Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Gojira: Fortitude

gojira_cDanev György: Amikor először hallottam a 2012-es L′Enfant Sauvage című Gojira-lemezt, azt gondoltam, hogy jelentőségében, színtérre gyakorolt hatásában a Duplantier testvérek vezette francia-amerikai alakulat lehet majd az elkövetkező évtized Panterája. Nem lett az, de nem azért, mert a négyes nem nőtt fel a feladathoz, éppen ellenkezőleg: növekvő népszerűség ide vagy oda, hallhatóan azóta sem arra hajtanak, hogy minél szélesebb rétegek legyenek képesek befogadni a lemezeiket. Nem hajlandók megalkudni zenei intellektusban, nem egyszerűsítenek, hanem baromi szimpatikusan mennek a saját fejük után, ami azt eredményezi, hogy bizonyos mértékben meg tudnak maradni kultikus favoritnak. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint a tény, hogy ma is hűen őrzik a Gojira lényegét, a korlátokat nem tűrő zeneiséget. Duplantier-ék azon kevesek közé tartoznak, akik esetében a nagykiadós szerződés nem zenei kompromisszumok megkötésében, hanem művészetük kiterjesztésének lehetőségeként öltött testet, amit alaposan ki is használtak.

megjelenés:
2021
kiadó:
Roadrunner / Warner
pontszám:
Danev György: 10 / 10
Koroknai Balázs: 6 / 10

Szerinted hány pont?
( 70 Szavazat )

Persze lehet mondani, hogy az albumaik egyre dallamosabbak, kerekebbek és letisztultabbak, ez tény, viszont nem jelenti automatikusan azt, hogy bármit is feladtak volna magvas gondolatiságukból. Csupán a természetes fejlődésük velejárója, hogy nem helyben topognak és egyre érdekesebben fogalmaznak. És ez a legszebb az egészben: a kereteik közé még annál is több fér, mint amit eddig gondoltunk. A zenekar úgy tud hallatlanul izgalmas és sokrétű lenni, hogy a végeredmény mégis eltéveszthetetlenül gojirás, azaz mély és tartalmas, egyszerre sötét és felemelő marad, és ez az, ami az igazán nagy formátumú zenekarok sajátja. Ráadásul továbbra is exponenciálisan felívelő fázisban vannak, ami elképesztően nagy dolog annak ismeretében, amit a legutóbbi anyaggal produkáltak: a Magma mindeddig megugorhatatlanul magas szintűnek tűnt, tehát nem volt magától értetődő, hogy túl fogják szárnyalni, a Fortitude-dal mégis megmutatták, hogy annál is van feljebb.

Nekem már az előzetes dalokból is az jött le, hogy az új album még változatosabb és mértékadóbb lesz, a teljes kollekció pedig csak megerősítette ezt az érzést. Benne van ugyanaz a megfoghatatlan, mindent szétfeszítő kozmikus energia és katartikusság, ami a Magmát is annyira fajsúlyossá tette, ugyanakkor rendelkezik egy roppant szerteágazó arculattal, és ez az, ami minden korábbinál ambiciózusabbá és invenciózusabbá teszi a 2021-es Gojira-hangzást. Hogy mit értek ez alatt? Elsősorban azt, hogy soha azelőtt nem dolgoztak még ennyi színnel. Dalokat írni eddig is nagyon tudtak, de most még komolyabb erényeket csillogtatnak e téren. A korábbiaknál jóval ragadósabb énekdallamokat hoznak, nagyobb mennyiségben köszönnek vissza a klasszikrockos dalszerkezetek, több a progos megoldás, de a legjobban az tetszik, amilyen magabiztossággal kalandoznak a világzene közegében, ez ugyanis baromi különleges ízt ad számos dalnak. Viszont még egyszer mondom, nem kell attól tartani, hogy ezek a hatások az eredendő Gojira-fundamentum rovására mennének.

