Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Incubus: A Crow Left Of Murder

Az Incubus-szal nem új keletű az ismeretségem, de be kell valljam: egy ideje szem elől tévesztettem őket. Hogy most a tavaly kihagyott lemezeket "felülvizsgálva" mégis visszakerültek a szemeim elé az kizárólag a Dream Theater dobos Mike Portnoynak köszönhető, aki egy aktuális kedvencek-listájában emlegette őket.

megjelenés:
2004
kiadó:
Sony Music
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

Az ismeretség egyébként az 1997-es S.c.i.e.n.c.e.-el kezdődött, és szépen barátsággá fejlődött idővel. Erős Faith No More-hatásokkal valamint vad szkreccselésekkel operáló amerikai sláger-rock volt ez, de korántsem a kiszámítható fajtából: a "tudományos" lemez tele volt megtévesztő tempóváltásokkal, jazzes és funkys gitárbetétekkel, vagy akármilyen más ötlettel, ami feldobta a számokat. Ami miatt különösen tetszett, az az akkoriban rocker-körökben még szokatlan drum & bass-jellegű dobolás, plusz perkák, a ritmusszekció egyben modern ízt is adott a daloknak. Voltak is király dalok: a Certain Shade of Green slap technikás basszer-alapja elsodort, Spock kapitány pisztolyával, beépített hangjátékkal és tökös refrénnel ütött a 16 perces (!) Calgone. Vagy ott volt az agyahagyott Magic Medicine. Az anti-gravitációs Nyári románctól meg egyenesen eldobtam az agyam, egyszerre volt populáris és a végletekig kifinomult, hát még az a szaxofonszóló (!). Ha én osztottam volna akkoriban a Grammyt, biztos rádobtam volna néhányat egyedül erre a dalra: Santana és a Matchbox 20-as Rob Thomas valami hasonló zsánerű dolgot hozott össze, bénább is volt, mégis megszórták rendesen.

Aztán a Make Yourself két évvel később már elég feledhető volt, DJ Lyfe-ot DJ Kilmore váltotta, aki már sokkal kevesebbet tudott hozzáadni a kaliforniai banda hangzásához. A közönségsiker ugyanakkor elérte az Incubus-t: a Stellar, a Pardon Me és főleg az utolsóként kiadott Drive megtalálta az utat a hallgatósághoz. Ekkoriban én azonban már kezdtem elveszteni a fonalat, és később csak az MTV-ben láttam őket, amint a szívtipró Brandon Boyd énekesért sikongattak a tinilányok. A zene sem volt valami érdekfeszítő, ilyen Creed/Bush-féle grunge-utánérzés, amitől alapjáraton kifejezetten hányok, bár belátom persze, hogy nem hallgathat minden általános iskolás Terrorizert. De akkor is, ha a kiadók megérzik a pénzszagot, akkor zenekar legyen a talpán amelyik ellent tud állni a kísértésnek. Ilyenkor jönnek azok a dumák, hogy szerves fejlődés miatt lettünk ilyen nyálasak, de nekem már mindegy is lett volna mit mondanak a srácok. Ha az übertehetséges Live-ot is be tudta darálni az ipar, akkor egy Incubus miatt kár lett volna már aggódni.

Így jutottunk, jutottam el 2004-hez, és a Crow lemezhez. A várakozások nagyok lehettek, egy ideig jól is fogyott az album, aztán az év végi Billboard nagylemezlistán végül csak a 61. lett, bár a Kornt, a Coldplay-t meg a Slipknotot még így is lenyomta. Várakozások ide vagy oda, a zene hagy kívánnivalót maga után. A Megalomaniac egy pofonegyszerű témával nyit, a szokásos visszafogott, gitárbontásos verze, finom vokálok, majd egy egész tűrhető refrén: azért lemezkezdésnek ez csak közepes. A címadó viszont már inkább gyenge, aztán Agoraphobia, Talk Shows on Mute - puhánykodás. De nem is a szaggató gitárokat kérem igazán számon rajtuk: ami a leginkább hiányzik, az a korábbi váratlanság, például a hangszerelés kiszámíthatatlansága. Ebből a szempontból szinte mintha egy másik zenekart hallanék. A számok gyakorlatilag végig négy perc alatt, rádióra optimalizálva, csak néha-néha egy-egy rendesen kibontott dalszerkezet. Ilyen azért a Sick Sad Little World, ami eléggé experimentálisra lett véve, a refrén kicsavarva, aztán kis keletieskedés, és még gitárszóló is van benne, amire aztán végképp nem számítottam. A gitáros Mike Enzigernek mindig is erőssége volt az effektválasztás, szerettem például a When it Comes-ban a bugyborékolást, most is a szólót szinte teljesen tiszta hangszínből fejleszti fel elvontabb hangzásokig, a hangmérnök pedig mókázhat a feljátszott hangokkal kicsit.

Aztán megint minden a szokásos mederben, a kicsit dögösebb Pistolát ostoba huhogás rontja le, a Southern Girl dögunalom. Hiányzik egy alaposabb üvöltés, egy kevésbé kiszámított bevadulás. A Priceless végre jó kis kalapálással indul, bár a gitár alig van betorzítva, mondjuk a technikás szóló tetszetős. Így utólag azért vicces, hogy a U2 új klipnótájában is hasonló szaggatott szövegmondás van... Értékelhető még a lemezt záró Leech is, ahol Brandon Boyd hangjának hajlékonyságát is meg tudja villantani, ilyenkor sokszor szegény Bob Zoltánra emlékeztet a néhai Kertből. Ebben a számban van egy agyas középrész is, tudnának ezek a fiúk még.

Ha akarnának.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.