Shock!

július 05.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Graveyard: Innocence & Decadence

0821gycA retrorock-bandáknak megvan az az ördögi trükkje, hogy úgy ébresztenek szívfájdító nosztalgiát egy letűnt korszak iránt, hogy jó eséllyel sem a zenészeknek, sem pedig a hallgatónak nem volt még csak esélye sem saját bőrén megtapasztalni annak a kornak a zenéjét, belélegezni a levegőjét. Úgy vágyakozunk vissza valami után, hogy igazából soha nem is éltük át azt. És ezt a bűvésztrükköt talán egyetlen másik banda sem mutatja be olyan ügyes kézzel, mint a svéd Graveyard, akiknek elég volt néhány év ahhoz, hogy felüljenek az északi vintage rock hullám trónjára. És nem én leszek az, aki lelöki őket onnan, még akkor sem, ha ezúttal talán meg is érdemelnék. Negyedik, Innocence & Decadence névre hallgató anyaguk ugyanis az eddigi leggyengébb eresztés a sorban, néhol kissé szenvelgős, máskor meg üres, ráadásul a felétől kezdve elég unalmas is, én pedig néhány hallgatás után arra jutottam, hogy ezt tán soha többé nem is akarom egyvégtében végigpörgetni, maximum egyes dalokat.

megjelenés:
2015
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Pedig olyan jól kezdődött: a pörgős Magnetic Shunk tipikus Graveyard-féle múltidézés, az izgága Led Zep/Cream-keverékről még a remek Hisingen Blues nyitódala, az Ain't Fit To Live Here is beugrott, én pedig elhittem nekik, hogy a három évvel ezelőtti Lights Out felemás eredményt hozó melankóliája már a múlté. A kettes The Apple & The Tree finomabb húrokat pengető játékossága még egészen pofás, bár igencsak meglepődve hallgattam, hogy a jól ismert összetevők helyett ezúttal leginkább Tom Petty, pláne a Dire Straits zenéje ugrik be (az elején a gitár-, de az énektéma is konkrétan a Sultans Of Swingből van). A bluesosan letisztult Exit 97 is ismerős már a Hisingen Bluesról, akkor Uncomfortably Numb volt a címe, úgyhogy elsőre nem is igazán ragadott magával, később azonban arra jutottam, hogy a lemez visszafogottabb dalai közül még ez sikerült a legjobban, azokkal a háttérben örvénylő-kerengő orgonafutamokkal. A Never Theirs To Sell végre megint egy energikus tétel, tapsritmussal, ahogy kell, markáns Imperial State Electric-hangulattal, és szerencsére pontosan addig húzzák (bő két perc), amennyi ebben a témában van.

Nem úgy a Can't Walk Outot, amelynek finom pszichedeliájáról és Joakim Nilsson hangszínéről – ha nagyon akarom – még a Doors is beugorhatna (csak ebben az egy dalban, amúgy egyáltalán nem jellemző), viszont ez az első tétel, amit kezdek unni. Az igazi büntetőpercek azonban csak ezután jönnek. A lemez közepén trónoló, női énekkel és iszonyatos szirupmázzal leöntött Too Much Is Not Enough számomra felér egy pofonnal, nem is csak azért, mert már-már soulba hajlóan szentimentális, hanem mert Joakim éneke dermesztően megjátszottnak hat. Hagyjuk is szépen, hogy a soron következő From A Hole In The Wall még az emlékét is eltörölje! Ez ugyanis a lemez legérdekesebb tétele, amit a ritmusszekció vibráló játéka ural, az új basszer Truls Mörck pedig még az énekbe is besegít. Ő egyébiránt nem teljesen zöldfülű ám, sokkal inkább visszatérő tékozló fiú, hiszen nevét ott találjuk a Graveyard alapító tagságában – és ami teljességgel rendszeridegen és elfogadhatatlan: nincsen bajusza!

Innentől fogva azonban nagyítóval kell keresni az olyan pillanatokat, amelyek nem lökdösik a mélységes álom szélesre tárt karjaiba a hallgatót, talán a recsegős és kissé megbolondított Hard-Headed az, ami még ebből a szempontból kiemelést érdemel, de sem a totál jellegtelen Cause & Defect, sem pedig a Jonatan Larocca-Ramm gitáros által énekelt bárblues-standard Far Too Close nem igazán pendít meg bennem semmit. Az egyszálgitáros (plusz még levezetésnek némi csilingelő orgonaszó) Stay For A Song affektáló éneke pedig már hiába invitál, én nem nagyon akarok tovább velük maradni – a mágia odavan.

Higgyétek el, sajnálom, hogy így esett, mert úgy gondoltam, hogy a majd hároméves szünet után elkészített anyag minden pillanatában helyre fogja billenteni az én szememben már a Lights Outtal meg-megbicsakló renomét, és az első négy-öt számig tényleg így is nézett ki a dolog, de aztán ijesztően elszürkül az egész lemez. Mint ahogy számomra maga a Graveyard zenekar is, és hogy ehhez az alapító Rikard Edlund lelépésének mennyi köze van, nem tudhatom, de talán nem is érdekes. Az érdekes az, hogy erre a lemezre mind az új Horisont, mind az új Kadavar sok-sok kört ver (nemsokára azokról is írunk majd), és ha teljesen őszinte akarok lenni, nem írhatok mást: ez bizony az év csalódása!

 

Hozzászólások 

 
-1 #3 ntsouth 2015-10-17 21:41
Még jó, hogy az ismertető olvasása előtt hallgattam meg a lemezt, utána nem tettem volna. :) Nekem bejött, főleg az ügyes ritmusjáték (ami egyébként az új Kadavaron is elfért volna) és a sokszínű ének miatt.
Idézet
 
 
-10 #2 spacer 2015-10-16 11:39
my dying bride kritika bezzeg nincs!!!
Idézet
 
 
+7 #1 Carrast 2015-10-16 11:26
van új Graveyard?!?! :D király! meghallgatom aztán jövök a véleménnyel! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.