Már a nyitó és kegyetlenül fogós Born For One Thing percei alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a csapat sajátosan megszólaló, avantgarde groove metalja nem szenvedett csorbát. Imádnivaló, ahogy összehozták a verzékben a tempóváltásokat, a lüktető kétlábdobos szaggatásokat a lelassuló, kimért súlyozással, de az is nagyon tetszetős, ahogy a disszonáns gitárokkal ellenpontozzák az emlékezetes refrént. Az igazi kalandozás viszont az ezt követő és jelentőségteljes üzenetet hordozó Amazoniával indul: ki gondolná, hogy egy olyan népi hangszer, mint a doromb, ennyire különleges ízt képes adni egy metáltémának? Persze a törzsi jelleg hallatán egyből felsejlik a Sepultura Roots-korszaka és talán még a Refuse/Resist emléke is, de csak jelzésértékkel. Ahogy fentebb utaltam rá, az Amazonia nemcsak zenéjében különleges, hanem a mondanivalója miatt is a lemez egyik legfontosabb tétele (ennek megfelelően a klipjétől sem könnyű szabadulni). Minden tiszteletem a bandáé, mert nem elég, hogy felhívják vele a figyelmet arra az ökológiai katasztrófára, ami az Amazonas vidékén zajlik évtizedek óta, de még a dal bevételeit is felajánlották az ott élő, minden létező módon kizsákmányolt őslakosok javára.

Hasonlóan nagyot üt a címadó Fortitude kvázi-intrójából kibontakozó The Chant, ami Tibet kínai annektálásáról szól, tehát ez sem kevésbé elgondolkodtató, zeneileg pedig az egyik legérdekesebb darab a korongon: kicsit ősrockos és sivatagi, de a többszólamú énekkel úgy kiforgatták önmagából, hogy igazából semmihez nem hasonlít. A világzenei kísérlet itt szintúgy megjelenik, de a maga legtermészetesebb módján, erőltetettségnek nyoma sincs benne. Van még egy hasonló hangulatú, mondhatni posztrockos tétel, a The Trails, ami a maga visszafogottságával akár a Baroness vagy a Mastodon portfóliójában is jól mutatna. Joe Duplantier hol hipnotikusan suttogó, hol keletiesre vett dallamai ebben ugyanolyan hatásosak, mint a The Chantben vagy akár a pszichedelikusan örvénylő Hold Onban, ami egy másik nagyon lényeges szerzemény a maga progosságával és mesterien építkező mivoltával. Megkockáztatom, hogy ebben még Pink Floyd is van, meg némi Cynic, ami egyébként már korábban is érződött egyik-másik ötletükön. Ez az árnyaltság és atmoszférikus színezet a zsigeri(nek tűnő) módon elővezetett adrenalinlöketekben ugyancsak megjelenik. A lemez egyik kolosszusában, a hat és fél perc fölé kúszó New Foundban olyan vastag textúrákat képeznek és olyan meglepő dolgokat húznak, hogy tényleg leesik az ember álla. És amikor már azt hiszed, hogy mindent hallottál, garantáltan kifektetnek azzal az übersúlyos triolás riffeléssel. Ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy a sok helyen felbukkanó whammy pedálos riffek ironikus módon már legalább annyira Gojira-védjegynek számítanak, mint anno Panterának, bár Darrellék csak a Becomingban lőtték el, de ott nagyon.

Alapvetően nem érzem szükségét egy lemez összes dalát felboncolni, a Fortitude-on azonban annyira hangsúlyos minden, hogy nem tudom megállni. Hogyan is tudnám, amikor az Another World a Gojira minden erényét felvillantja, a Sphynxben pedig még skandináv beütés is felsejlik? Vagy ott az egyben vészterhes és hallatlanul pozitív energiákat felszabadító Into The Storm: a tehervonat könyörtelenségével gázol el, majd thrashesen kimért, triolás riffelés nyer új értelmet Duplantierék keze alatt. Azt valószínűleg már el sem hiszed, hogy az egész egy gilmouros dallamvilágú refrénben teljesedik ki... Talán mondanom sem kell, hogy ez a koherencia a Fortitude-ot olyanná teszi, hogy nem érdemes róla részeket kiragadni, az az igazi, ha egyvégtében ömleszti magára az ember.

