társaságban is ő volt a legfifikásabb muzsikus (lásd még Porno For Pyros és Infectious Grooves). Na, ezek négyen összedobták a '80-as évek végének/ '90-es évek elejének egyik legizgalmasabb bandáját, akik a Nothing's Shocking és a Ritual De Lo Habitual zseniális lemezpárossal tényleg olyat műveltek, amit mások nem nagyon tudtak. Aztán csináltak még egy dolgot, amit csak nagyon kevesen szoktak kreativitásuk csúcsán (pláne két lemez után): feloszlottak. 1991-ben – az új idők kapujában, amely kapukat voltaképp éppen ők rúgtak be rengeteg csapat előtt.

Aztán, ahogy az már lenni szokott, tíz évvel később eljött a nagy visszatérés, majd egy kerekre csiszolt és fényesre polírozott rocklemez, a '03-as Strays (Avery nélkül), ami már távol esett az első két anyag új dolgokkal kísérletező, ezer színben vibráló zsenialitásától, és meglepően nyugisra sikerült, de azt azért megmutatta: jó, hogy újra itt van Jane és az ő addikciója, mert még mindig nagyon tudnak atmoszférát teremteni és jó dalokat írni az úriemberek. Kár, hogy ők nem teljesen így gondolták, mivel másodszor is oszolj következett be, hogy aztán három évvel ezelőtt ismét visszatérjenek. Avery közben visszatért, de aztán megint tovaszállt, közben bő fél évre hadrendbe állt az ex-gunner Duff is, de már ő sincs itt (kicsit nehéz követni, tudom, de hát errefelé márcsak így mennek a dolgok), ellenben itt van a negyedik lemez, a The Great Escape Artist, ami egy kicsit megint más lett.

Kezdjük ott, hogy Farrell szerint a cím azért az, ami, merthogy ő a múltjától szeretne elmenekülni, akármilyen remek is volt az. Merthogy a jövő a fontos. Jól hangzik, meg minden, de azért ebben a lemezben azért simán ott van ám a múlt, a Strays-en lévő muzsikánál például sokkal jobban, de még annál is markánsabban ott van rajta a jelen. Merthogy furamód úgy érzem, hogy a JA elkezdett hasonlítani azokra a zenékre, amiket többek között ő is inspirált, hol egy Muse gitártémára, hol egy Radiohead dallamra, hol egy Coldplay harmóniára kapom fel a fejem, és igaz, hogy mindez csak érzés szintjén marad, de azért érdekes, na. És még egy dolog: az újkori Stone Temple Pilots is eszembe jutott róluk, de nagyon ám. Csak amíg a fentiek jobbára elég cukormázas kiadásban tálalják gondolataikat, Jane-nek nincsen jó kedve, továbbra is sötéten látja a világot (remek példa erre a Splash A Little Water On It, pláne a Broken People).

De már a nyitó Underground is elég sötéten kezd, amiben elsőre kicsit idegenek voltak a háttérben mindvégig jelen lévő elektronikus megoldások (amiket a multiinstrumentalista David Andrew Sitek szolgáltat, aki amúgy a dalok túlnyomó többségében basszusozik is, a maradékban meg Chris Chaney tesz így), de aztán megbarátkoztam velük. Ezt a vonalat viszi tovább, csak szerencsére markánsabb gitárjátékkal (Navarro sajna a lemez egészén elég visszafogott, ami nagyon nagy gáz) a már ismerős End To The Lies. A sláger szerepét a remek elnevezésű, nemrégiben klipesített Irresistible Force (Met The Immovable Object) tölti be, egy finom hangszerelésű darab, kitűnő refrénnel. Aztán az igazán érdekes tételek (legalábbis nekem) majd a korong vége felé jönnek: ott van például az érezhetően Duff keze nyomát is magán viselő, súlyosabb Ultimate Reason, az avatatlan fülek számára szinte balladisztikusnak tűnő, holott elég zaklatott Splash A Little Water On It, és a szólóig szintén igen nyugodt Broken People, ami igazi hangulatzene, de nekem meg néha épp ilyen hangulatom van. De a legjobb akkor is a régi Jane-t felidéző, hála az égnek végre energikusabb Words Right Out Of My Mouth, kár, hogy ez egyben zárja is a tíztételes albumot. Szűk negyven perc nyolc év után?!? Nanebassz, pedig tényleg.

Az új JA közel sincs olyan eksztatikus és újító, mint a Nothing's Shocking, vagy olyan ezerszínűen varázslatos, mint a Ritual, de akkor is, itt vannak újra, és örüljünk nekik, amíg lehet, hiszen náluk aztán abszolút nem lehet tudni, mit hoz a jövendő. Mire ez a kritika megjelenik, már lehet, hogy meg is szűntek. Szívből remélem, hogy nem, még ha a pontozásnál nem is szerettem volna pusztán a múlt miatt túlzottan lágyszívű lenni velük.

 

Hozzászólások 

 
+15 #3 Johnny Depp 2011-10-26 12:45
Amióta leszoktak a CUCCról, nem szabad tőlük Ritual meg Nothing's szintű dolgokat várni, ámbátor még így is jobb dalokat rittyentenek össze, mint amire a legtöbb banda képes (erre jó ellenpélda az RHCP, akik cucc nélkül béna puncik).
Nekem amúgy a U2 ugrott még be a lemezről, csak ez jó.
Idézet
 
 
+14 #2 janómanó 2011-10-21 22:54
"Az új JA közel sincs olyan eksztatikus és újító, mint a Nothing's Shocking"
Kérem,az benne van a földkerekség öt legjobb lemeze között....és Escape ide, Artist oda az onnan nem menekül :)
Idézet
 
 
+9 #1 robidog84 2011-10-21 09:17
10/9



=)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.