Nem lehet elmenni szó nélkül a döbbenetesen valóságos hangzás mellett sem. A '90-es években szóltak így a legjobb lemezek. A dobok olyan messze fölötte vannak annak, amit manapság dobhangzásnak neveznek, hogy el sem lehet mondani (az is megér egy misét, ahogy Mario Duplantier üt). Más dimenzió. Az éneket is olyan okosan találták ki és helyezték kontextusba, hogy a lehető legdrámaibb hatást váltja ki a teljes anyagon. Az pedig egyenesen talány, hogy miként szólhat annyira szépen a basszusgitár egy olyan sűrű dalban, mint amilyen az elemi erejű brutalitásból egészen fennkölt és nagyszabású valamivé transzformálódó Grind? Fület gyönyörködtető a sound a CD-n, de alig várom, hogy halljam, vinylen mit tud az anyag. Mert megveszem abban a formátumban is, ez biztos.

Azon gondolkodom, vajon a Fortitude a Gojiránál ugyanazt a szerepet tölti-e majd be, mint a Mastodon esetében a Crack The Skye? Az idő megmondja, de az biztos, hogy ez egy korszakos jelentőségű, monumentális album az intellektuális metál műfajában. Nemcsak az év, hanem az elmúlt évek legfontosabb lemeze számomra a Fortitude. (10)

0217gojira

Koroknai Balázs: Előrebocsátom, a Gojirának piszok nehéz dolga van – mint mindenkinek, aki a világvége filmzenéjét írja. Sokan adtak hozzá komoly dolgokat ehhez a dalfolyamhoz az évek során, a legnagyobb súlyú dolgokat talán a Neurosis dobta a főzetbe, és bizony, például a Gojira is jócskán megkeverte azt. De ez régen volt. A Duplantier-testvérek zenekara már a L'Enfant Sauvage környékén is kifelé kívánkozott abból skatulyából, amelybe mások erőszakolták bele őket, és a végzethez írt szerelmes dalaik számára rugalmasabban kezelhető formulát álmodtak. A kvartett alaposan megadja a módját egy-egy albumkiadásnak, és úgy gondolom, főleg emiatt tűnt merész állásfoglalásnak e téren a 2016-os Magma. Ezúttal öt év telt el lemeztelenül, és a Fortitude-on határozottan kikristályosodni látszik a kvartett szándéka az öndefiniálásról. Még ennél is határozottabban azt érzem viszont, hogy valami (végérvényesen?) elveszett út közben.

A Fortitude ambiciózus, grandiózus, invenciózus alkotás, tágas, gyönyörűen súlyos megszólalással, felnőtt zenészek felnőtt munkája. Ugyanakkor ártalmatlan, kiszámítható, jól bevált utakat járó is, ami a Gojira esetében fáj annyira, hogy leírjak ide néhány sort. Mintha saját egyéniségük keresése közben Duplantier-ék félúton úgy ítélték volna meg, hogy inkább legyen mindenből egy kicsi, és nem kell okvetlenül az újszerűségre hajtani, ha adottak olyan remek sablonok is, amelyet saját magukra tudnak szabni. Legjobban azonban nem az zavar, hogy folyamatosan zenekarnevek ömlenek ki a hangszóróból a Fortitude-ot hallgatva, hanem hogy a Dráma – annak legkellemesebb hozadékával, a Katarzissal együtt – nemhogy elmarad, de kísérlet sem történik a formába öntésére. Illetve dehogynem történik kísérlet, megállás nélkül rajzolják a hatalmas íveket a zenészek, de az efféle foglalatosság sikere tudvalevőleg nem a puszta szándékon múlik.

„Say something / About awakening / The rebellion you felt before..." A nyitó és első klipes dalban, a Born For One Thingben észleljük, hogy Mario Duplantier generációja egyik legjobb dobosa, de ahogy a klip, úgy maga a dal sem szolgál különösebb megfejtéssel, jólesik, megtörténik, elmúlik. Az egyértelműbb utalások, így például az Amazonia komplett koncepciója is működik, hiszen a kliséknek pontosan az a dolguk, hogy működjenek. Az Another Worldöt még tavaly, nyár végén mutatták be, de télre már el is felejtettem... nem is folytatom. Világos, hogy nem nekem szól az újkori Gojira, de az az igazság, hogy a Fortitude-ot a Roots, a The More Things Change... vagy a Leviathan is lazán megeszi reggelire, pedig nagyon egyértelmű, hogy ezt a ligát célozták meg itt. És nem csupán a státuszt tekintve, de (khm...) az inspiráció terén is. Abból a szempontból, amire egy évtizede képesnek tartottam a Gojirát, igen komoly csalódás ez számomra, még akkor is, ha az album végére biggyesztett dalokkal végül feljebb tornázták a nekik szánt pontszámomat. Lelkesedni viszont nincs miért, nem is tudok. (6)

 

Hozzászólások 

 
#19 REEZ 2021-12-09 16:29
Koroknai Balazs mikor hagysz már fel végre ezekkel a “szerintem számodra abszolút intellektuálisa n megfogalmazott, hihetetlen atmoszférát teremtő, kicsit sem agyongondolt és felszínes tájékozottságú, teljes mértékben tisztán átlátott, átlagon felüli értelmiséggel rendelkező” irasaiddal? Sokadik bicskanyitogato “kritikadat” olvasva mostmár tényleg nevetséges, amiket irkalsz, egyertelmu hogy fogalmad nincs egy rakás zenekarról, se arról, honnan kellene megközelítened jó néhány anyagot.. nincs ezzel baj de ne szegyenisd már meg sokadszorra a zenekritikusok szakmáját..!
Idézet
 
 
-1 #18 Scud 2021-05-13 07:41
Elvileg nincs tempóváltás a Born for on thing-ben: https://www.youtube.com/watch?v=GMX2uF8c-uQ

Szép kritika lett amúgy.
Idézet
 
 
-1 #17 imi 2021-05-12 20:46
én nagyon szeretem (már kb 10 meghallgatás után), per pillanat az Another World a favorit, de ez napról napra változik
Idézet
 
 
-1 #16 Gyetvai Steve 2021-05-11 19:32
En a Koroknai Balazs velemenyet maximalis mertekbe tamogatom. A Koroknai Balazs igen jo koncert beszamolokat es lemez beszamolokat szokott irni es most sincs ez mas keppen. Ha valami akkor a Koroknai Balazs velemenyevel egyet ertek, mert szerintem is nem ez a legjobb Gojira lemez s jo esetbe 5-6 pontot er meg sz.v.sz. Szoval igaza van a Korokani Balazs-nak.
Idézet
 
 
#15 Chris92 2021-05-11 07:21
Én nagyon szeretem a Gojira-t, de ez a lemez már nem működött. Mintha egy Magma B-sides lenne az egész (már az a lemez is kicsit lécrezgős volt), a hangzással se vagyok teljesen kibékülve.
Idézet
 
 
#14 nemmondommeg 2021-05-11 04:27
Én sokkal inkább a Magmára mondanám, hogy korszakalkotó, ott tényleg mertek újítani. Itt viszont több dal esetében is óriási ötlettelenséget hallok. Azt például a mai napig nem értem, hogy rakhattak egy olyan számot az albumra, mint az Another World. Nagyon B oldal hatása van.
Idézet
 
 
-1 #13 Lupus 2021-05-10 22:30
''Ugyanakkor ártalmatlan, kiszámítható, jól bevált utakat járó is,,

Dél óta ezen röhögök, hogy ez tényleg így ebben a formában le lett írva.

Egyébként Danev úrral értek egyet, bár ez nekem inkább erős 8,5 pont, mert a Magma-nak olyan atmoszférája, megszólalása van, hogy az a mai napig kegyetlen.
Idézet
 
 
-1 #12 Anomander 2021-05-10 21:59
Én is inkább Danev mester álláspontjához vagyok közel. Erős 9-es a lemez, de lehet 10 is lesz belőle, még kell hallgatnom. Én a Magma-val ismertem meg őket, onnan mentem visszafelé. Szerintem sosem adtak ki 9-esnél rosszabb anyagot.
A Fortitude nem nehezedik rám annyira, mint a Magma, de megvan benne minden Gojira elem. Ők szerintem szabadon mozognak a stílusok között és mindenféle hatást úgy összeillesztene k, hogy összetéveszthet etlen lesz a végeredmény. Egyfelől könnyebben emészthető lemez, másfelől van még benne sok felfedeznivaló réteg. Tuti rajta lesz az év végi listámon.
Idézet
 
 
-1 #11 Bazsi 2021-05-10 19:50
Két korrekt véleményt olvastam. Én az elsővel értek maximálisan egyet. Óriási lemez lett a Fortitude, rég éreztem olyat, hogy korszakos cuccot hallgatok. Most igen. Amúgy én nagyon szeretem az ilyen pro - kontra kritikákat.
Idézet
 
 
-1 #10 Equinox 2021-05-10 15:33
Egyikkel se értek egyet, ez egy vaskos, erőteljes Gojira kalsszikus színvonalú album, 8/10, a kövér fajtából.

A From Mars és csontvázas meg 9-esek. Nálam.
Idézet
 
 
-1 #9 valarmorgulisz 2021-05-10 14:35
Én is kettejük között állok. Van 1-2 tétel amivel nem bírok összebarátkozni (Sphinx, Trails) és az Amazonia sepus áthallása engem is zavar picit. De amit a Born for-ral vagy a Chanttal művelnek az maga a zenei csoda. A Magma nálam egyértelműen erősebb, a From Mars közelébe sem ér, inkább a L' enfant környékére lőném be. Nálam egy bitang 8-as.
Idézet
 
 
-1 #8 Bjorn 2021-05-10 12:59
Fure, egyelőre nem tudom hogy állok vele, szerintem a két itteni pontszám között
Idézet
 
 
-1 #7 CSD_DD1 2021-05-10 12:04
Idézet - Codename333:
Eddig engem kikerült ez a banda. De most bele hallgattam a Fortitude-ba és kimondottan tetszik. Mennyire érdemes ezzel az anyagukkal neki indulnom a megismerésüknek ?

Minden anyagok merőben más, szerintem ez is jó kezdésnek bár ha ez az irány tetszik érdemes újabbtól a régebbi anyagok felé menni. Elég sokat változott a stílusuk.

Albumról:
Kiváló album, sokkal jobban tetszik a Magma-nál, de azt hozzá kell tegyem hogy a korai anyagokat(első 3 album)számomra egyik újabb alkotás sem közelíti meg, pedig számomra kimaradt ez a banda így a Magma-t hallottam először. Ez sem rossz, a stílusában jónak számít de mint Gojira album úgy maximum átlagos. Aki most ismerkedik vele annak bátran ajánlom mert nagyon változatos album, kellemes riff-k vannak benne. Pár töltelékszám azonban itt is van, de a többi tökéletes így kárpótol szerintem. 6 és 10-es pontozás amúgy reális, attól függ honnan nézzük a dolgokat. Aki a régi anyagot várja annak 6-os, aki elfogadóbb a bandával szemben és nincs nagy elvárása annak 10 mert amúgy kellemes hallgatnivaló.
Idézet
 
 
-1 #6 Razorblade 2021-05-10 11:45
A kritika 2. felére reagálva (minden tisztelettel persze), ha szeretnénk következetesek lenni, akkor az a minimum, hogy a kortásak aktuális lemezeivel hasonlítunk össze (megnézve ki hol tart), mert ez nagyjából úgy veszi ki magát, mintha egy random thrash album kritikába beleszőnénk, hogy: ''ezt a Master of Puppets, meg a Reign in Blood simán megeszi reggelire..,,

Pl. A Leviathan-t a The Link-kel, vagy a Terra-val kellene, ha már hasonló időszakban jöttek ki...
Idézet
 
 
-1 #5 Codename333 2021-05-10 10:58
Eddig engem kikerült ez a banda. De most bele hallgattam a Fortitude-ba és kimondottan tetszik. Mennyire érdemes ezzel az anyagukkal neki indulnom a megismerésüknek ?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.